Szombat előfizetés 2017

Magyar–zsidó számvetés, 1989

Írta: Konrád György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

II. rész

TÖBB ZSIDÓ BARÁTOM elment ötvenhat novembere után, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás, vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok. Én azt mondtam, hogy valami új jött volna és az most föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket, és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt. Én azt gondoltam, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben ugyan a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extrémizmus csupán marginális jelenség volna, amely szüntelenül bizonyítani akarná, hogy nem nyilas, ellenkezőleg, szuperdemokrata. Ezt súgta a valóságérzékem. Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján, a visszafogottabb, gyakorlatiasabb, kifinomultabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerült elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.

*

Ma is vannak megfigyelők, nemcsak zsidók, itthon és külföldön egyaránt, akik attól tartanak, hogy itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, a jobboldali vagy baloldali extrémizmushoz. Úgy érzik, hogy itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, mert annak kevés előzménye van, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme korszerűsödve újjászületik. Nehéz megfeledkezni róla, hogy az a szellem geo-stratégikus reálpolitikával vállalta a német csatlósszerepet és mintegy hálából a visszacsatolt területekért meghozta a zsidótörvényeket, majd – ugyancsak törvényesen – deportáló vonatokba zsúfolta és kiadta a magyar zsidóság háromnegyedét a németeknek, sejtvén, hogy mi vár rájuk a határokon túl.

Ez az előlegzett csömör a reakciós mentalitás reneszánszától az én megítélésem szerint ötvenhat végén túlzott volt és csak sporadikus megnyilvánulásokra hivatkozhatott. De aki egy deportálást már túlélt, az sejt valamit arról, hogy egyszer csak milyen gaztettekre képes sok derék ember, ha a gaztett büntetlen marad, sőt felsőbb parancs írja elő. Az angolszász egyetemekről visszatérő barátok emlékeztetnek rá, hogy a civilizált mértéktartáshoz hosszú nevelődés kell, önfegyelem, amely megóv a hisztériáktól, és tudja, hogy a hisztéria nem mentség a bűnre. Barátaim, akik ezzel a megfontolással mentek el, még ma sem biztosak abban, hogy vajon megérett-e itthon időközben az a civil mértéktartás, amely nélkül nincsen liberális-szociális demokrácia. Abban sem biztosak, hogy elterjedt-e annyira a másik emberrel szembeni tárgyilagosság és méltányosság szelleme, hogy már ne érhessen egy embert, polgártársat, bármilyen kisebbségi mivolta miatt sértés, hátrány vagy éppen halálos fenyegetés. Szemük előtt volt a példa az ország háború utáni történelmében, hogy ha azért nem is, mert zsidó, de azért mégiscsak diszkrimináció érheti az embert, mert polgárnak született, és mert nem lát okot arra, hogy szembeforduljon a polgári viselkedés eredendő normáival. Normális országban nem lehet bántódásod sem a vallásod, sem a társadalmi származásod, sem a világnézeted miatt. Liberális demokráciában szégyen antiszemitának lenni, mert az ideológiává vált ellenérzület bármilyen csoporttal szemben ellentétes a demokratikus rendszer egészével, mert a kisebbség hátrányos megkülönböztetése nem illik bele a törvények szellemébe, az uralkodó logikába.

A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett. Tény, hogy mind a rezsim kulturális apparátusában, mind pedig demokratikus ellenzékében a zsidók – az ő tényleges budapesti statisztikai számarányukhoz képest – túl voltak reprezentálva. Mellesleg itthon és külföldön felsorolható még néhány paraméter, ahol ugyanez a helyzet. Annyi kereszteződő áramlatban tűntek föl zsidók, hogy antiszemita legyen a talpán, aki mindezt egy velős általánosításban csomózza össze. A Kádár-korszakban, amely egy restaurált diktatúra lassú felpuhulásának története, ebben a puha kommunista udvari kultúrában sokan polgári puhasággal fészkelték ki a helyüket. Még ma is sokan bizonytalankodnak, hogy rajongjanak-e olyan nagyon azokért a polgári szabadságértékekért. A magyar értelmiség körében (zsidó–keresztény, egyre megy) a személy méltósága jóformán napjainkig nem volt magától értetődően mindenekfölött álló érték. Itt hol nemzeti, hol meg osztályfogalmakkal illett az intézményesen uralkodó gondolkodásmódnak operálnia. A háború előtt is és azután is kisebbségi áramlat volt az európai humanizmus és a vele konzisztens liberális demokrácia szelleme, amely az emberi személy szabadságát és méltóságát teszi az értékek rangsorában az első helyre.

