Szombat előfizetés 2017

Mit bír ki egy ember? – Beszélgetés Gilla Almagorral

Írta: (Gervai András) - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Március elején, az izraeli filmnapok megnyitására Budapestre látogatott Gila Almagor, a zsidó állam színház- és filmművészetének nagyasszonya. Pályáját 17 évesen kezdte, majd évekkel később New Yorkban Lee Strasberg stúdiójában tanult. Eddig több mint ötven filmben játszott, nagyrészt főszerepet; teljesítményéért sok izraeli és külföldi filmfesztiválon kapott díjat, íróként is sikeres, első könyve, az Avia nyara 18 nyelven jelent meg, 26 kiadást ért meg, az izraeli iskolákban ajánlott irodalom. Almagor egyik alapítója, majd tíz éven át elnöke volt az Izraeli Művészek Szövetségének. Két év óta a Tel Aviv-i önkormányzat kulturális osztályát is vezeti.

Jelenleg miben játszik?

A Habimában, a nemzeti színház­ban három színműben is: az általam írt Avia nyarában – ez már tizenkét éve megy -, Allén Ginsberg anyjáról szóló darabjában, a Kaddis-ban, s egy kortárs amerikai szerző monodrámájában.

– Melyeket tartja pályája legfonto­sabb alakításainak?

Szerencsés voltam, mert Mása le­hettem a Három nővérben, Nyina a Si­rályban, Anna Petrovna a Ványa bácsi­ban, Bernarda Alba Lorca klasszikusá­ban. Játszhattam Shaw, Ibsen drámái­ban, a Medeiában, Arthur Miller darab­jaiban, a Salemi boszorkányok-ban, az Édes fiaim-ban és a Bukás után-ban. Vagy például a Mesterkurzusban Maria Callast alakítottam, egy izraeli szerző pedig darabot írt nekem.

A filmet vagy a színházat szereti jobban?

A kettő kombinálása tette az élete­met teljesebbé, izgalmasabbá. Eddig egyébként összesen hat hónapig vol­tam távol a színháztól, mikor a lányom született.

nem sok együtt a színház és az önkormányzati munka?

Sok mindenről le kellett monda­nom, hogy ezt a két tevékenységet tud­jam csinálni. De nem panaszkodom. Én választottam ezt az életformát.

Hogyan kezdett írni?

– Ez számomra is megmagyarázhatat­lan csoda. Talán, a szomorúságomat akartam magamból kiírni, tizenkét év­vel ezelőtt lelkileg, mentálisan rettene­tes állapotba kerültem. Mielőtt azon­ban felrobbantam vagy szétestem vol­na, leültem az üres papír elé – addig még sohasem éreztem, milyen érzés ez – és a szavak, mondatok maguktól jöt­tek. Villámsebesen, tíz nap alatt elké­szültem az Avia nyarával. Öt hónap múlva már színpadra is került. A kritika magasztalta. Második könyvem, A domim fa alatt – amely tisztelgés egykori társaim, tanáraim előtt – ismét önélet­rajzi jellegű munka, és szintén megfil­mesítették. A meglehetősen bonyolult szerkezetű regény hat hónap történetét dolgozza fel, helyszíne egy ifjúsági falu, egy gyermekotthon, ahol árvák élnek. Harmadik könyvemet a napokban fe­jeztem be, ehhez azonban nem a saját emlékeimből, élményeimből merítet­tem. A napjainkban játszódó regény gyerekekről szól, főszereplője egy kis­lány és egy kisfiú.

Mi első hét könyve önéletrajzi hát­tere?

Apám születésem előtt négy hónap­pal meghalt az arabokkal folytatott harcban. 25 éves volt. Anyám 22 éves, s öt hónapos terhes velem. Mégy hó­nappal később megszülettem. Elég rossz kezdet. Anyám – aki a holocaust­ban mindenkijét elvesztette – később, 13 éves koromban mentálisan megbe­tegedett. Amíg ő kezelés alatt állt, egy gyerekotthonban nevelkedtem. (Ami­kor jobban volt, visszamentem hozzá. Az Avia nyara egy anyámmal töltött nyár története. A gyerek- és ifjúkorom­ról, a múltamról, a szüléimről – mert nem voltam rá képes – addig soha sen­kinek nem meséltem.) A gyerekotthon­ban kettőnket, engem és egy társamat kivéve – akik Izraelben születtünk minden gyerek holocaust túlélő volt. Akkor és ott rádöbbentem, hogy az én problémám az övékéhez képest nem is olyan súlyos. Az apám meghalt, de az anyám – még ha beteg is – él. Ebben az otthonban mezőgazdasággal foglalkoztunk, én kertészkedtem. Életemben először megérinthettem a füvet, magot ültettem a földbe, megtanultam tisztel­ni a természetet. Magyon jól éreztem magam ezen a helyen, számomra a bol­dogság és a szépség szigete volt. Külö­nösen, hogy életemben először bará­tokra is szert tettem.

Találkozott valaha valakivel, aki is­merte az édesapját?

– Az Avia nyara megírása után a tele­ vízió hosszabb portréinterjút készített velem, s ezt látva egy idős férfi levelet írt nekem. Megismerkedtünk személye­sen, s aztán többször is találkoztunk; sokat mesélt az apámról, aki valamikor egy nevelőotthonban a mentora volt. Egészen addig csak nagyon keveset tudtam az apámról, mert anyám soha­sem beszélt róla. Mentális problémájá­nak volt ez egyik következménye, mint ahogy az is, hogy sohasem érintett meg.

