Szombat előfizetés 2017

Izrael állam születése és a szovjet zsidók

Írta: Gereben Ágnes - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Kremlnek a zsidó állam létrehozá­sa érdekében 1947-1948 folyamán az ENSZ-ben és a nemzetközi sajtóban folytatott látványos diplomáciai hadjá­rata, amely a magyar zsidóság körében máig hatóan kedvező visszhangra ta­lált, belpolitikailag hatalmas bumeráng­nak bizonyult. Hiszen minden mozza­natában ellentmondott annak a szerep­nek, amelyet a Joszif Sztálin a nemzeti kisebbségeknek, különösen pedig az addigra teljesen szétvert, vallási és kulturális intézményrendszerétől – zsina­gógáitól, iskoláitól, lapjaitól, színházai­tól, jótékonysági szervezeteitől – meg­fosztott zsidó közösségnek szánt a Szovjetunióban.

Miközben ugyanis Kelet-Európa szá­mos országából tízezer számra keltek útra a családok, hogy új életet kezdje­nek a „zsidó otthonban”, a Szovjetunió számos zsidók lakta városában is viha­ros Izrael-barát rokonszenv-nyilvánításokra került sor. Emigrációról azonban szó sem lehetett. Pedig a második vi­lágháborús német megszállás alatt so­kat szenvedett ukrajnai Zsmerinka vá­rosában például a holokauszt után élet­ben maradt zsidó fiatalok – mintegy öt­száz ember – 1948. május második fe­lében a Pravda szerkesztőségének írt levelében kérték a szovjet kormányt, engedélyezze számukra a kivándorlást hazájukba, Izraelbe.

Az ügy és a nyomában kirobbant po­litikai botrány nem volt előzmény nél­kül: a zsmerinkai holokauszt túlélők Ejnikejt (Egység) néven már 1944-ben zsidó hagyományápoló csoportot alakí­tottak. 1945-ben előbb a helyi zsinagó­gában, majd Kijevben és Vinnyicában is röplapokat terjesztettek Hazánk, Pa­lesztina címmel. Izraeli kivándorlási ké­relmük után mindazonáltal a csoport számos tagját letartóztatták, és öt hó­napig tartó vizsgálat után 8-25 év kény­szermunkára ítélték. (Sztálin halála után, 1954-ben szabadultak; az életben maradtak azonban csak az 1970- es évek elején jutottak ki Izraelbe.)1

A hatalom a maga logikájának megfe­lelően lépett fel, amikor ilyen kegyetle­nül megtorolta – a büntetőkönyv 58. paragrafusának megfelelően „szovjetel­lenes szervezkedésnek” és „összeeskü­vésnek” ítélt – kivándorlási kérelmeket. Hiszen a szovjet politikai elit ekkor már negyedszázada semmitől sem tartott annyira, mint polgárainak csoportos fellépésétől. De az alattvalók sem gon­dolkoztak kevésbé logikusan. 16 zsidó Ilja Ehrenburgnak küldött levelében például így érvelt: „Nem békélhetünk meg azzal, hogy Palesztinában most ha kisebb arányokban is, megismétlődik a zsidóságnak az elmúlt háborúban átélt tragédiája. Kérjük a Zsidó Antifasiszta Bizottságot, emelje fel sza­vát vértestvéreink újabb tö­meges kiirtása ellen.2 Má­sok „szent kötelességük­nek” nevezték, hogy testvé­reik segítségére siessenek, amikor az arab országok brit segédlettel vérbe akar­ják folytatni a fiatal zsidó ál­lamot, és kérték a bizottsá­got, azonnal közöljék, hol lehet önkéntesnek jelent­kezni az izraeli hadsereg­be.3

Nagyon sok ilyen eset volt. Ezek többségéről azonban csak a szovjet zsi­dó emigráció megindulása után szerzett tudomást a vi­lág.4

A felbolydult zsidóság fiai azonban többnyire nem racionális okfejtéssel, hanem a szovjet propaganda jellegze­tes stílusában követeltek maguknak fegyvert és útlevelet. A szovjet vezetés­nek látnia kellett, mennyire visszaüt­nek a hivatalos ideológia évtizedek óta unalomig ismételgetett, üres közhelyei. Abram Mihajlovics Szerper, a Szovjet Hadsereg tartalékos kapitánya például így fogalmazott: Izrael támogatásával a „Szovjetunió újra bebizonyította az egész világ előtt, hogy minden elnyo­mott legkövetkezetesebb védelmező­je.”5 Aron Perlmuter a kaukázusi Sztavropolból Icik Fefernek, a Zsidó Antifa­siszta Bizottság titkárának fejezte ki örömét, amiért „a nagy Sztálin és barát­ja, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szívében feltolult a vágy, hogy gondoskod­jon a mi árva népünkről. Nem tudom szavakba önteni mélységes hálámat az emberiség zsenije, a kedves, drága Joszif Visszarionovics Sztálin iránt a most létrehozott Izrael állam támogatá­sáért. Egész belsőmet betölti a büszke­ség a Szovjetunió és kommunista pár­tunk iránt, amelynek tagja vagyok.”6