*

A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat. Azért, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították. Azért, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel. Azért, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően: nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell. Valójában csak egyenrangúságunkhoz képest lehetünk személyenként igazán különbözőek. Azért is kell a zsidóknak a liberális demokrácia, mert a kommunizmus instabil és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy a kezdetben nagy számban részt vevő zsidókat egyszer csak kitisztogatja és táborba viszi. A zsidók, akik a sztálinista hatalmi apparátusba beszálltak, balekok voltak. A sztálinizmus nélkülük is kiépült volna, így azonban buzgó eszközül használta őket. Ez a társaság nem a zsidóság javából került ki, a finomabbak, ha beszédültek is a pártvallásba, aránylag korán kiváltak belőle, de inkább bele sem keveredtek. Az is lehet, hogy az antifasisztaként választott kommunizmus egy későbbi szakaszban deportálja híveit. A kortársak nem sokat tudtak a kommunizmusról. Nem állt módjukban megfontolni, hogy ha a deportálás intézménye, vagyis személyek, esetleg egész népek erőszakos áttelepítésének az intézménye konzisztens az uralkodó ideológiával, akkor a zsidók veszélyben vannak, hol ilyen, hol meg amolyan minőségükkel. A zsidó csak abban a társadalomban van biztonságban, ahol a szabad polgár normális. Ha a szabad polgár nem lehetséges, akkor a zsidó különösképpen veszélyeztetett.

*

A kicsinek leginkább attól kell őrizkednie, hogy kisszerű és kicsinyes legyen. Kis nép is viselkedhet nagylelkűen. Kis nemzetnek a csatlós szerep a rémálma, mert kísértő és veszélyes szerep. Kísértő, mert az erőviszonyok reális felmérését sejteti, továbbá mert a gyengébb helyzetét előnyökre váltja át, hűbéresként odatapadva a hűbérúrhoz. Veszélyes, mert a szerepbe bele lehet tanulni, olyannyira, hogy reflexszerűvé, mondhatni jellemmé válik. 1967–1968 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – nem volt nagylelkű gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kisnemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez. A helyi vezetőség hol a némethez idomult túlzással, hol meg az oroszhoz. És mindkét esetben még területi jóvátételt is remélt a farkcsóválástól. Ebben a stratégiában a kormányzatban szereplő zsidók is bőségesen benne voltak. Kezdett érlelődni a reformista nemzeti közmegegyezés, a magyar elit pedig, keresztény és zsidó egyaránt, tisztelet a névvel könnyen felsorolható kivételeknek, engem is beleértve, hallgatott. Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések az idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak bajt hozott. A kisokos stratégia, amely rövid távú előnyökre pislog és érettük képmutatóan bűnöket is elkövet, minden esetben irreális politikához, vereséghez, elmaradottsághoz vezetett. A kisokosság hosszú távon olyan, mint az eladósodás. Nehéz összegyűjteni egy nemzet kulturális-erkölcsi tőkéjét, elveszteni könnyebb. Lehet erkölcsileg is eladósodni.

