Szombat előfizetés 2017

A nem veszélytelen álláspont

Írta: Balázs Gábor - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

„Nem lehetséges az Édenkert olyan átrendezése, ahol a kígyó nem jelenik meg benne”[1]

Tatár György „kabbalista esszék” alcímet viselő új kötetével a szerző már akkor kockázatot vállalt, amikor az esszét – ezt a lényegében definiálhatatlan műfajt – választotta, hiszen ezen a fedőnéven napjainkban leginkább irodalmi alkotásnak túl fontoskodó, de egy tudományos tanulmányhoz képest viszont illetlenül szubjektív hibridek születnek. Az e tárgyban publikált magyar nyelvű irodalom színvonalát figyelembe véve, az olvasó gyanakvását fokozza a kabbalista jelző, éppen ezért, némiképpen talán udvariatlanul, ennek a kitűnő kötetnek az egyetlen kifogásolható részével kezdem recenziómat.

A „kabbalista” megnevezés erősen félrevezető:

szinte biztos, hogy két különböző elvárással érkező olvasó számára is csalódást okoz majd a kötet első része.

tatár györgy a másik oldalEgy híres anekdota szerint Saul Lieberman 1957-ben, a New York-i Jewish Theological Seminary-n Gerschom Scholem korai zsidó miszticizmusról tartott előadását e szavakkal konferálta fel: „A nonszensz az nonszensz, de a nonszensz története egy nagyon érdekes tudomány”. Az a racionalista olvasó, aki abban reménykedik, hogy Tatár könyve meggyőzi majd Lieberman minősítésének megalapozatlan voltáról, csalódni fog.[2] Aki viszont kabbalista fejtegetéseket és a „zsidó hagyomány rejtett titkainak” feltárulását reméli megtalálni – szintén elégedetlenül teszi majd le a könyvet. Tatár „kabbalista” esszéi azt mutatják meg ugyanis, hogy a kabbalisztikus irodalom racionalista szempontból olvasva továbbra is értelmetlenségek halmaza, de ennek ellenére intellektuális inspirációként hathat egy széleskörű műveltséggel rendelkező, ám nem kabbalista européer értelmiségire. És bár ez örömteli tény, de nem újdonság.

Tatár írásai négy nagy – és számos kisebb – témával (illetve korszakkal) foglalkoznak. E témák azonban nem elszigetelten, külön-külön írásokban jelennek meg, hanem a „Harry Potter könyvek egyik bűbájos leleményé”[3]-re emlékeztető módón: miként a varázslóiskola falán függő képek alakjai időnként elvándorolnak a keretükből és meglátogatják képtársaikat azok festményi terében, úgy Tatár esszéi is tematikai képvándorlások az egyes esszék kereteiben. Az ókori vallástörténet, a középkorban keletkezett kabbala, a német nyelven íródott modern filozófia és a kortárs zsidóságot (a kifejezés ez esetben egyszerre jelenti a zsidókat és a zsidó kultúrát), valamint a zsidó államot érintő kérdések gyakran keveredve, egymást mesteri módon kiegészítve kerülnek elő a könyv oldalain. Elismerem, igazságtalanul fogok eljárni Tatár sokoldalú könyvével: a négy téma közül egyetlenre irányítom a figyelmet. Mentségem az, hogy vallástörténetről, német filozófiáról sokan mások írnak magyarul kitűnő esszéket, viszont a kortárs zsidóságról ritkán olvashatunk ilyen józan, tisztánlátó, illúzióktól mentes[4], a jelenlegi magyar liberális értelmiségi divatokat bátran kritizáló sorokat.

