Szombat előfizetés 2017

Szántó T. Gábor: Transz

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy avatás előtt álló rabbinövendék vonzódni kezd a női ruhákhoz…

… Pszichiáterhez fordul, akinek segítségével ráébred, hogy férfitestében női lélek lakozik. Öngyilkosságot kísérel meg, túléli, majd súlyos döntést hoz. Elhatározza, hogy nemet vált, és döntéséről értesíti tanintézete vezetését is. Az elbeszélés első része a Jelenkor folyóirat 2015. januári, második része a Műút 2015. februári számában jelent meg. Az alábbi a harmadik, befejező rész.

pride flag

Tudta, szinte biztos volt benne, hogy ennek be kell következnie. Schuller kérte a következő napon, hogy az óra után maradjon ott egy kicsit. Ez volt az első találkozásuk azóta, hogy beadta a kérvényt.

Az órán, amikor hozzászólni próbált, a professzor nem nézett vissza rá, nem is reagált. Rosszul esett neki, és egy idő után nem erőlködött. Amikor befejezték, a fiúk lehajtott fejjel mentek ki a teremből, csak Mandel nézett rá, és pislogott, hogy kifejezze szolidaritását.

Ahogy kettesben maradtak, látta a professzor addig jól leplezett felindultságát.

Ádám az első sorban ült. Schuller a katedrán dühösen csapta az asztalra aktatáskáját. Heves mozdulattal nyitotta ki és csúsztatta bele a Talmud kötetet és a kézikönyvet, amiből tanított. Ádám nem mert egyenesen a szemébe nézni, a tanár is kerülte a pillantását. Végül Schuller törte meg a csendet.

– Odaadták nekem is a beadványát. Hát tudja… – csóválta a fejét.

Ádám nem reagált. Schuller várt néhány másodpercet, és folytatta.

– Öregember vagyok, sok mindent láttam, hallottam, de azért ez… Nem értik ők sem ezt az egészet. Tudják, hogy maga… Jó diák volt mindig.

– Voltam? – kérdezte Ádám riadtan.

– Nem úgy értem! – intette le Schuller. – Még nincs…

– Hát akkor?

– Fogalmam sincs, miért akarták, hogy beszéljek magával.

– Nyilván azért, hogy felkészítsen a várható kellemetlenségekre.

– Ne ironizáljon! Ez az egész nekem is roppant kellemetlen. Maga a dolog… és amit kivált… egyaránt. Hogy hozhatott ilyen helyzetbe mindnyájunkat? – nézett a fiúra egy pillanatra, majd az asztalra meredve rázta a fejét. – Sejtheti, hogy ez az ügy nem itt dől el. Ez a hitközség kompetenciája. Talán azt akarják, hogy vonja vissza a beadványát. Ami képtelenség, mert az ügynek már híre ment. Lehet, hogy jobban járt volna, ha nem veri nagydobra – nézett újra Ádámra. – És ha megpróbálja kiverni a fejéből ezt az egészet…

Némán nézték egymást.

– Mit gondol a tanár úr, mi lesz?

– Fogalmam sincs. Soha ilyen elő nem fordult! És pont egy ilyen tehetséges gyerek! – csóválta a fejét. – Talán azt fogják javasolni, hogy menjen át művelődéstörténetre. Jó hebraista lehet magából. Foglalkozhat talmuddal, vagy zsidó történelemmel, tudom is én. Vagy lehet tanár, feltéve, ha talál olyan intézményt, amelyik alkalmazza.

– De én rabbi akarok lenni!

– Megőrült, Kerpen? A beadványa után? A maga állapotában?

– Meg tudom védeni az álláspontom halachikusan. Tisztában vagyok a kérdés bonyolultságával, és utánanéztem.

– Igen? És gondolja, hogy akik döntenek a sorsáról a Síp utcában, azok is tisztában vannak vele? Vagy, hogy érdekli őket? Egy női rabbit se fogadnak el, nemhogy egy… – Schuller elharapta a mondatot. Ádám elvörösödött. A professzor idegesen rendezgette össze a jegyzeteit.

