Szombat előfizetés 2017

Novák Attila: Felejtés és emlékezés között – a parlamenti választások magánzsidó szemmel

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Novák Attila

Felejtés és emlékezés között

A parlamenti választások magánzsidó szemmel

A választások első fordulója után egy főként zsidókból álló baráti társaságban vendégeskedtem, ahol rögtön szóbakerült az

amiről egyébként is az egész város beszél ,hogy ki, kire szavazott. Mikor megtudták, hogy szimpátiám nem valamely kormánypártot illette, kitört a vihar. Olyan méretü értetlenség és ellenszenv fogadott, amely több volt a racionálisan indokolhatónál és méltán volt rokonítható egy kőkemény radikális jobboldali társaság világlátásával: fekete-fehér, antiszemita-zsidó, fasiszta-liberális. A jórészt negyvenesekből álló társaság olyan dühhel fogadta az ellenvéleményt, amellyel a saját korosztályomban vagy az ennél fiatalabbaknál sohasem találkoztam.

Egyértelmüvé vált, hogy olyan egydimenziós térbe kerültem, ahol más véleménynek nincs helye. Az is világosan látszott: ezek az emberek félnek és egész politizálásukat ez a félelem motiválja.

De mivégre ez a nagy félelem? Jönnek a nyilasok? Vagy csak Horthy Miklós fehér lovon? És miért baj az, ha valaki (aki történetesen zsidó vagy zsidó származású) úgynevezett “jobboldali” pártra szavaz? Csak nincs megírva valahol a nagykönyvben, hogy kinek kire/mire kell szavaznia? Egyáltalán, milyen programokat valló pártra “szabad” egy zsidónak (zsidó származásúnak) szavazni?

Az értékek és az érdekek mentén beszélhetünk bal- illetve jobboldali programról és politikáról. Ma a baloldalt és a jobboldalt a globalizációhoz és a nemzeti hagyományokhoz való viszony alapján különböztetjük meg. Szigorú osztálykeretek már nincsenek, a modern fogyasztói társadalom itt már eljátszotta a nagy homogenizáló szerepét, igy minden nagy politikai erőnek több rétegre is figyelnie kell. Ugyanakkor ma jobboldali értékeket baloldali pártok és baloldali értékeket jobboldali pártok is képviselnek, ebben az értelemben a magyar politikai paletta még sok esetben kialakulatlan és zavaros. Az is megfigyelhető, hogy Magyarország etnikai és vallási alcsoportjait sikeresen akarták politikailag orientálni: szinte elvárták azt, hogy egy zsidó vagy cigány származású választó kire is szavazzon. Ellenvéleménynek helye nincs, a megosztottságot pedig mindegyik törzs maga is elősegíti.

Az 1994-es választásokkor egyszerü volt a helyzet. Egy, az utolsó időszakban antiszemita húrokat is pengető pártot és korifeusait váltottak le a szocialisták. A helyzet egyáltalán nem volt bonyolult, így azok is feketén-fehéren kezdték el látni a világot, akik úgy egyébként nem lettek volna hajlamosak rá. A kultúrharcos “nemzeti” ujságírók ténykedése elhalványította Antall Józsefnek és kormányának néhány fontos érdemét és világosan kiderült: a rendszerváltás olyan állapotot teremtett, mely az önkifejezés és a jogok pozitív szabadsága mellett a rossz kiélésenek a lehetőségét is magában hordozza: azaz, ebben az esetben az antiszemiták szabadságát is jelentette.

A szocialista párt régi ígéreteket hordozott. Egyrészt a baloldal azon prófétai igéretét, hogy “nem lesz többé úr és szolga” (lett), hogy fajra, felekezetre és vallásra való különbség nélkül biztosítja majd minden ember egyenlőségét. Többen azt is várták, hogy kíméletlenül el fog majd nyomni minden antiszemita jelenséget. Mivel a magyar baloldal mindig is ellenezte az antiszemitizmust, és a Magyarországot felszabadító és a hivatalosan is a baloldali ideológiát valló szovjet hadsereg “ab ovo” antifasiszta volt, ellenfeleikre könnyen rá lehetett vágni, hogy fasiszták és antiszemiták. Sok zsidó pedig egzisztenciális boldogulása és vélt biztonságérzete révén is kapcsolódott az elmúlt rendszerhez.

A diszkreditálódott jobboldal demokratikus elemeinek további leépítését maga a baloldal végezte el, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a politikai élet középpontjába magát helyezze. A Rákosi- majd a Kádár-kor alatt a jobboldal nagyrészt magánszalonokban és lakásokban (plusz kocsmákban) konzerválódott, nagyrészt az 1945-ös szinten.

A rendszerváltáskor ezek az erők aktivizálódtak s alakították meg a régi történelmi pártokat. A Kádár-rendszer

valóban élő lelkiismerete, azaz a liberális emberjogi és újbaloldali gyökerü demokratikus ellenzék pedig megalakította a Szabad Demokraták Szövetségét, amely a harmadik utat jelenthette volna: a polgári közép programját.