A különböző becslések szerint a szervezett kulturális és/vagy vallási zsidó életben a zsidó származású lakosoknak legfeljebb tíz százaléka vesz részt Magyarországon. Sokak szerint ennek az alacsony részvételi aránynak az az egyik oka, hogy a mai magyarországi zsidóságnak nincsenek intellektuális értelemben vett vezetői.[5] A zsidó származású „hivatalos csúcs-értelmiség” ír ugyan – főleg a holokauszt kapcsán – zsidóságról, de ezen írások többnyire a zsidó hagyomány forrásait bevallottan nem ismerő szerzők tollából születnek, akik tulajdonképpen inkább a zsidó sorsközösségben akarva-akaratlanul érintett kívülállók, mintsem a zsidó közösség tagjai. Ráadásul a zsidóság irányt adó vezetőinek tekinteni héber analfabétákat, akik a saját kultúrájukat legjobb esetben is csak a „szakirodalomból” és nem a primer forrásokból ismerik, eleve abszurdum. (A zsidó források ismeretét nem vallásos, hanem egyszerűen releváns, kulturális ismeretként hiányolom.) A zsidóság hivatalos vezetői pedig viszonylag ritkán örvendeztetik meg az európai kultúrában otthonosan mozgó, zsidó kultúrában viszont járatlan és iránta nem elkötelezett, de zsidó származású olvasókat a számukra intellektuális szempontból kielégítő olvasmányt jelentő írásokkal.[6]

A „A másik oldal” esszéinek első részében arra láthatunk példát, hogy milyen kiaknázatlan szellemi lehetőségei lennének a magyarországi vezető zsidó értelmiségnek, ha Tatáron kívül többen is megtennék azt az erőfeszítést, hogy megtanuljanak héberül, és időt és energiát szánjanak a klasszikus zsidó források tanulásának. Ezzel lehet talán összefoglalni a kötet első felének burkolt üzenetét: Tatár a személyes példamutatáson keresztül hirdeti meg az új, bizonyos értelemben „fordított” hászkálát[7], azaz

a zsidó forrásokba magát „visszatanuló”,

a zsidó közösség iránt elkötelezett európai értelmiségi megteremtésének programját. Míg a 18. században a cél az volt, hogy a saját hagyományuk forrásaiban járatos zsidókkal megismertessék az európai kultúrát, napjainkban arra lenne szükség, hogy az európai műveltséggel rendelkező zsidó értelmiség alaposan megismerje saját hagyományát.

A kötet második részében találhatóak Tatár kritikai írásai és vitacikkei; ezekben az írásokban van a szerző igazán elemében. A kötet szinte minden írását jellemző finom irónia[8] itt időnként kíméletlen szarkazmussá válik. A Dezoirentalizmus című kíméletlen kritika Maróth Miklós Kuzári ferdítését sújtotta, az élc azonban itt sem vált az érvek helyett használt olcsó gúnnyá, hanem a súlyos és megalapozott filológiai és tartalmi kifogások tökéletes stilisztikai kiegészítő adekvát elemeként szolgált, kimondva azt, amit a középkori zsidó filozófia minden ismerője megerősíthet, hogy e fordítás „zsidónak botrány, görögnek őrültség”[9].

Kísérletet teszek rá, hogy a kötet két utolsó egységében olvasható írások néhány olyan üzenetét összefoglaljam, amelyek miatt Tatárt joggal tekinthetjük a magyarországi zsidóság egyik szellemi iránymutatójának. Ugyan a zsidó identitásra vonatkozó meglátásai néhol szinte banális igazságoknak tűnnek, ezek a magyarországi zsidó publicisztikában mégis csak elvétve mondatnak ki a nyugati értelmiséghez méltó színvonalon.

Az elmúlt körülbelül két és fél évszázad európai zsidó történelmének sajátos abszurduma, hogy még napjainkban is parázs viták tárgyát képezheti a „vallás vagy nép-e a zsidóság” kérdés. Yosef Haim Yerushalmi – Tatár György által fordított – könyvében kitűnően összefoglalta e kérdés hibás voltát: „A zsidók […] történelmük kezdetétől fogva vallás és népiség kivételes ötvözeteként jelentek meg, s e dichotómia egyik oldala sem képes egymagában megragadni őket.”[10] Mivel körülbelül a 19. század eleje óta az európai zsidó közösségek tagjainak jelentős része mindent megtett (és megtesz) azért, hogy a befogadó népek a tagjaiknak tekintsék őket, ezért nem meglepő, hogy amikor Herzl a cionizmus egyik alapművében úgy fogalmazott, hogy „Nép vagyunk – egy nép”[11], akkor ez a kijelentés újdonságként hathatott. Herzl tézise implicit módon nem kevesebbet állított ugyanis, mint hogy a modern zsidó identitás egyik legnagyobb tévedése az a kijelentés, hogy „a zsidókat tekinthetjük pusztán egy vallás híveinek”.[12] Explicit módon pedig Herzl azt jelentette ki, hogy a magukat a francia, a német, a magyar és az egyéb európai népekhez tartozni vélő zsidók valamennyien valójában egy, mégpedig a zsidó nép tagjai.[13] Abszurd, ám mégis érthető, hogy Tatár Györgynek is visszatérően bizonygatnia kell vitacikkeiben, hogy a zsidóság nép. Tatár saját „herzli mondatát” legvilágosabban talán a vele készült interjúban fogalmazta meg, ahol felhívta a figyelmet, hogy napjainkban széles körben uralkodóvá vált a