*

A hatvanas években Románia volt a keleti tömbben az egyetlen állam, amely nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Érthető, hogy ez a világ zsidóságának gyanakvását Ceausescu rendszerével szemben csökkentette. Románia akkor, hatvanhét–hatvannyolcban, két jó döntést hozott, szembehelyezkedve Moszkvával; a magyar állam viszont két rossz döntést hozott Moszkva iránt inkább szolgalelkűen, mint lojálisán. Mindenesetre engedelmesebben, mint amennyire a realistán kalkulálható szankciók indokolták volna, hiszen Románia mindkét dacolást túlélte. Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és külföldön, s ezen belül az Izrael Államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcsi gesztusát. Csapataink csatlósszerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzőleg barátsági és kölcsönös meg nem támadási szerződést kötöttünk. 1968-ban, a mégoly passzív részvétellel a nagyhatalmi büntetőakcióban, a kormány ismét elárulta közép-európai szomszédainkat, a cseheket a szlovákokat és a szlovákiai magyarokat. Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán. Az akkori magyar elit nem tudott felnőtt és felelős módon viselkedni. Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan új nacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán megismétlik a bécsi döntéseket. Ez a ravaszkodó, minden erkölcsi hibát és hazugságot igazoló kisnemzeti túlélésstratégia, ami a Kádár-rendszer egészének fenntartója volt, a kisebbik rossz vállalása, a gyarapodás ellentételéül a kiengesztelődés a valósággal, az „ahogy lehet” – tényleges korrespondenciában volt a korabeli magyar társadalom mértékadó többségével. Túl sokat engedtünk, nem kellett volna ennyi lojalitást tanúsítani a kormányzattal szemben, amely túl sok engedelmességet tanúsított Moszkvával szemben. Nem lett volna muszáj a Kádár-rezsimnek annyi embert kivégeztetnie. Prágában és Varsóban – az ő leveretésük után – nem volt akasztás. Vesztesre valló ismert hiba, ha egy forradalmi fellángolás után a társaságnak elmegy a kedve, legyint, beletörődik és nem tud kitartani amellett, amire tegnap nemcsak hogy gondolt, de meg is esküdött.

*

Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arab párti kommentárjaikat. És emlékeztessünk arra a politikai és anyagi támogatásra, fegyverekre és kiképzőtáborokra, amelyekkel a magyar kormányzat az Izrael elleni harci akciókat támogatta, megbélyegezve a békét kötő Egyiptomot, és ünnepelve az engesztelhetetleneket, akik hivatalos okmányaikban Izrael Állam megsemmisítését tűzték ki első­rendű céljuk gyanánt. Amíg Arafat a közelmúltban a maga nevében vissza nem vonta a palesztin parlament Chartájának azt a tételét, amely szerint e cionista entitásnak a Közel-Keletről el kell tűnnie, ami még nem jelenti az egész palesztin vezetőség álláspontváltozását, addig a magyar külpolitika egyszer sem emelte fel a szavát a Charta ellen, és kritikátlan szövetségese volt a PFSZ-nek, legfeljebb azon szomorkodva, hogy még az El Fatah különböző frakciói is egymást gyilkolják, ahelyett, hogy minden erejüket a közös ellenség ellen fordítanák. A judaizmus és a cionista eszme ismertetése, tanítása politikai kihágás volt, elegendő ok a politikai rendőrség akcióihoz. Illett hallgatni arról, hogy valaki zsidó, voltak visszataszító eufémizmusok helyette, a nácizmus üldözöttéi, végső esetben: zsidó származású. Mintha az még hagyján volna, hogy valaki zsidó származású, de az már mégsem volna rendjén, hogy valaki felnőtt fejjel is zsidó. Felkínálták a részvételt a közmegegyezés látszatában;. lehetett bekapcsolódni a Kádár-korszak simulékonyan szókimondó és hallgató elitjébe, lehetett elfogadni a díjakat, a kegyajándékokat, de a kényes dolgokról hallgatni kellett, pontosan kimérve a határokat. Jobb nem bolygatni a zsidó kérdést, zsidó írók nem mondták magukról, hogy ők zsidók. Már nem a munkásosztályba stilizálták át magukat, hanem a keresztény középosztályba.

Sok fiatalabb, tehát a háború után született zsidó nő és férfi vagy nem is tudta magáról, hogy zsidó, vagy ha tudta, azzal a szülői kommentárral, hogy az nem számít. Később ezek a fiatalok összebarátkoztak más hasonló fiatalokkal, akiknek ez nem számít. Együttesen nagy nehezen észrevették, hogy az isten-megszólítás közvetlensége és a kritikai-ironikus kívülállás, ez az igen zsidós paradoxon, közel áll hozzájuk, és nemcsak azért, mert ez a belülálló-kívülállás a modern európai kultúrfejlődésnek lényeges kreatív eleme volt. El kellett gondolkozni zsidó szerzők művein, amelyekben a zsidó szó elő sem fordul, de egészükben mégis zsidó identitás-reflexiókként is olvashatók. Miért ne tudná az ezredforduló felé utazva egy cenzúratörő nemzedék kocsija elé fogni szerteágaskodó identitásait?