A szülei honnan származnak?

Apám Németországból, anyám pe­dig Lengyelországból.

Az ő származásuk, gyökereik mennyire fontosak önnek?

Magyon fontosak, mert az ő múlt­juk, a kultúrájuk, minden beépült a személyiségembe. Mindaz szintén ré­sze annak, ami, aki lettem. A kilencve­nes évek közepén ellátogattam a volt MDK-ba, Eisenachba. A gyökereimet akartam megtalálni. Megnéztem a há­zat, ahol apám született és élt, a helyi archívumban pedig megmutatták ne­kem a rá vonatkozó dokumentumokat. Három évvel ezelőtt – életemben először – elmentem Lengyelországba is. Felkerestem Aushwitzot s Majdaneket is. Korábban elég sokat hallottam, olvastam a holocaustról, de más volt a saját szememmel látni a megsemmisí­tés gépezetét s következményeit. Éle­temben elég sok mindenen keresztül­mentem, sok mindent tapasztaltam, de most találkoztam először az ember ör­dögi, démoni természetével.

Mit érez a németek iránt?

– Sokféle érzés kavarog bennem, de inkább csak negatív emóciók. Még fia­talon meghívtak Nyugat-Németországba egy filmszerepre, ami egy nemzetkö­zi karrier kezdetét jelenthette volna. Öt forgatási napon kellett volna részt vennem, de végül, nem tudtam eljátszani a szerepet. Úgy éreztem, egy napig sem lennék képes ezt a munkát elvégezni. Miközben találkozom, beszélek egy-egy némettel, közben mindig arra gondol­nék, hogy vajon ő egykor hol volt, mit csinált. Végül egy pszichológus igazo­lást adott, hogy pszichikailag nem va­gyok képes és alkalmas a filmezésre. Hazautaztam, s aztán hosszú ideig nem is foglalkoztattak a németek, nem gon­doltam rájuk. Amikor később újra el­mentem, már másképp éreztem ma­gam, sőt, ma már vannak német bará­taim is, fiatalok. Az igazsághoz tartozik, hogy félig németnek is érzem magam.

Magyon szeretem a német művészetet, kultúrát, kíváncsi vagyok rá. Mindenek ellenére mégsem tudok megbocsátani.

A fiatalabb németek is felelősek apáik bűneiért? nekik sem tud meg­bocsátani?

Természetesen nem lehet általáno­sítani. Magyon sok fiatalnak bűntudata van a szülei tettei miatt. Egy fiatal né­met barátnőm például, amikor egyértel­műen megbizonyosodott arról, hogy az apja SS volt, öngyilkosságot akart elkö­vetni. Hosszú ideg kezelték egy ideg­gyógyintézetben. Ugyanakkor vannak fi­atalok – s számuk egyre nő -, akik nem akarnak hallani a múltról, akiket nem érdekel a múlt. S ami még szomorúbb, sőt egyenesen ijesztő, hogy – a történe­lem groteszk fintoraként – Németországban mostanában újjászületnek a fasiszta múlt egyes jelenségei. A néme­teknek ezért is kell fokozottabban törődniük a fiatalokkal, hogy ők a múlt­ról, a holocaustról való tudást az anya­tejjel szívják magukba. Nem taníthat­juk a gyerekeket csak jóra, tudniuk, is­merniük kell a rosszat, a démoni ter­mészetét is.

Mi a véleménye: halott az izraeli bé­kefolyamat?

Remélem, nem. Szomorú vagyok a jelenlegi politikai helyzet miatt. Kar­nyújtásnyira voltunk a békétől, egy új korszak kezdetétől. Aztán minden szét­esett.

Kit okol ezért?

Mindkét oldal szélsőségeseit, fana­tikusait. Izraelben, Izrael körül persze sokféle érdek ütközik össze, nemcsak a zsidóké és az araboké, de Amerikáé, az arab olajé, az arab országoké, az irá­niaké, az őrült Szaddam Huszeiné. Akárhogy is: én el tudom képzelni, mit jelent leigázva lenni, táborokban élni. A megszállt területeken a fiatal generá­ciókat már azzal is az ellenségeinkké tettük, hogy míg ők rettenetes körülmé­nyek között éltek, piszkos vizet ittak, nem nagyon jutottak villanyvilágítás­hoz, s alacsony szintű oktatásban ré­szesültek, Izrael virágzott, lakosai a high tech áldásait élvezték. Lehetetlen, sőt szégyen, hogy a harmadik évezred kezdetén másokon uralkodjunk. So­kakkal együtt vallom, itt az ideje a dia­lógusnak, a megegyezésnek. Átéltem valamennyi izraeli háborút, szeretném, ha az unokáim békében nőnének fel. Egyikük mostanában vonul be a kato­nasághoz. Remegek érte.

Gervai András

Címkék:2001-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nem vallásos betérés és egyéb provokációk

Nem vallásos betérés és egyéb provokációk Joszi Beilin, az előző kormány igaz­ságügyi minisztere, finom modorá­val a legkevésbé sem látszik annak,...

A magyar-zsidó irodalom

Sárdi Dóra A magyar-zsidó irodalom definícióját már rengetegen próbáltak megfogalmazni, de még nem született minden korra és történelmi helyzetre érvényes...

Close