„doktriner emberi jogi szemlélet,

amely […] hallani sem akar a népek létezéséről, és a politikai nemzet fogalmán túl mindent ’etnicizmusnak’ tekint, amit viszont gyakorlatilag a rasszizmussal azonosít. Népek és nemzetek igenis részei az emberi valóságnak, és létüknek van letagadhatatlan etnikai (nem „faji”) aspektusa.”[14] Noha, mint mondtam, Tatár e tézise szinte magától értetődően igaznak tűnik, azonban a modern zsidó identitás már említett sajátosságaiból következően, álláspontjának a képviselete nem „veszélytelen”, csakúgy, ahogy Izrael mellett vállalt elkötelezettsége sem az. Tatár már Izrael – tájkép csata közben című könyvével kihívta maga ellen – például – Tamás Gáspár Miklós haragját[15]. TGM „könyvkritikának álcázott rágalom áriájá”-ra (225. o.) írott szellemes válaszát mindenképpen érdemes annak elolvasnia, aki a napjainkban is oly gyakori liberális és baloldali Izrael-ellenesség érveinek és csúsztatásainak cáfolatára kíváncsi. Tatár érvei közül kettőt fogok kiemelni. A liberális politikafogalom nem tud mit kezdeni a „halálos ellenség” fogalmával, mivel minden konfliktust politikai érdekeltérésekből fakadónak tekint[16]. E hiányos ellenségfogalom az, ami egyfelől megakadályozza abban a liberális értelmiség jelentős részét, hogy megértse a zsidók gyűlöletének „politikai-gazdasági rétegnél mélyebb gyökerei”-t, másfelől pedig ez az említett baloldali-liberális Izrael-ellenesség egyik forrása is. Aki nem érti, mit jelent a halálos ellenség fogalma, az azt sem értheti meg, hogy ha Izrael a palesztin menekülteket és leszármazottaikat visszaengedné, akkor a zsidók nem kisebbséggé válnának saját hazájukban, hanem elűznék, vagy lemészárolnák őket.[17]

Térjünk vissza Tatár zsidó identitásra vonatkozó téziseire. A második tételt így lehet összefoglalni: az ember identitása szempontjából nemcsak az fontos, hogy ő minek tartja magát, hanem az is, hogy mások minek tartják őt. Tatár állításának első része a „szabad identitásválasztás” kritikája. Nevezett felfogás szerint létezik egy kulturális, történelmi, nyelvi – tehát nem autonóm módon választott – adottságainktól független „igazi” én. Az autonóm embernek ezt a minden nem magam által választott köteléktől megszabadított én-t kell megtalálnia, és csak ez az „én” választhatja meg szabadon önnön identitását. Ez az „az vagyok, ami lenni akarok”, „senkinek nincs joga engem másnak tekinteni, mint aminek én tartom magamat” típusú identitás felfogás azt sugallja, mintha az ideális identitás az lenne, amelyet a bennünket körülvevő valóságtól függetlenül alakítunk ki. Tatár felhívja rá a figyelmet, hogy az ember „valamit” akar választani, és nem választani akar „egyáltalán”.”[18], Mivel valamit akarunk választani, és a választás tárgya független a választó akaratától, ezért az identitásával kapcsolatban felelős választásokat hozó egyénnek szembe kell néznie a szabadságán túlról származó tényezőkkel is. E szembenézéstől lehet, hogy bizonyos értelemben kevésbé lesz „szabad”, viszont több kapcsolata lesz a valósággal, és az én-felfogását is könnyebb lesz komolyan venni.