– Én csak be akarom fejezni a tanulmányaimat – szólalt meg halkan Ádám.

– Akkor miért nem tudott várni még egy fél évet? – csapott az asztalra az öreg. – Miért nem tudta megvárni legalább azt a nyomorult záróvizsgát? A fenébe, Kerpen… Egy ilyen okos gyerek! És hogy jött magának ez az egész? Egyik napról a másikra csak úgy észrevette, hogy nem fér a bőrébe, vagy a testébe, és újat szeretne?

– Nem akartam hazugságban élni. Nem akartam így nekimenni az avatásnak.

– Értem – mondta gúnyosan Schuller. – Így már mindjárt más. És mit szólt az édesanyja, ha szabad kérdeznem?

Ádámot melegség öntötte el. Dacosan vágta oda:

– Elfogadta. Tudomásul vette. Szeret.

Hallgattak, nézték egymást. Schullernek mozgott a szája, mintha magában beszélne. Az előzőkhöz képest lecsillapodva szólalt meg.

– Nézze, Kerpen, maga eddig jó magaviseletű, kiváló fejű gyerek volt. Kedveltem magát, de most nem tudom kihúzni a drekkből. Ez a dolog még nekem is sok… Úgy értem, sejtem, mit jelenthet az ilyesmi annak, aki átéli, én se most léptem le a falvédőről. Láttam egy-két dolgot életemben, és igazán nem vagyok prűd, se érzéketlen, ezt tapasztalhatta. De ez a dolog… Lehet, hogy én már öreg vagyok… Fogalmam sincs, képes-e az ember változtatni a beállítottságán, fogalmam sincs, van-e visszaút, de azt tudom, hogy ezt házon belül nagyon nehéz lesz elfogadtatnia. Emberileg igyekszem magát… de rabbiként… Remélem, tényleg felkészült, mert amennyit én tudok, a Mózes 5. 23.1 alapján, azt mondom, ez nem összeegyeztethető a rabbisággal, de még az egyszerű zsidósággal se. És ezt nem úgy mondom, mint ellendrukkere, higgye el…

Schuller széttárta a kezét.

– Sajnálom. Én, a magam részéről, ennyit tudok hozzáfűzni a dologhoz. Remélem, nem bántódik meg, hogy őszinte voltam. Mint a mestere, nagyon kíváncsi vagyok a részletes halachikus érveire, de segítséget ígérni nem tudok. Nekem is vannak korlátaim. – Biccentett. – Ha szüksége volna lelki vigaszra, megtalál. Tudja az otthoni számomat. De hagyjon nekem időt, míg magamhoz térek.

– Köszönöm – mondta Ádám, és ő is felállt. Várta, hogy a professzor, lelépve a katedráról, kezet fogjon vele, mint máskor, de az öreg nem nyújtotta a kezét. Ez rosszul esett. Abban is biztos volt, hogy Schuller azért ajánlja, hogy telefonon keresse, mert nem akar vele az Intézetben együtt mutatkozni, se másutt találkozni.

 

Volt még egy beszélgetése azon a héten a rektorral, a rektorhelyettessel és a tanulmányi osztály vezetőjével a Díszteremben. Hárman ültek a hosszú, kék terítővel leterített asztal túloldalán, régi rabbik portréit ábrázoló olajfestmények alatt. Körben, az üvegezett könyvszekrényekben, évtizedek óta elő nem vett gót betűs könyvek porosodtak, bár a tárlók üvege mindig tisztán fénylett.

Nem említették, hogy nyomás nehezedne az Intézetre, de tudomására hozták: nem tudják elképzelni, hogy levele nyomán felavassák. Csak általában hivatkoztak a hagyományra: hogy az ember férfinak és nőnek teremtetett, nemét nem változtathatja meg, és női rabbik képzésével amúgy sem foglalkozik az intézmény. Részletes vitára nem adtak lehetőséget, de utaltak rá, hogy az ügyben a hitközség legfelső vezetésével konzultáltak, mert, mint fogalmaztak, az ügy egyházpolitikai érdekeket is érint, és nem lenne szerencsés olyan, rossz precedenst teremteni, amire később mások is hivatkozhatnak.