Az Antall-kormány alatt a történelmi pártok és a szabaddemokraták törzsi pártharca határozta meg a magyar politikai közéletet, miközben folytatta előrenyomulását az 1994-ben visszatérő nevető harmadik, a szocialista párt. A jobboldal ezután egyrészt tovább osztódott, másrészt tovább konszolidálódott. Az eredetileg radikális és anarchista Fiatal Demokraták Szövetsége nagynehezen – részint az SZDSZ jóvoltából – jobbközép gyüjtőpárttá alakult, az ország pedig megindult azon az úton, hogy végre a bal– és a jobbközép váltógazdasága alakuljon ki. Csak így egyszerüen: “zsidók” és “antiszemiták”, valamint Kulturkampf nélkül.

Az MDF bukásával biztonságérzet töltötte el a pesti zsidókat: a Hét és a Panoráma levitézlett ujságírói pedig jól megérdemelt helyükre kerültek: ki az utcára, ki Jordániába.

A szabaddemokraták 1994-es kormányra kerülése, szintén megnyugtatni látszott a pesti zsidóság felbolydulni látszott idegrendszerét. Több alapító atya származása is jó garanciát jelentett arra nézve, hogy a múlt árnyai többé nem térnek vissza.

Többek számára azonban kiderült, hogy a szabaddemokrata eszmevilág a radikális aufklérizmus olyan típusát képviseli, amely – bár a pesti szabadelvü zsidóság képviselői ezzel vígan azonosulni tudtak konzervatív zsidó szempontból igenis kritikával illethető. Nem a normális politikai élet jele az, ha pártokra nem az általuk képviselt értékek, hanem a rájuk aggatott jelzők alapján szavaznak. Mint ahogy az sem egészséges, ha a modern politikai élet választóvonalát az úgynevezett “többséghez” (értsd mainstream magyar nacionalizmus, “átlagember” stb.) való viszony, illetve az antiszemitizmustól való félelem határozza meg.

A szabaddemokraták lassan őrlődtek fel a kemény kormányzati munka és az elveik közötti harcban. De éppen az elvek radikális képviselete és az élet valósága közötti dichotómia tett

e oly abszurddá az SzDSz álláspontját. Az emberjogi küzdelmekben eredetiek és hitelesek voltak, de ahogy képviselték azokat, az idejétmúlt volt. Amihez viszont a kormányzati munkában asszimilálódtak volna, azt az asszimiláló szocialista párt csinálta jobban és hatékonyabban. A gazdaság piacosításának és az Európai Közösséghez való minél gördülékenyebb csatlakozásnak a programját a szocialisták maradék nélkül vették át és képviselték.

Egyes margóra szorult szabaddemokrata értelmiségiek azokat az elveket kérték számon az SZDSZ-es miniszterektől, amelyek éppen azért voltak betarthatatlanok, mert elvek: csak igazodni lehetett hozzájuk, de teljesíteni őket sohasem. Igy, ezzel a kritikával is csak még jobban megmutatkozott az ideák világa és a valóság közötti szakadék. Ez a kint is vagyok, bent is vagyok pozíció pedig az egész szabaddemokrata kormányzati munka iránt teremtett mély bizalmatlanságot.

De hadd hozzak fel erre egy pédát. A szocializmus éveiben megtapasztalt rendőrállami módszerek következtében egyes szabaddemokraták érthetően mélyen gyanakvóak voltak a rendőrséggel szemben. Ám közben a világ nagyot változott: ez a rendés rendőrfóbia anakronisztikusnak bizonyult egy olyan országban, ahol minden van, kivéve rend. Az emberjogi radikalizmust csak a dolgozószobából lehetett következetesen képviselni: a rendőrség további leépítésének és az idegenrendészeti törvény bírálatának pedig kevés foganatja volt egy egyre romló közbiztonságú országban.

A rendezett világ széthullását érzékelő állampolgárok jó része az összeszedettség megvalósítását ígérő erőket támogatta és nem azokat, akiknek erejéből csak a már meglévő széttagoltság elmélyítésére tellett. Az állampolgár akár szocialista, akár

“polgári” mezben, de erősebb államot akart látni, és nem olyan államot, ahol a törvényesség pusztán az egyes ember belátóképességére (no meg némi éjjeliőr funkciókra) és nem a mindenki számára kötelező kemény, de nem igazságtalan törvények betartására van bízva. Az állampolgár, látva a bábeli zürzavart, a szigorítások és nem az enyhítések mellett szavazott.

Igy vált igazzá a régi mondás: a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.

