Szombat előfizetés 2017

Ki a „zsidó” most?

Írta: Szilágyi Ákos - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Zsidóság és kommunizmus” című mellékletünk második részét olvashatják az alábbiakban. Az első rész azt mutatta be, mennyiben voltak a zsidók áldozatai a kommunizmusnak, a második rész a zsidók kommunista mozgalmakban, majd a hatalomra jutott kommunista rendszer apparátusában való részvételével és felelősségével foglalkozik.

A MODERN, KÖVETKEZÉSKÉPPEN politikai an­tiszemitizmus legfőbb, mintegy összefoglaló mitologémája: a „zsidó világ-összeesküvés”. Azóta, hogy a cári Ohrana megbízásából készült „leleplező dokumentum” – a „Cioni bölcsek jegyzőkönyvei” – 1905-ben egy Szergej Nilusz nevű pap „Nagy a kicsiben, avagy az Antikrisztus mint fenyegető politikai veszedelem” című könyvének füg­gelékeként is megjelent és elindult ideológiai világhódító útjára, aligha találunk a politikai antiszemitizmus történe­tében olyan motívumot vagy tételt, amely ebben az „alap­műben” ne szerepelne. Ettől kezdve jelenik meg a moder­nizációs versenyfutásban lemaradt, a modernizációt külső kihívásként és kényszerként megélő régiók és országok radi­kális politikai ideológiáiban a modernizáció minden vívmá­nya (sajtószabadságtól a szekularizált államig, racionaliz­mustól a piaci szabadságig) és következménye (a leszár­mazásra épülő rendi hierarchia összeomlásától a „szerves” közösségek felbomlásáig) idegen ármányként, összeeskü­vésként, amelynek egységes politikai szubjektuma – a mitikus Gonosz, az Antikrisztus szerepkörében – a „belső” és „külső” idegent egyesítő „világzsidóság” lesz. A „polgárosulás”, a „nyugatosodás” normális kényszere, a moder­nizáció unalmas prózája e mitologikus politikai olvasatban lélegzetelállító rémdrámává, nagyszabású költői vízióvá alakul át, amelyben semmi sem véletlen, amelyben bármi bármibe átvihető, s amelyben mindaz, ami a modernizá­cióban rossz (avagy rossznak tüntethető fel) világos értelmet nyer azáltal, hogy megszemélyesíthetővé válik, s az egységes Világgonosz ténykedéseire vezethető vissza. A világ-össze­esküvésként mitizált modernizációs világfolyamat egységes szubjektuma a mitikus Gonosz alakoskodó természetének megfelelően a legellentétesebb szerepekben, álarcokban lép színre: hol „liberális polgár”, hol „kommunista pártfunkcionárius”, hol „nyugati plutokrata”, hol „keleti bolsevik”, hol „bankár”, hol „mozgalmár”, hol az „államszocialista nómenklatúrában”, hol pedig a „demokratikus ellenzékben” teng túl, hol a „Nyugat”, hol a „Kelet” ágense, attól függően, hogy a hatalom megszerzése, illetve megtartása, a világ­uralom kiterjesztése szempontjából mi előnyösebb, melyik szerep vagy álarc a „nyerő”. A kettősség, megfoghatatlanság, az alakoskodó ravaszság mindig is fontos alkotóeleme volt a „Janus-arcú” ellenség, a bőrét kígyóként váltogató és kígyó­ként a világ köré tekeredő mitikus Gonosz képzetének. A politikai mitológia azonban egyvalamiben élesen külön­bözik a vallási mitológiától: a Gonoszt mindig valamely vélt vagy valóságos társadalmi csoportban találja föl és e tár­sadalmi csoport alakjában igyekszik megsemmisíteni, így vagy úgy kiiktatni a világból. A vallási tudatban a Gonosz egyáltalán nem véletlen és felesleges mozzanat, hanem transzcendens világerő, amelynek megvan a maga üdvrendileg feltételezett szerepe, s amelyet az ember már csak ezért sem „iktathat ki” a világból, viszont mindent meg kell tennie, hogy távol tartsa magát tőle. A radikális politikai mítosz így hát a Gonosz vallási elképzelését racionalizálja és megfor­dítva, a racionálisan megértett rosszat, a társadalmi tényeket mitizálja, hogy aztán a Gonosszal való vallási bánásmódot valamely társadalmi csoporttal mint Gonosszal való politikai elbánássá alakíthassa át.

