Felejtés és emlékezés között – a parlamenti választások magánzsidó szemmel

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Novák Attila

Felejtés és emlékezés közöttA parlamenti választások magánzsidó szemmel

A választások első fordulója után egy fő­ként zsidókból álló baráti társaságban vendégeskedtem, ahol rögtön szóba került az – amiről egyébként is az egész vá­ros beszél, hogy ki, kire szavazott. Mi­kor megtudták, hogy szimpátiám nem valamely kormánypártot illette, kitört a vihar. Olyan méretű értetlenség és ellen­szenv fogadott, amely több volt a racio­nálisan indokolhatónál és méltán volt ro­konítható egy kőkemény radikális jobb­oldali társaság világlátásával: fekete-fe­hér, fasiszta-liberális. A jórészt negyvene­sekből álló társaság olyan dühhel fogad­ta az ellenvéleményt, amellyel a saját korosztályomban vagy az ennél fiatalab­baknál sohasem találkoztam.

Egyértelművé vált, hogy olyan egydi­menziós térbe kerültem, ahol más véle­ménynek nincs helye. Az is világosan lát­szott: ezek az emberek félnek és egész politizálásukat ez a félelem motiválja.

De mi végre ez a nagy félelem? Jönnek a nyilasok? Vagy csak Horthy Miklós fe­hér lovon? És miért baj az, ha valaki (aki történetesen zsidó vagy zsidó származá­sú) úgynevezett „jobboldali” pártra sza­vaz? Csak nincs megírva valahol a nagy­könyvben, hogy kinek kire/mire kell sza­vaznia? Egyáltalán, milyen programokat valló pártra „szabad” egy zsidónak (zsidó származásúnak) szavazni?

Az értékek és az érdekek mentén be­szélhetünk bal- illetve jobboldali prog­ramról és politikáról. Ma a baloldalt és a jobboldalt a globalizációhoz és a nemze­ti hagyományokhoz való viszony alapján különböztetjük meg. Szigorú osztályke­retek már nincsenek, a modern fogyasz­tói társadalom itt már eljátszotta a nagy homogenizáló szerepét, így minden nagy politikai erőnek több rétegre is figyelnie kell. Ugyanakkor ma jobboldali értékeket baloldali pártok és baloldali értékeket jobboldali pártok is képviselnek, ebben az értelemben a magyar politikai paletta még sok esetben kialakulatlan és zava­ros. Az is megfigyelhető, hogy Magyaror­szág etnikai és vallási alcsoportjait sike­resen akarták politikailag orientálni: szin­te elvárták azt, hogy egy zsidó vagy ci­gány származású választó kire is szavaz­zon. Ellenvéleménynek helye nincs, a megosztottságot pedig mindegyik törzs maga is elősegíti.

Az 1994-es választásokkor egyszerű volt a helyzet. Egy, az utolsó időszakban antiszemita húrokat is pengető pártot és korifeusait váltottak le a szocialisták. A helyzet egyáltalán nem volt bonyolult, így azok is feketén-fehéren kezdték el látni a világot, akik úgy egyébként nem lettek volna hajlamosak rá. A kultúrharcos „nemzeti” újságírók ténykedése elhalvá­nyította Antall Józsefnek és kormányá­nak néhány fontos érdemét és világosan kiderült: a rendszerváltás olyan állapotot teremtett, mely az önkifejezés és a jogok pozitív szabadsága mellett a rossz kiélé­sének a lehetőségét is magában hordoz­za: azaz, ebben az esetben az antiszemi­ták szabadságát is jelentette.

A szocialista párt régi ígéreteket hordo­zott. Egyrészt a baloldal azon prófétai ígéretét, hogy „nem lesz többé úr és szol­ga” (lett), hogy fajra, felekezetre és val­lásra való különbség nélkül biztosítja majd minden ember egyenlőségét. Töb­ben azt is várták, hogy kíméletlenül el fog majd nyomni minden antiszemita je­lenséget. Mivel a magyar baloldal mindig is ellenezte az antiszemitizmust, és a Ma­gyarországot felszabadító és a hivatalo­san is a baloldali ideológiát valló szovjet hadsereg „ab ovo” antifasiszta volt, ellen­feleikre könnyen rá lehetett vágni, hogy fasiszták és antiszemiták. Sok zsidó pe­dig egzisztenciális boldogulása és vélt biztonságérzete révén is kapcsolódott az elmúlt rendszerhez.