Miután nem engedték, hogy részletesen kifejtse érveit, Ádám felindultsága miatt szóba se került, hogy más szakon folytathassa, illetve fejezhesse be tanulmányait. Az Intézet vezetése – anélkül, hogy formális fegyelmi eljárás keretében testületileg meghallgatta, és vallásjogi érveit mérlegelte volna – elhatárolódott tőle, de nem adták írásba döntésüket, és azt sem mondták egyértelműen, hogy kizárták a Rabbiképző növendékei közül. Mintha arra vártak volna, hogy közlésük nyomán ő hozza meg ezt a döntést.

 

kipa szoknya egymas mellett_2

 

Ádám elkeseredett. Hetente kétszer járt Erdődyhez. Gyógyszeradagját ismét fel kellett emelni.

Egyszer-egyszer lemerészkedett meleg bárokba, de visszarettent a fülledt légkörtől, s attól, ahogy lecsaptak rá, mint friss húsra. Inkább az interneten keresett társaságot. Néhány kellemetlen tapasztalat mellett – türelmetlen, rámenős figurák, sőt néhány antiszemita is előfordult az általa pár hét leforgása alatt megismert melegek és a transzneműek között – talált néhány szimpatikus, köztük zsidó fiút is, és két nemrég operált sorstársat, akikkel elkezdett összejárni. Egyik új ismerősével bizalmas közelségbe is került, és miután legyűrte félelmeit, első ízben élhette át vele, milyen az, amikor másvalaki szerez neki örömöt.

Időközben kiforrott benne a döntés: a Bét Dinhez* fordul, habár sejtette, aligha hoznának a hitközség vezetése, vagy a Rabbiképző Intézet érdekei ellen szóló döntést. Úgy érezte, mégis meg kell próbálkoznia. Komolyan készült, összegyűjtötte a legszükségesebb érveket, az írásos beadványhoz pedig a szöveghelyeket is megjelölte az idézett forrásokban.

Egy keddi nap délelőttjén került sor a tárgyalására. Szimánnak – jó jelnek – tekintette, mert a teremtés harmadik napjánál kétszer szerepel a Tórában a mondat: Isten látta, hogy jó.

 

A Síp utcában, a rabbiságon három ember várta, közülük kettő tanította is Ádámot. Fagyos volt a légkör, amit udvariassággal ellensúlyoztak: megkérdezték, kér-e kávét vagy teát, esetleg ásványvizet. A rabbiság idős vezetője az íróasztalánál foglalt helyet, két fiatalabb kollégája – akik közül az egyik nem volt sokkal idősebb Ádámnál – az íróasztalhoz tolt dohányzóasztal egyik oldalán, Ádám, illetve a Rabbiképzőt képviselő, művelődéstörténetet tanító rektorhelyettes velük szemben.

Míg Ádám beszélt, szüntelen forgatnia kellett a fejét, hogy mindegyikükhöz személyesen szóljon, és a szemébe nézzen. Baljós érzést keltettek benne a komor, sötétbarna bútorok, bár a régi szekrényeket, ülőalkalmatosságokat és az íróasztalt nem először látta.

A rabbiság vezetője magas támlájú, faragott, bőr karosszékben ült. Mintha időről időre bepárásodott volna a szemüvege, levette, és öltönye mellényzsebéből előhúzott zsebkendőjébe törölgette. Idegesítően sokszor nyúlt érte, mintha nem sikerülne eltávolítani a lencséről valami tisztátalanságot.

Ádám nagyokat nyelt, így próbálta hányingerét leküzdeni. Az utolsó pillanatig javítgatta beszédét, Erdődynek is megmutatta, aki javasolt egy-két apró változtatást, elsősorban az elején és a végén. A jogi érvkészlethez nem tudott hozzászólni, legfeljebb a retorikai fogásokhoz. Ádám gyakran belepillantott, s miközben beszélt, felidéződött benne az is, amit homiletika órán tanult a majdnem vak, idős rabbikollégától, aki épp ezért kapta ezt a tárgyat, s a nyugdíjas zsidó színésztől, akinek mély hangját még gyerekkorából, a rádióból ismerte.