A „judeo-plutokrácia”, a judeo-bolsevizmus” orosz feke­teszázas és náci avagy a „liberál-bolsevizmus” új keletű „magyarfórumos” mitologémája végsőleg arra a társadalmi tény­re vezethető vissza, hogy mind a modernizációs világfo­lyamatban, mind pedig különösen a kelet-európai és közép­-európai modernizációs nekifutási és kitörési kísérletekben, a liberálkapitalistában éppúgy, mint a kommunista-államszocialista modernizációs kurzusban jelentős, esetenként domi­náns szerepet játszottak ideig-óráig a zsidóságként azono­sítható társadalmi csoportból asszimilálódott személyek. Ez a szerep azonban társadalmi szerep, s nem „zsidó szerep” volt és személyek –

társadalmi és személyes érdeküket követve

– játszották el, nem pedig valamiféle „zsidó közösség” – „sajátosan zsidó” érdekeket és egyben valamiféle „világkö­zösség” érdekeit követve. Abból, hogy a múlt század végén és e század első felében a modernizációs elitekben számot­tevő szerepet játszottak a zsidó társadalmi csoportból asszi­milált személyek, még nem következik, hogy a moder­nizációt nem „nemzeti erők” vitték véghez (hiszen a nemzet nem származási, hanem politikai közösség), még kevésbé az, hogy a modernizáció valamiféle „nemzetellenes összees­küvés” vagy „zsidó ármány”, hanem csupán az következik, hogy racionálisan követhető okok egész soránál fogva az egymást váltogató modernizációs elitek jellegzetes módon jórészt ilyen és ilyen, nem pedig más társadalmi csoportokból regrutálódtak.

A diaszpóra zsidóságából, a középkori európai társadal­mak „intermundiumaiban” élő – e társadalmakból kizárt és saját vallási világába bezárkózó – zsidóságból a felvilá­gosodás szellemi és az emancipáció politikai hatására kiváló és gyors ütemben asszimilálódó személyek tömeges bekap­csolódása a modernizáció folyamatába, tömeges részvétele a kapitalista gazdaságban és a radikálisan antikapitalista politikai mozgalmakban kétségkívül nem a véletlen műve, de semmiféle racionálisan feloldhatatlan vagy csak mitikusan feloldható ellentmondást nem tartalmaz. Az antikapitalizmus ugyanis nem minden esetben jelent antimodernitást is, azaz ro­mantikus, rendies-konzervatív reakciót a kapi­talizmus gazdasági-hatalmi térfoglalására. (Mi több, a „kettős szerepben” fellépő zsidóság „világ-összeesküvésének” mitologémája maga is ennek a rendies, konzervatív vagy romantikus antikapitalizmusnak az ideológiai kicsúcsosodása.)

Elég talán itt a „Kommunista kiáltványára utalni, amely éppenséggel a kapitalizmus himnikus di­cséretével kezdődik, s amelyben a kommunizmus úgy van elgondolva, mint a kapitalizmusnál mod­ernebb társadalmi formáció, minthogy a személyi függés után az ember dologi függését is megszünteti. „Zsidó” kapitalizmus és antikapitalizmus közös nevezője a modern­izáció – meglehet, esetenként túlságosan is feltétlen, türel­metlen, minden egyéb megfontolást figyelmen kívül hagyó – igenlése, ami természetesen nem csupán a leszármazásra épülő rendi társadalom, hanem vele együtt a leszármazásra épülő zsidó vallási közösség elutasítását, nem csupán a középkori kirekesztés, hanem a vallási bezáródás tagadását is jelenti. Éppen a modernizáció – azaz a szellemi fel- szabadulás, a politikai emancipáció és az anyagi érvé­nyesülés – személyes igenlése szünteti meg a zsidóságot mint vallási élet- és sorsközösséget, mint zárt történeti képződ­ményt és történeti értelemben vett leszármazási közösséget. A „zsidóság” egyike lesz a szellemileg szabad személy által választható kulturális hagyományoknak vagy vallási feleke­zeteknek: a leszármazás – egy nem származási közösségben, amilyen a politikai nemzet – magánüggyé válik, sem a sze­mély életformáját, sem gondolkodásmódját, sem sorsát nem határozhatja meg (illetve minden ilyen meghatározási kísér­let nem más, mint a személyes szabadság és a politikai nemzet együttes tagadása új vagy más politikai nemzet megteremtésének kiindulópontja, mint azt a cionizmus példája is mutatja). Persze, periférikusán, s különösképp a modernizációs folyamat által kevéssé érintett kelet-európai végeken a zárt zsidó vallási közösségek is fennmaradhattak, de ezek a közösségek mint közösségek a modernizációban különösebb szerepet nem játszottak (és csak saját felbom­lásuk árán játszhattak volna). De megjelenhetett – mint a zsidó vallási közösséget megszűnéssel fenyegető asszimi­lációra (vagyis modernizációra) adott konzervatív, roman­tikus válasz – a modern politikai nemzetté válás, az álla­malapítás gondolata is, amelyet végül