Ettől a hatástól páni félelem lett úrrá a Zsidó Antifasiszta Bizottságban az ál­lambiztonság fő képviselőjének számí­tó Grigorij Hejfecen. Pedig kevés nála tapasztaltabb és bátrabb tiszt dolgozott a „szervekben”. Volt módja arra is, hogy hozzászokjon a veszélyes helyze­tekhez, hiszen diákként már az 1920-as években illegális munkát végzett Né­metországban. A szovjet felderítés ez­után Olaszországba vezényelte, később pedig Lenin özvegye, Nagyezsda Krupszkaja mellé állították, titkári megbízatással. Végül San Francisco-i szovjet konzulhelyettesként kulcssze­repe volt az atomkémkedésben. 1947-ben küldték be a Zsidó Antifasiszta Bi­zottságba. Ez a feladat sem volt idegen Hejfec számára, hiszen 1943-ban a testület két vezetője, Szolomon Hihoelsz és Iszaak Fefer többhónapos amerikai útja során ő szervezte a vendégek ame­rikai találkozóit. A moszkvai megbízás mégis kegyvesztettségének, a szovjet állambiztonság élén álló csoportok kö­zötti küzdelemnek a jele volt.7

Bizonytalan helyzete és a pontosan felismert veszély Hejfecet arra késztet­te, hogy a szovjet zsidóktól érkező leg­első eufórikus levelek után, alig né­hány órával Izrael kikiáltását követően, május 18-án „Sürgős. Titkos” jelzésű, érezhetően riadt jelentést küldjön a párt Központi Bizottságának. „A Palesz­tinában folyó eseményekkel kapcsolat­ban (az emberekG. Á) a Zsidó Antifa­siszta Bizottsághoz fordulnak telefonon és személyesen, jelentkeznek, hogy küldjük őket Palesztinába önkéntesnek, hogy részt vegyenek az agresszor és a fasiszták elleni harcban.

A jelentkezők többnyire nem csak maguk, hanem munkatársaik vagy di­áktársaik nevében terjesztik elő a ké­rést.

A legtöbb jelentkező a moszkvai ok­tatási intézmények diákja, a kémiai, a jogi egyetemről, a nyelvi középiskolák­ból, a vegyipari gépészeti főiskoláról és máshonnan.

Kapunk kérelmeket szovjet hivatal­nokoktól, a Sztalprojekt, a fegyvergyártási minisztérium mérnökeitől és a Szovjet Hadsereg tisztjeitől is. A jelent­kezők azzal indokolják kérésüket, hogy égnek a vágytól, segíteni akarnak a zsi­dó népnek az angol agresszor elleni harcban, a zsidó állam létrehozásában.

A Zsidó Antifasiszta Bizottságnak azt ajánlják, hogy szervezzen gyűjtést, fegyvervásárlás céljából.

Május 17-én és 18-án több int 20 em­ber fordult személyesen a Bizottság­hoz. Sz. I. Urman, a Sztalsztroj 52 éves mérnöke két fiával együtt (mindhárman a honvédő háború résztvevői) harcolni kíván az agresszor ellen. Anatol Dun egyetemi hallgató saját szavai szerint jelentős diákcsoportot szervezett a moszkvai felsőoktatási intézmények­ben, ők hajlandóak haladéktalanul el­utazni Palesztinába, ‘hogy harcoljanak az arabokkal.

Egy tankkonstruktkor mérnök, aki nem nevezte meg magát, a polgárhábo­rú és a honvédő hámorú veteránja, ugyancsak azonnal, az első szóra kész kimenni. Kéri, sürgősen, amíg nem ké­ső, hozzák létre a zsidó dandárt.

P. A. Levin egyetemista kijelentette: a moszkvai jogi egyetem 80 diákja ké­szen áll, hogy haladéktalanul Paleszti­nába menjen.

M. N. Lezernok diák közölte, hogy ő és 20 társa, a moszkvai külföldi nyel­vek technikumának tanulói készek Pa­lesztinába menni, és ‘részt venni a fa­siszták elleni harcban’.

Csatolunk egy 1948. május 18-án postán érkezett levelet is.

A Zsidó Antifasiszta Bizottság felelős titkárának helyettese8 G. Hejfechez ha­sonlóan a zsidóságnak az állambizton­sági szervek ügynökeként a Zsidó Anti­fasiszta Bizottság apparátusába dele­gált többi vezetője is pánikba esett. A testület június 7-i tanácskozásán Icik Fefer költő megpróbálta visszafogni tár­sai lelkesedését, s egyben rájuk erőltet­ni a jelentéseit „Zorin” néven jegyző ügynök szempontjait, akinek Leonyid Rajhman, a „szervek” zsidó ügyekre szakosodott, kegyetlenségéről hírhedt ezredese volt a felső kapcsolata.9 „…Ma még nem tudjuk meghatározni Izrael állam iránti viszonyunkat. A kor­mány némely tagja nem ébreszt bizal­mat (…) ismernünk kell a különböző hangulatokat (…) Akadnak olyan leve­lek, amelyeket a burzsoá nacionaliz­mus szellemében írtak (…) Ezek arról tanúskodnak, hogy szerzőik nem értik a mi szervezetünk körülményeit, hely­zetét, feladatait. Nem gondolnak arra, hogy mit jelent a szovjet ember. Hogy mi a szovjet ember feladata, mi a szov­jet hazafiság a különböző szakaszok­ban és a különböző feltételek közepet­te. Ma csak olyan emberek beszélhet­nek önkéntesek Palesztinába küldésé­ről, akik nem értik a helyzetet. (…) Most felüti fejét a cionizmus, amely idá­ig titokban létezett.”10