Az identitással kapcsolatos – az előzővel szorosan összefüggő – következő tézis ebben a kötetben implicit módon kerül kimondásra, de Tatár nyilvános vitákon, beszélgetéseken explicit módon is megfogalmazta már. E tételt úgy parafrazálhatjuk, hogy bármilyen vonzó legyen is a pozitív identitásszemlélet, miszerint ne tagadásokban, hanem megerősítő kijelentésekben fogalmazzuk meg, hogy minek tartjuk magunkat, a valóságban az antiszemitizmus még sokáig sokkal erősebb identitás-meghatározó erővel fog bírni a zsidó származású népesség többsége számára, mint a zsidó kultúra pozitív tartalmi elemei. Ez a kijelentés már csak azért is nehezen cáfolhatónak tűnik, mert világos, hogy míg egy zsidó megengedheti magának, hogy ne ismerje meg és/vagy ne azonosuljon a zsidó kultúra pozitív tartalmaival, az ellen azonban nem tud védekezni, hogy a zsidó közösség tagjai vagy a nem-zsidók zsidónak tekintsék.

Tatár nemcsak az antiszemitizmusnak tulajdonít identitás-kényszerítő erőt, hanem a többi zsidónak is. Amikor zsidók egy része tudatosan, nyilvánosan, történelmi tetteken keresztül éli meg a zsidóságát – ennek eklatáns példája Izrael Állam megalapítása, majd annak nyílt támogatása –, akkor ez befolyásolja a zsidóságukat nem vállaló zsidók identitását is. Izrael puszta léte állandó jelleggel állásfoglalásra kényszeríti nemcsak azokat, akik magukat zsidónak tartják, hanem azokat is, akiket mások tartanak annak. Számos olyan csoport létezik, amely a zsidóságot szeretné puszta múltnak látni, Tatár ezek közül

a keresztény teológusokat és az asszimilált zsidókat

emeli ki, hiszen ezek számára a valóság, azaz a zsidóság visszatérése a történelembe rendkívül zavaróan hat. Amikor egy asszimilált zsidó izraeli látogatását pusztán turistaútnak tekinti, akkor valójában azt szeretné, hogy a saját választott „valósága”, független lehessen a tőle független tények valóságától „noha saját élete ezer és ezer láthatatlan szállal kötődik hozzá”[19].

Úgy vélem, „A másik oldal” esszéi meggyőzően bizonyítják, hogy a magyarországi zsidóságnak lehetne olyan szellemi vezetője, aki a közösség számára fontos identitás- és politikai kérdésekben, világi, értelmiségi zsidóként adhatna irányt. Ehhez elsősorban az kellene, hogy e közösség igényeljen szellemi vezetőket. Az a tény pedig, hogy Tatár György inkább Svájcban él, mint Magyarországon, csak még jobban alátámasztja a véleményemet: rendkívül bölcs zsidóról van szó.

[1] Tatár György: A másik oldal – Kabbalista esszék, Pozsony: Kalligram, 242. o. (Minden másként nem jelzett hivatkozás e kötetre vonatkozik.)

[2] Tatár maga is tisztában van vele, hogy a kabbala történetét elemző szakirodalomban alapos jártasságot nem szerzett, tehát az átlagos magyar olvasók száz százaléka számára a Zohár nem több mint „teljesen valószínűtlen kommentár” (140. o.) a Tóra szövegéhez (amit az átlag magyar olvasó szintén csak nagy vonalakban ismer).

[3] 73. o.

[4] A kötet egyik legfőbb jellemzője, hogy küzdeni próbál a kényelmes, megingathatatlan világnézeti meggyőződésekből származó illúziók elkerüléséért: erre utal az alcímnek választott idézet is. Tatár szerint a világban jelenlévő rossz az emberi létezés szükségszerű velejárója, és nem lehetséges teljes megszüntetése.

[5] Egy 2011-es tanulmány szerint például a vezetőképzés egyenesen „a magyar zsidó közösségi élet

egyik legproblematikusabb területe”. Kovács András és Forrás-Biró Aletta: Zsidó élet Magyarországon, JPR Kutatási beszámoló. 34. o.