– Tisztelt rabbi urak, kollégák – kezdett bele szinte kívülről tudott szövegébe –, tisztában vagyok vele, hogy az ügy, aminek kapcsán kértem a Bét Din-t, hogy hallgasson meg, szokatlan. Lehetnek olyanok, akik úgy gondolják, visszatetsző, sőt provokatív. Lehet, hogy én is hasonlóképpen gondolkodnék, ha nem tapasztalom meg, mit jelent. De megtapasztaltam, és leendő rabbiként nem tudok és nem akarok képmutató életet élni. Fontos, hogy megosszam a gondjaimat tanáraimmal és az Intézet vezetőivel. Úgy érzem, a rólam szóló döntés kapcsán nem merítették ki az összes vonatkozó forrást és érvet, ami helyzetem megítélésére alkalmazható. Ezért kértem, hogy a Bét Din is nyilvánítson véleményt.

Kissé remegett a hangja, de szépen, szabatosan beszélt. Majdnem szó szerint ismételte, amit leírt. Amikor rátérhetett a valódi érvekre, megnyugodott némiképp, bár az asztal túlfelén ülők figyelme el-elkalandozott. Máris a kávéskanna után nyúltak, újratöltötték csészéiket.

– De mik is azok a pontok, ahol helyzetem ütközhet a hagyománnyal? Két dolgot szeretnék most tisztázni: a ruhaviselet kérdését… – Elhallgatott, mintha hatásszünetet tartana, pedig csak erőt gyűjtött, mert kihagyott a szívverése. Mély levegőt kellett vennie, mielőtt folytatta: – És a nemem megváltoztatását. A rabbinikus tevékenység gyakorlása nem tartozik jelen kérvényem tárgyához. A hagyományos források mellett Rabbi Tilsen, a Congregation Beth El-Keser Israel konzervatív rabbijának írására hivatkoznék a későbbiekben.

Ádám először arról beszélt, hogy a tórai parancsolat célja, miszerint férfi ne hordjon női ruhát, nő ne hordjon férfiruhát, alapvetően a házasságtörés elkerülésére irányult, esetleg a vallási kellékek nemhez kötése volt a cél.

– Ez utóbbi kisebbségi álláspont – jegyezte meg –, a Pszeudo Jonathan szerint a ciceszre és a taleszre vonatkozik, de nem tekintették a későbbiekben normatív erejűnek. Van, aki a női, illetve férfiruha viselésének tilalmát nem szimmetrikus parancsolatként érti, hanem úgy, hogy férfi felszerelése, fegyverei ne legyenek nőknél, hogy ne menjenek háborúba. Ezt mondja Rabbi Eliezer Ben Jacob a Talmudban, és ezért is döfi le a Midrás Mislé szerint Jael egy sátorrúddal, vagy cövekkel Siserát, és nem karddal. Írásban természetesen a pontos forrásokat is megjelöltem – csúsztatta át az asztalon kollégái, illetve a rektorhelyettes elé az előkészített, fénymásolt és összetűzött papírlapokat. Csak a rektorhelyettes nyúlt érte.

– Rási úgy értelmezi a parancsolatot, hogy egy nő azért nem viselhet férfiruhát, hogy ne mehessen férfiak közé, így ne követhessen el házasságtörést, de férfi sem viselhet női ruhát: így mehet csak asszonyok közé. A Sulhan Aruch – nézett Ádám a papírjaiba – ugyanakkor purimkor megengedi a ruhacserét, mert az ünnep célja az öröm, nem a bűnelkövetés. A Széfer HaHinuch pedig kimondja: „A parancsolat gyökere, hogy megóvjon bennünket a szexuális bűnöktől, mert nem kétséges, hogyha egyforma ruhát hordanának, összekeverednének az emberek, és a földön elterjedne a helytelen viselkedés.” A bűn tehát, amitől meg akar óvni a törvény: a házasságtörés.