A diszkreditálódott jobboldal demok­ratikus elemeinek további leépítését ma­ga a baloldal végezte el, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a politikai élet középpontjába magát helyezze. A Ráko­si- majd a Kádár-kor alatt a jobboldal nagyrészt magánszalonokban és lakásokban (plusz kocsmákban) konzerváló­dott, nagyrészt az 1945-ös szinten.

A rendszerváltáskor ezek az erők akti­vizálódtak s alakították meg a régi törté­nelmi pártokat. A Kádár-rendszer való­ban élő lelkiismerete, azaz a liberális em­berjogi és újbaloldali gyökerű demokrati­kus ellenzék pedig megalakította a Sza­bad Demokraták Szövetségét, amely a harmadik utat jelenthette volna: a polgá­ri közép programját.

Az Antall-kormány alatt a történelmi pártok és a szabaddemokraták törzsi pártharca határozta meg a magyar politi­kai közéletet, miközben folytatta előre­nyomulását az 1994-ben visszatérő neve­tő harmadik, a szocialista párt. A jobbol­dal ezután egyrészt tovább osztódott, másrészt tovább konszolidálódott. Az eredetileg radikális és anarchista Fiatal Demokraták Szövetsége nagy nehezen – részint az SZDSZ jóvoltából – jobbközép gyűjtőpárttá alakult, az ország pedig meg­indult azon az úton, hogy végre a bal- és a jobbközép váltógazdasága alakuljon ki. Csak így egyszerűen: „zsidók” és „antisze­miták”, valamint Kulturkampf nélkül.

Az MDF bukásával biztonságérzet töl­tötte el a pesti zsidókat a Hét és a Pano­ráma levitézlett újságírói pedig jól megér­demelt helyükre kerültek: ki az utcára, ki Jordániába.

A szabaddemokraták 1994-es kor­mányra kerülése, szintén megnyugtatni látszott a pesti zsidóság felbolydulni lát­szott idegrendszerét. Több alapító atya származása is jó garanciát jelentett arra nézve, hogy a múlt árnyai többé nem tér­nek vissza.

Többek számára azonban kiderült, hogy a szabaddemokrata eszmevilág a radikális aufklérizmus olyan típusát képviseli, amely – bár a pesti szabadel­vű zsidóság képviselői ezzel vígan azo­nosulni tudtak – konzervatív zsidó szempontból igenis kritikával illethető, nem a normális politikai élet jele az, ha pártokra nem az általuk képviselt érté­kek, hanem a rájuk aggatott jelzők alap­ján szavaznak. Mint ahogy az sem egészséges, ha a modern politikai élet választóvonalát az úgynevezett „több­séghez” (értsd mainstream magyar naci­onalizmus, „átlagember” stb.) való vi­szony, illetve az antiszemitizmustól való félelem határozza meg.

A szabaddemokraták lassan őrlődtek fel a kemény kormányzati munka és az elveik közötti harcban. De éppen az el­vek radikális képviselete és az élet való­sága közötti dichotómia tette oly ab­szurddá az SZDSZ álláspontját. Az em­berjogi küzdelmekben eredetiek és hi­telesek voltak, de ahogy képviselték azokat, az idejétmúlt volt. Amihez vi­szont a kormányzati munkában asszimi­lálódtak volna, azt az asszimiláló szoci­alista párt csinálta jobban és hatéko­nyabban. A gazdaság piacosításának és az Európai Közösséghez való minél gör­dülékenyebb csatlakozásnak a prog­ramját a szocialisták maradék nélkül vették át és képviselték.