az asszimiláció relatív sikertelensége

segített átültetni a huszadik század politikai talajába Izrael állam megalapításával. Paradox módon a modem eszközök­kel – pénzzel, munkával és háborúval – megteremtett világi állam, a nemzetállam arra lenne hivatott, hogy megőrizze, fenntartsa az archaikusán zárt vallási és leszármazási kö­zösséget, ami azért képtelenség, mert mind létrejövési mód­jával, mind puszta fennállásával ezt a közösséget ássa alá.

Ahol és ameddig azonban a politikai emancipáció tartott és az asszimiláció egyben társadalmi felemelkedést, a politi­kai és gazdasági életben való egyenjogú részvételt jelentett, a zsidóság megszűnt zsidóság, vagyis vallási és származási alapon elkülönült és elkülönített közösség lenni, noha a be­lőle tömegesen kivált személyek modernizációval kapcsola­tos általános beállítódása (a modernizáció igenlése) éppoly kevéssé elválasztható attól, honnan jöttek, mint azok a kész­ségek, képességek, alkati adottságok, amelyekkel személy szerint rendelkeztek s amelyeket a modernizáció nem bün­tetett, hanem jutalmazott, merőben függetlenül attól, hogy ki milyen okból rendelkezett, avagy nem rendelkezett ezekkel az adottságokkal. A modernizációs elitek sehol a világon nem leszármazási és nem erkölcsi alapon választódtak ki a tár­sadalmi csoportokból, hanem aszerint, hogy ezek a csoportok milyen típusú készségekkel, tulajdonságokkal vértezték fel a hozzájuk tartozó személyeket. Általánosságban azt mondhat­nánk, hogy minél modernebb volt – s bizonyos értelemben lehetett – egy társadalom, annál kevésbé számított a leszár­mazás, az ehhez vagy ahhoz a rendhez, kaszthoz tartozás, viszont annál inkább számított a rátermettség, a tehetség, a tudás (szaktudás), s természetesen a pénz (egyebek mellett a pénzcsinálás tehetsége), ahol pedig az előbbi számított, ott az utóbbival lehetett korrigálni és legyőzni azt. Innen nézve tehát a modernizáció a hagyományos leszármazási elitektől inkább elvett (hatalmat, vagyont, státust, befolyást), föltéve, hogy származási előnyüket nem voltak képesek moder­nizációs előnyökre konvertálni, s azoknak adott, akikben személyes tulajdonságok vagy társadalmi csoportkarakterisztikumok modernizációs előnnyé váltak, hogy utóbb ezeket az előnyöket mind a régi elitek, mind a modernizációs versenyben lemaradt, később vagy hátrányos helyzetből star­tolt csoportok megpróbálják ideológiailag elvitatni és ha­talmi-politikai eszközökkel (diszkriminációtól a rivális cso­portok megsemmisítéséig) korrigálni. A politikai antiszemi­tizmus – teljes mitológiai fegyverzetével egyetemben – ma is efféle korrekcióra irányul, nevezetesen arra, hogy „nem­zeti-leszármazási” (tehát fikciós-mitologikus) alapon része­sítsék előnyben az új modernizációs elitből kimaradt, hát­térbe szorult vagy lecsúszó vállalkozói és politikai csopor­tokat. A „magyar” magyarok „magyar útja”, vagyis a „ma­gyar” modernizáció nem abban különbözik az éppen zajló s persze nem épp szívderítő modernizációs folyamattól, hogy hatékonyabb, kevesebb áldozatot kíván, emberségesebb, hanem abban, hogy a modernizációs versenyfutásban lemarad­tak, rosszabb képességűek, ügyetlenebbek hajtanák végre, aminek az az előfeltétele, hogy a „magyar” magyarok pártja jusson hatalomra és mondja meg, „ki a magyar most”, vagyis a modernizációs elitet politikai-ideológiai alapon regrutálják. Noha valamely politikai párt hatalomhoz és egyes társadalmi csoportok modernizációs előnyhöz juttatása szempontjából ennek a „korrekciónak” megvan a maga értelme, a magyar társadalom többségének érdekében álló – ki tudja hanyadik – felzárkózási modernizációra nézve maga lenne a katasztrófa. Igaz, egy ilyen változatnak egyelőre nem sok esélye van a megvalósulásra. Nemcsak azért, mert a jórészt pártállami nómenklatúrából kiformálódó új magyar moder­nizációs elitben egyáltalán nem játszik domináns szerepet (Auschwitz és az azt követő kivándorlási hullámok után) a zsidóságból asszimilálódott magyar alkatelem, hanem azért sem, mert az elmúlt húsz évben a magyar társadalom túl­ságosan modernné vált ahhoz,