Felnézett, hogy fogadják érvelését, de az őt körülvevő arcokon nem látott érzelmeket.

– A Sulchan Aruch Jore Dea értelmezése szerint attól óv a parancsolat, hogy a férfiak simára borotválják arcukat és testük más részeit, ha ez nem helyi hagyomány, de ma már ez sem kirívó szokás modern zsidók között – mutatott körbe óvatlanul kollégáin, akik közül mindössze egy hordott szakállt.

Ahogy rájuk mutatott, kihúzták magukat, illetve zavartan néztek egymásra, mintha kínosnak találnák, hogy az ügy érintettje viselkedésükben bármiféle hivatkozási alapot talál.

– A források egybevetése nyomán leszögezhetjük, hogy a tilalom alapvetően nem a ruha, hanem a ruhában elkövetett törvénytelen cselekvés: a házasságtörés és mások megtévesztése, a hamis viselkedés ellen irányul.

Ádám szünetet tartott, kiitta a félig töltött vizespoharat. Gyorsan kortyolt, ne lássák, hogy remeg a keze. Mély levegőt vett és folytatta.

– A másik vonatkozó tórai parancsolatot idézném, ami esetemre vonatkozik: „Nem tartozhat az Örökkévaló gyülekezetéhez a zúzott heréjű, vagy a kasztrált.”

Ahogy ezeket a mondatokat kimondta, nem nézett rájuk, csak a papírba, mégis úgy érezte, kiszalad belőle minden erő. Meg kellett támaszkodnia az asztalon és várni néhány másodpercet, hogy folytatni tudja. Egymás után többször is hosszan levegőt vett az orrán, ahogy a relaxációs kazettáról tanulta.

– Jól van, Ádám? – kérdezte a rektorhelyettes. Finoman megérintette Ádám fekete zakója ujját.

– Elnézést – fordult felé hálásan Ádám –, igen. – Minden erejét össze kellett szednie. – Maimonidesz azt mondja Misné Tórájában: ha sérült taggal született, vagy betegség következtében veszítette el tagját valaki, akkor nem vonatkozik rá a parancsolat. De ugyan ki választaná szabad akaratából a kasztrációt? Vajon nem tekinthetjük-e közvetve valamilyen sajátos állapot, elváltozás és jogi, de csakis jogi analógiával, betegség következményének, ha valaki belső kényszertől vezérelve választja a másik nemet? Még ha nem is érzi betegnek magát, pusztán csak másnak, mert másként működik – lendült bele szenvedélyesen beszédébe. – Ki tenné ki magát ilyen szörnyű tortúrának testileg és lelkileg, ha nem ettől a kényszertől vezetve? Másrészt viszont, nem nevezhető-e éppen az fenyegető betegségnek, ha valaki elveszítheti a józan eszét, ha nem végzik el rajta a műtétet? – halkult el a hangja, mintha csak most, hogy kimondta, tudatosodott volna benne maradéktalanul saját igazsága, és hogy milyen veszély fenyegette.

– Igyál még egy kicsit – töltött neki vizet a szemközt ülő, Ádámnál alig néhány évvel idősebb, ám máris testes kolléga. Halvány bátorító mosolya után aggódva pillantott a többiekre.

Forgott vele a terem. Mintha meztelenül futna és korbácsolnák. Úgy érezte, nem tud több hangot kipréselni magából, de aztán erőt vett gyengeségén. Lassan beszélt, hangsúlyozva, mintha ezzel érvei súlyát erősíthetné.

– Amikor a tórai tiltás keletkezett, a Közel-Keleten ismertek olyan kultuszokat, melyek része volt az önkéntes, vagy kényszer hatására történt kasztrálás, ami a teljes odaadást bizonyította. Ezek ellen irányult a parancsolat. Az ellenség nemi szervét eltávolítani győzelmi jelként megengedett volt. Így tett Dávid a filiszteusokon aratott győzelmekor, amikor feltehető, hogy nem csupán előbőrüket vágta le. Zsidók számára tilos volt végrehajtani a műveletet egy másik zsidóval, de a nem zsidóra ez nem vonatkozik, nem zsidó tehát ma is elvégezheti a műtétet.