Egyes margóra szorult szabaddemok­rata értelmiségiek azokat az elveket kérték számon az SZDSZ-es miniszte­rektől, amelyek éppen azért voltak betarthatatlanok, mert elvek: csak igazod­ni lehetett hozzájuk, de teljesíteni őket sohasem. Így, ezzel a kritikával is csak még jobban megmutatkozott az ideák világa és a valóság közötti szakadék. Ez a kint is vagyok, bent is vagyok pozíció pedig az egész szabaddemokrata kor­mányzati munka iránt teremtett mély bizalmatlanságot.

De hadd hozzak fel erre egy példát. A szocializmus éveiben megtapasztalt rendőrállami módszerek következtében egyes szabaddemokraták érthetően mé­lyen gyanakvóak voltak a rendőrséggel szemben. Ám közben a világ nagyot vál­tozott: ez a rend- és rendőrfóbia anakronisztikusnak bizonyult egy olyan ország­ban, ahol minden van, kivéve rend. Az emberjogi radikalizmust csak a dolgozószobából lehetett következetesen képvi­selni: a rendőrség további leépítésének és az idegenrendészeti törvény bírálatá­nak pedig kevés foganatja volt egy egyre romló közbiztonságú országban.

A rendezett világ széthullását érzékelő állampolgárok jó része az összeszedettség megvalósítását ígérő erőket támogat­ta és nem azokat, akiknek erejéből csak a már meglévő széttagoltság elmélyítésé­re tellett. Az állampolgár akár szocialista, akár „polgári” mezben, de erősebb álla­mot akart látni, és nem olyan államot, ahol a törvényesség pusztán az egyes ember belátó-képességére (no meg némi „éjjeliőr” funkciókra) és nem a mindenki számára kötelező kemény, de nem igaz­ságtalan törvények betartására van bíz­va. Az állampolgár, látva a bábeli zűrza­vart, a szigorítások és nem az enyhítések mellett szavazott.

Így vált igazzá a régi mondás: a po­kolba vezető út jó szándékkal van ki­kövezve.

Az 1994-ben megalakult új kormány is problémákat örökölt és hibákat köve­tett el: sajnos, nem lehet úgy kormá­nyozni, mintha nem ebben az országban élnénk. A több évtizedes kapcsolatrend­szer és hatalomirányítási technikák vir­tuóz ismerete nem múlt el nyomtalanul: a szocialisták működését nagyjából ez határozta meg. Ez a „szocialista” kap­csolatrendszer nem valamiféle ördögi dolgot jelent, hanem nagyon is megfog­ható hatalmi logikát: munkahelyi és szakmai érdekcsoportok érvényesítését, magyarul a tiszta és érdekelvű lobby-politikát. Csak most derült ki, hogy annak idején még az Antall-kormány is túl óva­tos volt, hiszen társadalomképét a múlt tartotta fogva. Ez azt jelentette, hogy a nagy rendszerek átalakításához, éppen a lakosság ellenállásától tartva, csak fél­ve mertek hozzákezdeni. A magyar poli­tikai élet sajátos fejlődését töretlenül vé­gigvivő MSZMP-MSZP-t azonban nem kö­tötték a múlt árnyai. Politikájukat a nyers tettvágy és a pártgenerációk egy­másra halmozott praktikus tudása és ta­pasztalata alakította olyanná, amilyen­nek most láttatni szeretné: piac- és Európa-konform „felvilágosodás-párti” tömörüléssé. Ugyanakkor ne legyünk egyoldalúak: az MSZP által követett kül- és gazdaságpolitika több eleme is vállal­hatónak és pozitívnak bizonyult: felvál­lalta a gazdaság menedzselését és meg­próbált kiegyezni az ország szomszéda­ival. Ugyanakkor a gazdasági megszorító intézkedések hátrányai, az egyre na­gyobb infláció, a korrupciós botrányok és a romló életkörülmények együtt tet­ték sokak számára érthetővé azt, hogy vége a régi népi-urbánus vitának: ma másról van szó. És ez az, amit a zsidók nagy része még mindig nem hisz el. De beszéljünk egyértelműen. A magyar zsi­dók nagy részének ma nem a gazdasági ellehetetlenüléstől kell félnie, ugyanak­kor jórészük politikai szocializációját és gondolatvilágát az elmúlt rendszer for­málta féloldalassá. A jobboldalról csak azt tudták, hogy az antiszemita, és a fé­lelmeik alapján Ítélkeztek oly bőszen. Az antiszemitizmust azonban nem csak az antiszemiták tarthatják fönn, hanem ki­sebb részt azok is, akik mindenben anti­szemitizmust látnak.