semhogy elférne a származási közösségként felfogott nemzet keretei között.

(A magyar társadalom szembeötlő modernségét a jobboldali radikalizmus, persze a „nemzet önmagából való kivet- kőzéseként”, „önmagától való elidegenüléseként” és „megmételyezettségeként” mitizálja. Valamiképp ugyanis kény­telen megmagyarázni, hogy a mai magyarok miért nem „magyar” magyar és „nem magyar” magyar alapon vá­lasztanak pártok, személyek, politikai ideológiák és kultu­rális termékek között.)

De térjünk vissza kiinduló kérdésünkhöz: hogyan lehet­séges, hogy a kelet- és közép-európai modernizációs elitek­ben (már ahol a modernizáció mint kihívás és feladat egyál­talán fölmerülhetett), méghozzá mind a nyugati eredetű liberálkapitalista, mind a keleti (orosz) eredetű kommunista mo­dernizációs nekifutásban számottevő, esetenként domináns szerepet játszhattak a zsidóságként azonosítható társadalmi csoportból asszimilálódott személyek? Ehhez ugyanis ön­magában nem lett volna elegendő sem a felvilágosodás és a politikai emancipáció felhajtó ereje, sem a modem kapitalista versenygazdaság és politikai demokrácia nyitotta új gaz­dasági-politikai játéktér, sem pedig a helyi, hagyományos elitek passzivitása, bénultsága, képtelensége a gazdasági­-politikai váltásra és más társadalmi csoportok – osztályok, rendek – polgárosultságának hiánya vagy gyöngesége. Ma­gyarázatért ahhoz a múltbéli társadalmi csoporthoz, vallási-­leszármazási közösséghez, e közösség történetéhez, társadal­mi elhelyezkedéséhez, szellemi karakteréhez kell visszanyúl­nunk, amelyből a szóban forgó személyek tömegesen asszi­milálódtak s lettek vállalkozók, bankárok, pártpolitikusok, sőt államférfiak a 19. század végén, 20. század elején, vagyis a zsidósághoz, mely ebbéli mivoltában éppen a modernizáció következtében bomlott fel, s lett egyfelől személyes választ­ható kulturális tradíció és vallási felekezet, másfelől pedig – ha sajátos talajon is – modern nemzetállam.