Az 1994-ben megalakult új kormány is problémákat örökölt és hibákat követett el: sajnos, nem lehet úgy kormányozni, mintha nem ebben az országban élnénk. A több évtizedes kapcsolatrendszer és hatalomirányítási technikák virtuóz ismerete nem múlt el nyomtalanul: a szocialisták müködését nagyjából ez határozta meg. Ez a “szocialista” kapcsolatrendszer nem valamiféle ördögi dolgot jelent, hanem nagyonis megfogható hatalmi logikát: munkahelyi és szakmai érdekcsoportok érvényesítését, magyarul a tiszta és érdekelvü lobby-politikát. Csak most derült ki, hogy annak idején még az Antall-kormány is túl óvatos volt, hiszen társadalomképét a múlt tartotta fogva. Ez azt jelentette, hogy a nagy rendszerek átalakításához, éppen a lakosság ellenállásától tartva, csak félve mertek hozzákezdeni. A magyar politikai élet sajátos fejlődését töretlenül végigvivő MSZMP-MSZP-t azonban nem kötötték a múlt árnyai. Politikájukat a nyers tettvágy és a pártgenerációk egymásra halmozott praktikus tudása és tapasztalata alakította olyanná, amilyennek most láttatni szeretné: piac- és Európa-konform “felvilágosodáspárti” tömörüléssé. Ugyanakkor ne legyünk egyoldalúak: az MSZP által követett kül- és gazdaságpolitika több eleme is vállalhatónak és pozitívnak bizonyult: felvállalta a gazdaság menedzselését és megpróbált kiegyezni az ország szomszédaival. Ugyanakkor a gazdasági megszorító intézkedések hátrányai, az egyre nagyobb infláció, a korrupciós botrányok és a romló életkörülmények együtt tették sokak számára érthetővé azt, hogy vége a régi népi-urbánus vitának: ma másról van szó. És ez az, amit a zsidók nagy része még mindig nem hisz el. De beszéljünk egyértelműen. A magyar zsidók nagyrészének ma nem a gazdasági ellehetetlenüléstől kell félnie, ugyanakkor jórészük politikai szocializácját és gondolatvilágát az elmúlt rendszer formálta féloldalassá. A jobboldalról csak azt tudták, hogy az antiszemita, és a félelmeik alapján itélkeztek oly bőszen. Az antiszemitizmust azonban nem csak az antiszemiták tarthatják fönn, hanem kisebbrészt azok is, akik mindenben antiszemitizmust látnak.

Szavazataikat nem valós érdekeik, hanem a zsidóságuk miatti félelmeik mentén adják le. Igy, mintha az egész erről szólt volna. Bár, az

is igaz, hogy a magyar jobboldal ténylegesen meglévő antiszemita hagyományai is elősegítették eme rossz beidegződések kialakulását.

Ez világosan megmutatkozott azon a bizonyos estén is. Eddig arról szólt az érvelés, hogy azért nem szabad a jobboldalra szavazni, mert az antiszemita. Most azzal egészült ki, hogy olyan pártra sem szabad szavazni, amely listájára és szövetségeseik közé – úgymond – exjobboldaliakat, azaz (szól a torz következtetés) antiszemitákat vesz fel. Emlékezésük persze egyoldalú: a baloldal hibáit, büneit és tévedéseit még csak meg sem említették. Az eszükbe sem jut, hogy éppen az antiszemitizmus “jövője” szempontjából, mennyire káros, ha a zsidóság egyetlen politikai irányvonal mellett kötelezi el magát.

Nem fogták fel, hogy azzal, hogy a “zsidókérdést” középpontba helyező Csurka István külön utakra ment, világosan elváltak egymástól a mérsékelt és a szélsőjobboldal hívei, magyarul lehet jobbra szavazni anélkül, hogy az a szélsőjobbot jelentené.

Bár nekem az a véleményem, hogy teljes spektrumú zsidó politikai élet csak Izraelben van, meg kellene próbálni a valódi értékek és az érdekek, és nem a félelmek és az előítéletek mentén szavazni. Ebből a szempontból igéretes az új jobbközép politikai tömörülés.

A félelem, mint politikai tényező persze valódi hajtóerő és jelzi, hogy a világ mely égtáján élünk. A félelem azért is fontos, mert jelzi a veszélyt, de félrevezethet, mert ha tényleg lenne ok a félelemre, a baljós előérzetüket óramű pontossággal hallatókra éppen azért nem fognak odafigyelni, mert félelmeiknek oly sürün adnak hangot.

Remélem, hogy ezt az írásom elején említett estének a résztvevői is meg fogják érteni. Persze azt is tudom, amit ők feltehetően nem, hogy ez az egész zsidóügy nem a magyar politika központi kérdése. Szerencsére mellék-hadszíntér. De nekünk fontos.

Amikor e sorokat írom, május 25-én reggel, már bizonyos, hogy jobbközép-jobboldali koalíciós kormány jön létre. A kialakult helyzet várakozással, a győztes párt koalíciós lehetőségei aggodalommal töltenek el. Hogy a soron következő jó kormánya lesz-e a Magyar Köztársaságnak, nem tudható, ám a kormányzati zsidóellenességtől való félelem, úgy vélem, alaptalan.

Emlékezni kell, de felejteni is.


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-06

1998. májusi szám

Ungváry Rudolf: A tekintély fogságában - megjegyzések egy enciklikáról Pelle János: Történelmi mea culpa Hankiss Ágnes: Kiengesztelődés és megbocsájtás Az...

Alan Dowty: Izrael első ötven éve

Alan Dowty: Izrael első ötven éve Demokrácia és zsidóság Lehet-e egy állam egyszerre zsidó és demokratikus? Ha a zsidóságot vallási...

Close