Szavazataikat nem valós érdekeik, ha­nem a zsidóságuk miatti félelmeik men­tén adják le. Így, mintha az egész erről szólt volna. Bár, az is igaz, hogy a magyar jobboldal ténylegesen meglévő antisze­mita hagyományai is elősegítették eme rossz beidegződések kialakulását.

Ez világosan megmutatkozott azon a bizonyos estén is. Eddig arról szólt az ér­velés, hogy azért nem szabad a jobbol­dalra szavazni, mert az antiszemita. Most azzal egészült ki, hogy olyan pártra sem szabad szavazni, amely listájára és szövetségeseik közé – úgymond – ex-jobboldaliakat, azaz (szól a torz következte­tés) antiszemitákat vesz fel. Emlékezé­sük persze egyoldalú: a baloldal hibáit, bűneit és tévedéseit még csak meg sem említették. Az eszükbe sem jut, hogy ép­pen az antiszemitizmus jövője” szem­pontjából, mennyire káros, ha a zsidó­ság egyetlen politikai irányvonal mellett kötelezi el magát.

Nem fogták fel, hogy azzal, hogy a „zsi­dókérdést” középpontba helyező Csurka István külön utakra ment, világosan el­váltak egymástól a mérsékelt és a szélső­jobboldal hívei, magyarul lehet jobbra szavazni anélkül, hogy az a szélsőjobbot jelentené.

Bár nekem az a véleményem, hogy tel­jes spektrumú zsidó politikai élet csak Iz­raelben van, meg kellene próbálni a va­lódi értékek és az érdekek, és nem a fé­lelmek és az előítéletek mentén szavaz­ni. Ebből a szempontból Ígéretes az új jobbközép politikai tömörülés.

A félelem, mint politikai tényező per­sze valódi hajtóerő és jelzi, hogy a világ mely égtáján élünk. A félelem azért is fontos, mert jelzi a veszélyt, de félreve­zethet, mert ha tényleg lenne ok a féle­lemre, a baljós előérzetüket óramű pon­tossággal hallatókra éppen azért nem fognak odafigyelni, mert félelmeiknek oly sűrűn adnak hangot.

Remélem, hogy ezt az írásom elején említett estének a résztvevői is meg fog­ják érteni. Persze azt is tudom, amit ők feltehetően nem, hogy ez az egész zsidó­ügy nem a magyar politika központi kér­dése. Szerencsére mellék-hadszíntér. De nekünk fontos.

Amikor e sorokat írom, május 25-én reggel, már bizonyos, hogy jobbközép-­jobboldali koalíciós kormány jön létre. A kialakult helyzet várakozással, a győztes párt koalíciós lehetőségei aggodalommal töltenek el. Hogy a soron következő jó kormánya lesz-e a Magyar Köztársaság­nak, nem tudható, ám a kormányzati zsidóellenességtől való félelem, úgy vélem, alaptalan.

Emlékezni kell, de felejteni is.

Címkék:1998-06

Korántsem költői kérdések – BZSH és Mazsihisz közgyűlések után (g.j.)

Korántsem költői kérdésekBZSH- és Mazsihisz-közgyűlés után Vajon miért volt olyan formális és ese­ménytelen a Budapesti Zsidó Hitközség közgyűlése? Miért volt...

Izraeli és magyar pszichiáterek konferenciája

Izraeli és magyar pszichiáterek konferenciája Dr. Silfen Péter izraeli pszichiáter ötlete és kitartó szervezőmunkája nyomán, továbbá a Magyar Pszichiátriai Társaság...

Close