Lélegezz mélyeket! – sulykolta magába, és igyekezett így tenni. Nincs már sok hátra.

– Még egy aspektust kell érintenem. Természetesen tudom, a műtét megakadályozza a szaporodás parancsát, de ezt egy analógiával az abortuszra vonatkozó talmudi és későbbi rendelkezésekkel tudom párhuzamba állítani. Ezek értelmében az anya saját életének megmentése megelőzi a magzatét, amikor a fizikai vagy lelki fájdalom olyan súlyú, hogy a műtét az élet, vagy a személyiség integritása érdekében szükséges. A már élő személy élete előbbre való a meg nem születettéhez képest.

Ádám körbenézett, szerette volna látni mindegyikük arcát, de az idősebb kolléga lehajtott fejjel a karikagyűrűjét forgatta elmélyülten, a bíróság vezetője pedig ismét a szemüvegével volt elfoglalva. Csak a fiatal rabbi és a rektorhelyettes nézett rá. Ádám nagyot sóhajtott.

– Összefoglalásképpen a következőket szeretném mondani. Tisztában vagyok azzal, hogy az embernek meg kell elégednie a testével, amit Isten adott neki. De ha nem képes élni benne ép személyiséggel, akkor lehetséges, hogy a műtétet bizonyos rabbik, az általam említett források alapján engedélyeznék. Két vagy három parancsolatot érint a problémám, és én kész vagyok arra, hogy az egyszeri beavatkozást jelentő műtét után ugyanolyan törvénykövető életet éljek, mint előtte. Ahhoz viszont, hogy a törvény útján járhassak, magammal kell megbékélnem először. Kérem tehát a tisztelt Bét Dint, hogy a felsorolt szempontok alapján döntsenek esetemről, és tegyék lehetővé, hogy befejezzem tanulmányaimat. Köszönöm, hogy meghallgattak.

– Köszönjük mi is. Igazán érdekes és kimerítő volt az érvelés – tette fel orrnyergére szemüvegét a rabbiság vezetője, kollégáira pillantott és felállt. A két másik rabbi is követte. – Miután számos forrás felmerült, ezeket át kell tekintenünk. A Bét Din írásban fog értesíteni döntéséről, amit természetesen az Intézetnek is megküldünk – csapta hóna alá a paksamétát, biccentett Ádámnak és a rektorhelyettesnek.

Ádám később nem tudta visszaidézni, hogy jutott ki a hitközség székházából. Arra emlékezett csak, hogy már kint áll a Síp utca és a Wesselényi utca sarkán, égő arcának jólesik a tavaszhoz képest hideg szél, s a rektorhelyettes, mielőtt parkoló kocsijához lép, kezet nyújt neki.

– Remélem, tudod, hogy nem személyes ez az egész.

– Persze, tudom – biccentett Ádám, csak azt nem tudta, vajon a másik érti-e a saját szavait.

 

Egy hét múlva kapta kézhez a határozatot. A Bét Din helybenhagyta a rektori hivatal döntését, mely kizárta őt a hallgatók sorából. A döntéshez fűzött indoklásban az állt, hogy a megengedettnél több igazolatlan órája volt, nem teljesítette a tanulmányi követelményeket, s miután ez már a második ilyen félév volt tanulmányai során – áttekintették a korábbi félév mulasztásait is – az Intézet működési szabályzata értelmében kizárja hallgatói közül.

Mellékletként megküldték a rektori hivatal rövid, néhány soros levelét is. Nem értette. Amikor vele beszéltek, semmiféle írást nem mutattak.

– Meglepi? – kérdezte a doktor, akit még délután felhívott. A kivételes helyzetre való tekintettel, még aznap késő este fogadta.