A diaszpóra zsidóságának mint többé-kevésbé egységes társadalmi csoportnak althoz, hogy fennmaradjon és meg­őrizze identitását a középkori keresztény Európa birodal­maiban egész sor olyan készséget és képességet kellett kifej­lesztenie, amelyek utóbb, a modernizáció által kultivált, ju­talmazott, preferált általános készségeknek bizonyultak. Ilyenek mindenekelőtt: a mozgékonyság, a hely- és szerep­változtatás gyorsasága, az alkalmazkodás, a kulturálisan és szociálisan köztes helyzetből adódó közvetítő készség, és az elismert társadalmi státus hiányából, az örökös egziszten­ciális bizonytalanságból, kiszolgáltatottságból fakadó meg­kapaszkodás a pénz anyagi hatalmába, jóllehet ez a hatalom a rendi társadalomban igencsak viszonylagos volt. A diasz­póra zsidósága úgy élt valamely társadalomban, úgy próbált megkapaszkodni benne, alkalmazkodni hozzá, hogy kívül volt s kívül maradt rajta. Nemcsak azért, mert nem fogadták be, mert megkülönböztették, kiüldözték, megbélyegezték, hanem mert ő maga is ragaszkodott különlétéhez, ő maga sem kívánta feladni saját világát, amely viszont a vallási közösség szokás- és hiedelemvilága s nem tényleges világ – ország, hatalom, intézményi rend, gazdaság – volt. Ez a kívül-lét tehát nemcsak azt jelentette, hogy a zsidóságra nem voltak érvényesek a középkori keresztény társadalom politikai, er­kölcsi és szimbolikus játékszabályai, tehát betartásuk nem jelentett számára védelmet, hanem azt is, hogy maga a zsi­dóság sem tekintette magára nézve érvényeseknek őket, azokon kívül avagy azokat kerülgetve, azokhoz alkalmaz­kodva, de azoktól függetlenül élte a maga világát. Mármost ez a kívül-lét, bármi volt is az oka, a zsidóságtól mint tár­sadalmi csoporttól a fennmaradás, túlélés érdekében rend­kívüli

ügyességet, mozgékonyságot, ravaszságot

követelt meg: szüntelen átjárást a nyelvek, kultúrák, élet­világok között, szüntelen készenlétet a helyváltoztatásra (me­nekülésre vagy továbbvándorlásra) és képességet arra, hogy a „jég hátán is megéljen”, hogy a zárt rendi világban meg­találja azokat a réseket, lélegzőnyílásokat, amelyeken át le­vegőt vehet (ilyen rés vagy lélegzőnyílás volt a protestan­tizmus előtti keresztény világban megvetett és korlátozott pénzkereskedelem). De a kívül-lét bizonyos távolságot és távolságtartást is jelentett a középkori társadalmak életrend­jében, intézményeiben, szokásaiban kifejeződő szellemiség­től is. Ez a távolság, idegenség, belső függetlenség a rendi társadalomtól, a keresztény tradíciótól a polgári átalakulás korában aztán előnnyé válhatott mindazon társadalmi csoportokkal szemben, amelyek mintegy bele voltak ágyazva ebbe a tradícióba, amelyek belülről kötődtek a régi világhoz. Paradox módon épp a zsidóság hátrányos középkori hely­zetéből fakadt későbbi modernizációs előnye azokban a régiókban, ahol nem magából a középkori társadalomból vált ki erős polgárság. A kényszerű mozgékonyság, vállalko­zó kedv, élelmesség, a rendi kötöttségektől való negatív sza­badság, továbbá a zsidó vallási kultúrával összefüggő ver­bális készség, az elvont gondolkodásra való hajlam együtte­sen eredményezték azt, hogy a zsidóságból asszimilálódott személyek tömegesen jelenhettek meg a gazdasági életben, a szabad szellemi pályákon, mindenütt, ahol vagy eleve hiányt pótoltak vagy ahová előbb érkeztek és sikeresebbnek bi­zonyultak. Hasonló szerepet játszottak nálunk és másutt is az asszimilálódott németek. Megadták mintegy a nemzeti modernizációhoz szükséges kezdősebességet, hogy idővel ez a véletlen előnyük eltűnjön más modernizációs elitcsoportok­hoz képest.