[6] A kevés kivétel közé tartoznak a Magyar Zsidó Levéltár igazgatónőjének, Toronyi Zsuzsannának írásai, amelyek egyszerre bizonyítják mind a kortárs muzeológia legújabb irányzatainak, mind pedig a zsidó hagyomány szellemiségének és forrásainak mély megértését. Lásd ennek kitűnő példáját: Toronyi Zsuzsanna: „A holokauszt örökségét kiállítani is nehéz: A soára történő emlékezés problémái és lehetőségei a hazai muzeológiában”, Múzeum Café – A Múzeumok Magazinja 40 (2014), 50-65. o.

[7] Az ún. zsidó felvilágosodás, a hászkálá számos szempontból különbözött a tipikus aufklérizmustól. Ezek közül a legfontosabbak, hogy a hászkálá első hívei egyaránt érezték magukat két (a hagyományos zsidó és a modern) világ tagjainak. Ők továbbá nem voltak vallásellenesek, nem a szakítást hirdették a múlttal, hanem a folyamatosságot és a középkori zsidó racionalizmus folytatóinak tartották magukat. Egyszerre volt fontos számukra a belső harc a konzervatív zsidó erőkkel szemben, és az ellenséges külső erőkkel folytatott küzdelem a zsidóság védelmében.

[8] Különösen elegáns az irredenta szentimentalizmus virágzásának korában az Identitás és allegória c. esszé (a könyv hátsó borítóján is olvasható) nyitása, ahol egy igazságtalan békével a hazájától elcsatolt területeken járó utazóhoz hasonlítja azt a zsidót, aki „zsidóként forgatja a keresztény Bibliát és – mondjuk – a korai egyházatyák írásmagyarázatait.” (35. o.) A kortárs irredentizmus politikai attitűdjének belső ellentmondásain Tatár máshol is köszörüli a nyelvét, és a Romsics-Gerő vita kapcsán megjegyzi, hogy terjesztésre érdemes lenne az az összefüggés is, hogy „a határon túli magyar települések között hány olyan van, ahol a magyar lakosság azért nem éri el az egyébként teljesen abszurd 20 %-os (a teljes körű nyelvhasználatot és a település magyar nevének használatát biztosító) határt, mert az átmenetinek bizonyuló visszacsatolás arra lett felhasználva, hogy kiirtassék a magyar nyelvű zsidóság.” 202. o.

[9] 181. o.

[10] Yosef Haim Yerushalmi: Zachor, Budapest: Osiris kiadó, 20. o.

[11] Herzl Tivadar: A zsidó-állam, Budapest: Jövőnk, (Schönfeld József fordítása) 1919. 7. o.

[12] Ennek a ma is továbbélő szemléletnek tipikus – és rendkívül agresszív – szószólója Spiró György: „Miután nem vagyok vallásos, nem lehetek zsidó. Ha valaki nem vallásos, akkor zsidónak a náci törvények alapján minősíti magát, vagy minősítik őt zsidónak mások.” (http://www.szombat.org/politika/3697-nem-asszimilans-vagyok-hanem-magyar) Ezek szerint az a nem vallásos zsidó, aki nem fogadja el a nyugati értelmiségi zsidóság egy részének az elmúlt két évszázadban kialakított identitás-konstrukcióját, az Spiró szerint kizárólag a náci törvények alapján tarthatja magát zsidónak, tertium non datur.

[13] Az, hogy Herzl lehetségesnek tartotta-e a kettős népi identitást, vagy, hogy ezt a kérdést alaposan végig gondolta-e, nem képezi írásom tárgyát, de az világos, hogy Tatár szerint lehetséges a magyar zsidó identitás (lásd 194. o.)

[14] 243-244. o.

[15] Tamás Gáspár Miklós: „Új zsidó nacionalizmus. Tatár Györgyről és másokról.” Népszabadság 2001. november 17.)

[16] 229. o.

[17] 233. o.

[18] 195. o.

[19] 196. o.

Címkék:2014-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Folytatódik a késeléses merényletsorozat Izraelben: most egy 14 éves fiút támadtak meg

Múlt szombaton kezdődött a késeléses merényletsorozat Izraelben, aminek eddig 13 sebesültje van. Pénteken Jeruzsálem belvárosában egy 14 éves zsidó fiút...

Ilan Mor: Izrael erős és egységes, megvédi magát a terrorizmussal szemben

Izrael népe erős és egységes az ország nemzetközi elszigetelésére tett palesztin kísérletekkel szemben; a világ egyetlen zsidó államának joga van...

Close