– Nem. Azt hiszem, nem. Csak az indoklás… Álságos.

– Kétségbe van esve?

– Kicsit… Nem – rázta a fejét. – Nagyon.

– Mi a B terv?

– B terv?

– Mindig kell lennie B tervnek.

Ádám értetlenül nézett.

– Harcol tovább? – kérdezte az orvos.

– Kivel? Miért?

– Az igazáért. Az Intézettel.

Ádám a fejét ingatta.

– Nem megy. Egyedül vagyok.

– Mint mindenki – biccentett Erdődy. – De ezt már az egzisztencialisták is tudták. Legyen egy kicsit dühösebb…  Nincs senki, akitől segítséget kérhetne? Akiben megbízna? Akivel beszélhetne? Akinek van a témában külföldi tájékozottsága, esetleg ismeretsége?

Ádám lassan csóválta a fejét. Úgy érezte, mintha kietlen pusztaságban nézne körbe menedékért.

– Kis ország, szűk perspektíva – mélázott Erdődy. – Ezt különben már a dédapám is mondta a nagyapámnak, pedig akkor még a Monarchiában éltek… El is ment Olaszországba autómérnöknek. A Topolino tervezőcsapatában dolgozott a harmincas években. Nem említettem még magának?

Mi köze ennek az ő történetéhez? Ádám nem értett semmit. Sose volt még vele ilyen személyes.

– Aztán a háború után visszajött, gondolván, hogy fellendíti a magyar autógyártást. Leültették… Ipari kémkedésért. Ötvenhatban nem volt rest, újra szedte a sátorfáját és visszament a Fiathoz a nagyanyámmal együtt. Az apám akkor volt húsz éves, nem akart menni, de ez egy másik történet. Kicsit elkalandoztam, elnézést. Csak azt akartam mondani, hogy odakint tágasabb. Maga beszél héberül, angolul. Érdemes volna körülnéznie. Hátha van olyan közösség vagy intézmény, ahol elfogadnák, ahol tanulhatna.

– Kapcsolatok nélkül? – Ádám megint kétkedően rázta a fejét. – Az én problémámmal…

– Az itteni jó kapcsolatai olyan sokat számítottak?

– És az anyám? – Ádám mintha csak önmagától kérdezte volna. – Mi lesz az anyámmal nélkülem?

– Talán újra férjhez megy – mondta a doktor. – De azt is nyugodtan kimondhatja, hogy maga tart attól, milyen lesz az anyja nélkül.

 

Egy hátizsákba pakolta a könyvtárból kikölcsönzött köteteket, melléjük csúsztatta az indexét. Fojtogató rosszkedvvel indult a József körútra. Ötödik éve járt a Rabbiképzőbe. A nyári hónapok kivételével majdnem minden hétköznap megfordult itt az utolsó félévig.

A titkárságon, miután bekukkantott és látta, hogy nincs bent más, csak a titkárnő, leadta az indexét. Nem akart találkozni senkivel. A titkárnő váratlanul felállt és megölelte. Ez jólesett neki.

A könyvtárosnő Meyer professzor napokkal korábban neki hagyott levelét nyomta a kezébe. Meglepetésében ott helyben kibontotta. Ékezet nélküli, számítógéppel írott levél volt.

Kedves Adam,

sajnalattal hallottam, mi tortent. Gondolkodtam, mit lehet tenni. Keressen meg az irodamban.

Udvozli

Prof. Meyer                                       

Meyer irodája a könyvtár melletti szemináriumi helyiségből nyílt. Amikor kopogtatás után belépett, Meyer nem sokat tétovázott.

– Maga az? Már vártam – állt fel, nyújtotta a kezét, és helyet mutatott az asztal előtti széken. – Tegye csak át valahova a könyveket, és üljön le. Nálam mindig kupi van. Képtelen vagyok ott hagyni egy jó könyvet az antikváriumban. Kér egy kis szíverősítőt? – Jiddis feliratú, kéklő szilva képével ellátott üveget emelt le a polcról, a könyvek közül. Félig még tele volt. – A kóser szilva igazi hungaricum-judaicum.