Kelet- és Közép-Európa minden eddigi modernizációja azonban nem egyszerűen modernizáció, hanem felzárkózási modernizáció volt. Ezért aztán mihelyt az első nagy kísérletet, a liberálkapitalista versenygazdaság megteremtését az első világháború katasztrófája maga alá temette és a szabad- versenyes kapitalista modell világméretekben is válságba került, a régi modernizációs elit – egyebek mellett zsidóság­ból asszimilálódott csoportja is – meghasonlott: érzelmileg, majd ideológiailag és politikailag is jelentős részük a kom­munizmus modernizációs diktatúrája mellett kötelezte el magát, minthogy ez nem csupán a végső „nagy ugrás”, a gazdasági kitörés reményével kecsegtetett, hanem azzal is, hogy a piac, a magántulajdon kikapcsolásával egyszerre gyorsítható fel a modernizációs folyamat és küszöbölhető ki az az ár, amit odáig fizetni kellett érte (munkanélküliség, szociális egyenlőtlenségek, háború, nyomor). A kommuniz­mus, ahogy 1917 után a szovjet államszocializmus képében megjelent nem annyira vallási utópiaként, mint inkább modernizációs utópiaként vonzotta a zsidóságból asszimilá­lódott modem értelmiségieket – literátorokat és szakembere­ket – és még az a visszatetsző, embertelen szerep is, amelyet az államszocialista erőszak-apparátus megteremtésében és működtetésében játszottak például Oroszországban, 1945 után pedig Közép-Európában is, a modernizátor szerepe volt, aki tűzzel-vassal keresztül viszi elgondolását, csak éppen nem egy gyártelep vagy bankkonzorcium, hanem az egész nemzetgazdaság terepén és nem a pénzember magánhatalmával, hanem a közember államhatalmával: kerül, amibe kerül. Valójában tehát

nem létezik két „zsidó” szerep,

hanem a kelet-európai felzárkózási modernizáció két kísér­lete, amelyekben – a körülmények hatalmánál fogva – a zsidóságból asszimilált személyek csakugyan kezdeményező szerepet játszottak és játszhattak, minthogy az asszimiláció egyet jelentett azzal, hogy a modernizációra „igen”-t mond­tak és azt létérdekükként ismerték fel. A második – államszocialista – felzárkózási modernizáció csődje ezen az alapma­gatartáson mit sem változtat: a modernizációs kurzusok jönnek-mennek, a modernizációnak mint az asszimilálódott zsi­dóság létalapjának igenlése marad. Azaz maradna, ha e zsi­dóság megmaradt és itt maradt volna. De Auschwitz és a kivándorlási hullámok után az éppen zajló harmadik fel­zárkózási modernizációban a zsidóságból asszimilálódott személyek sehol Kelet- és Közép-Európában nem játszhat­nak már meghatározó szerepet. Túltengésük jobboldali radikális mitologémája nem is valamely tény, hanem egy tény hiányának mitizálása. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a helyi társadalmak modernizációs elitjei végre-valahára „tisztán nemzetiek” és nemzeti alapon indulhatnak el utolérni a gazdaságilag élenjáró nemzeteket, hanem csak azt, hogy a mostantól hiányzó – eltűnt, felszívódott, eltávolított, megsemmisített – „zsidó” alkatelemet a modernizáció sikere érdekében külföldiekkel, külföldi tőkével, szaktudással, mo­dernizációs készségekkel kell szerte Kelet- és Közép- Európában helyettesíteni. Persze, a politikai antiszemitizmus mitologikus nézőpontjáról ez nem jelent változást: a „zsidó” nem vész el, csak átalakul. Mostantól a „külföldi zsidó”, a „Világbank-zsidó” és a „Valutaalap-zsidó” – és hazai ágen­sei – képében jelenik meg a Gonosz, hogy a nemzetállam ártatlan báránykáját leölje.

Címkék:1995-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy „minhe” ereje

HA AZT HISZITEK, hogy csupán Gibeonban állt meg a Nap járása közben, akkor, már megbocsássatok, tévedésben leledzetek. Még egyszer megesett...

Ki vándorolhat be Izraelbe?

Támadják az izraeli „visszatérési törvényt” 1994 utolsó néhány hetében mintegy hétszáz bevándorló érkezett Izraelbe Irak kurdok lakta területéről. Az újonnan...

Close