*

Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom. hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előföltétele a nyúlós őszintétlenség. Lesz-e itt liberális demokrácia, ha eddig nem volt? Én azt gondolom, hogy igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Aż a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem-néven-nevezés, a szőnyeg alá seprés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása. Hogy csak akkor nyitjuk ki a szánkat, amikor már szabad. Magyarok is, zsidók is hajlanak arra az önámításra, hogy ők mindig csak naiv áldozatok, a történés szenvedő részesei, sohasem kezdeményezők, csak reagálók, ennélfogva fel is vannak mentve minden erkölcsi felelősség alól. Lelkünk mélyén pedig mindannyian sejtjük, hogy egy egész közösség viseli a felelősség ódiumát, mind, aki a maga népének, társadalmának a viselkedését és beidegződéseit tanulja. Mind a magyarság, mind a zsidóság hajlamos felszabadulási kísérletekre, de tény, hogy mindkettőtől régen megvonatott az állami függetlenség és ezért mind a kettő a szubordináció szerepében próbálta a nehéz időket túlélni. Ezért egyik népben sincs meg igazán a kollektív erkölcsi önkritika. Mindkettő hajlamos csökkenteni a maga részvételét a történésben, mert többnyire balul sikerült ügyletekről van szó.

*

Egy zsidózó fiatalember, mikor ezért kérdőre vonták, ezt mondta: „Ha van demokrácia, akkor szabad zsidózni is. Nem?” És ebben addig a határig, hogy nem uszít erőszakra a zsidók ellen, tulajdonképpen igaza is van. Eddig sem ez, sem az nem volt lehetséges: sem a vállalt különállás megfogalmazása, sem a zsidóval szembeni elutasítás. A szorongósabbak társadalmi robbanásoktól tartanak, mert olyankor könnyű az utcán fegyverhez jutni, és sok zsidó nem kívánja ezt. Ki tudja, ki miért fog dörömbölni az előszobaajtón? Tény, hogy Nyugat-Európában a zsidók nem érzik bizonytalanságban magukat, de a Rajnától keletre igen. A német és az osztrák újnáci szidalmak a zsidó temetőkben, a maradék zsidók eltávolítása húsz évvel ezelőtt Lengyelországból, Sztálin antiszemitizmusa után az egyébként antikommunista Pamjaty (Emlékezet) mozgalom nyílt antiszemitizmusa jelzik, hogy Európa keleti térségein az antiszemitizmus a második világháború után is virulens maradt, nem véve ki ez alól akár az önmagát önérzetesen Közép-Európának nevező térséget sem, ahol a zsidók jelenléte erőteljes volt, és az antiszemitizmus a zsidók elpusztítása után is megmaradt. Van, aki attól tart, hogy továbbra is érvényesül az akció-reakció, a sértés és bosszú zárt logikája.

*

A magyar zsidóknak akkor helyes itt maradniuk, ha lesz magyar alkotmányos, liberális demokrácia. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak sincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban nincsen politikai antiszemitizmus, ha van is népi antiszemitizmus. Hogy alakul a magyar demokrácia? Ebben a jóakaratú és igazságszerető irányban halad? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, mi több, ha a magyar politikai erőjáték következtében a hangulati centrum odacsúszna, amit Nyugat-Európában a centrumtól jobbra állónak szoktak megjelölni, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor ismét fontolóra vennénk, hogy maradjunk-e vagy menjünk, és lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogjuk vinni innen a családunkat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja. Nem hinném, hogy sokan lennének ilyen hisztérikusok, és azt sem hinném, hogy a szövegükre nagy kereslet volna.

(Folytatjuk)

 

Kapcsolódó cikkek:

Magyar-zsidó számvetés, 1989 (I. rész)

Magyar–zsidó számvetés, 1989 (III. rész)

Címkék:1990-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csepeli György: Mindennapi antiszemitizmus

Részlet a szerzőnek a Kozmosz kiadónál előkészületben lévő munkájából

Miért tartozom kisebbséghez?

Radnóti Sándorral vitatkozva

Close