Ádám a fejét rázta.

– Ne mondja senkinek – lötyögtette meg Meyer az üveget. –  Még azt mondanák, hogy iszom.

Töltött magának egy stampedlit és felhajtotta.

– Nem rabolom a drága idejét. A jó rabbi is holtig tanul, nemcsak a jó pap. Ugye van egy ilyen közmondás? De ez most mindegy… Hallottam, mi történt, fogadja együttérzésem.

– Köszönöm – Ádám hangja kényszeredetté vált. Nem értette Meyer jókedvét.

– A beadványát is olvastam. Cifra egy eset a magáé. Mik a tervei?

Ádám megvonta a vállát.

– Még nem tudom. Sok lehetőségem itt nincs.

– De érdekli, hogy tovább tanuljon?

– Hol? – kérdezte Ádám.

A professzor, bár senki nem hallhatta őket, lehalkította a hangját:

– Ha úgy dönt, hogy nem vették el a kedvét a jiddiskájttól… Hallottam egy közösségről, San Franciscóban. Ott talán szívesen látnák. Nem maga lesz az egyetlen érdekes eset. Utólagos engedelmével már írtam is nekik… Persze csak elvben, hogy tudnának-e segíteni. Remélem, nem bántódik meg. A saját intézményem nem ajánlom. A Seminary ennyire azért nem modern intézmény. Bár rabbinők és homoszexuális rabbik, sőt leszbikus rabbinők is vannak a konzervatív mozgalomban, de ez a transz-dolog… Ugye így hívják? Szóval, ez egyelőre még nekünk is sok… De mondom, van olyan közösség, ahol elfogadnák, és tanulhatna.

– Milyen halachikus érvvel? – kérdezte Ádám.

A professzor szeme felcsillant.

– Ebből is látni, hogy maga igazi rabbi… Ha jól tudom, valami olyasmivel argumentálnak, hogy az operációval, pláne, ha nem zsidó orvos csinálja, csak egyszer hágja át a törvényt, és később szeretné a vallást gyakorolni. A részletekbe, az igazat megvallva, én nem merültem bele. Mint mondják, it’s not my cup of tea. Hogy úgy mondjam, az én kutatási területem ettől igen távol áll. Ez legyen a maga gondja. Itt van az e-mail címük és a honlapjuk címe – csúsztatott a fiú elé egy előre elkészített cédulát.

Ádám csodálkozva, hálásan nézett rá.

– Egy dolgot azért megnéztem, mert arra privátim kíváncsi voltam – mondta Meyer. – Az áldások tekintetében Rabbi Eliezer Yehuda Waldenberg responzumát ajánlom figyelmébe. A reggeli imában a férfiból nővé operáltnak a férfi áldása helyett, ami így szól: „Áldassál Te, Örökkévaló, aki nem teremtettél nőnek”, illetve a női áldás helyett, ami így szól: „Áldassál Te, Örökkévaló, aki akarata szerint teremtett”, azt kell mondania: „Áldassál Te, Örökkévaló, aki akarata szerint megváltoztatott”. Csak ennyit akartam – mosolyodott el. – És ha netán átruccan a keleti partra, nézzen majd be hozzám a Seminary-be. A Columbia metrómegállónál kell leszállni a Broadway-en, ott majd megmondják, merre. Szívesen látom. Na, el ne bőgje magát, mint egy nő… Adjak zsebkendőt?

 

Jegyzet

* Rabbinikus bíróság

 

Címkék:2015-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Két izraeli a Hamasz fogságában?

A Hamász szélsőséges palesztin szervezet fogságában tarthat két izraeli állampolgárt a Gázai övezetben – közölte az izraeli közszolgálati rádió csütörtök reggel, az...

Uniós figyelmeztetés: terroristák vannak a menekültek között

Titkosszolgálati forrásokra hivatkozva figyelmeztetett az európai főügyészség vezetője, hogy az ISIS terroristákat rejtett el a Líbiából Olaszországba útnak indított menekültek...

Close