Lev Sejnyin, a Kaganovicsról elne­vezett Gépipari Akadémia igazgatója, a Könnyűipari Népbiztosság, majd Minisztérium tankönyvkiadójának vezető­je Feferhez hasonlóan felháborodott a szovjet zsidók lelkesedésén. Mint mondta, a zsmerinkai fiatalok kollektív levele „kártékony hangulatot kelt. Ez pedig diszkreditál bennünket, nemcsak mint bolsevikokat, de mint szovjet ál­lampolgárokat is. (…) Ez hallatlan, fel­háborító. Küzdeni kell az ilyen hangula­tok ellen. Keményen le kell sújtani rá­juk. néhány jó, erős cikkre van szükség az Ejnikeit-ben (a Zsidó Antifasiszta Bi­zottság lapjában – G. Á.) a szovjet hazafiságról meg egy egész sor brosúrára ebben a kérdésben.”11

Lev Kvitko, a neves költő – aki alig néhány hónappal később a Lubjanka kazamatáiba, majd a bizottság más ve­zetőivel együtt kivégzőosztag elé került -, hisztériának nevezte a szovjet zsidók örömmámorát. Azzal vádolta a lelkesedőket, hogy a korábban tiltott naciona­lizmus legalizálásában reménykednek. „Ellenük kell irányítanunk a tüzet”, mondta. „Az, hogy idáig hallgattunk, máris kompromittál bennünket.”12

A Zsidó Antifasiszta Bizottság testüle­ti ülésén vezetett jegyzőkönyvből kitű­nően elvétve ugyan, de akadtak a zsidó­ság vezetői között olyanok, akik azért megpróbálták kihasználni az Izrael ál­lam elismerésével számukra megnyílt minimális mozgásteret. A társainál min­dig bátrabb, gerinces Borisz Simelovics főorvos javasolta, hogy a Zsidó Antifa­siszta Bizottság felhívásban forduljon a világban, illetve a Szovjetunióban élő hitsorsosokhoz, tiltakozva az angol, va­lamint az amerikai Izrael-politika ellen. Esetleg az új népi demokráciákba indí­tott küldöttségekkel is mozgósítsák a zsidókat Izrael megsegítésére. Ez a ja­vaslat egyáltalán nem volt irreális. Ám Simelovics doktor érezhetően megzava­rodott, félelemtől és a tehetetlenség tu­datától hajtott vezetőtársai úgy csinál­tak, mintha nem hallották volna.

leik Fefer, igyekezvén minél előbb véget vetni a kellemetlen ülésnek, a kö­vetkező határozati javaslatot terjesztet­te a bizottság elé:

„1. Vessük fel a Fórumnak,13 hogy rendezzünk a rádió által közvetített nagygyűlést Moszkvában.

2. Célszerű lenne kiáltványban for­dulni a haladó zsidó társadalmi szerve­zetekhez.

3. Megbízzuk az Ejnikejt című lapot, hogy rendszeresen világítsa meg a nagy szocialista haza szerepét a békéért és a biztonságért vívott küzdelemben, a zsi­dó nép megmentésében és a világ de­mokratikus népeinek a békéért és a függetlenségéért vívott harcához nyúj­tott segítségben.

4. Az Ejnikejt számaiban célszerű fo­kozni a harcot a nacionalista hangula­tok és az ENSZ fontos határozatának ér­telmezésében mutatkozó torzítások el­len.

Ezt a munkát politikailag finom esz­közökkel kell végrehajtanunk, ahogyan tanítottak bennünket. Azután az írószö­vetségi vezetést meg kell kémünk, hogy küldjenek íróbrigádot Zsmerinkába, irodalmi estek rendezésére …”14

Jegyzetek

Ichak Oren-Naphtali Prat (szerk.): Kratkaja Jevrejszkaja Enkiklopegyija, i. m. 8. kötet, 239.

Szovjetszko-izrailszkije otnosenyija. Mezsdunarodnije otnosenyija, Moszkva, 2000. 1. kötet, 311.

Genagyij Kosztircsenko: Tajnaja polityika Sztalina: Vlaszty i antyiszemityizm. Mezsdunarodnije otnosenyija, Moszkva, 2000. 405.

Yaacov Ro’i: Soviet Decision Making in the Practice. The USSR and Israel 1947-1954. Tran- saction Books. New Brunswick-London, 1980. 224-225.

Szovjetszko-izrailszkije otnosenyija, i. m. 1. kötet, 310.

Uott, 309.

Pavel Szudoplatov: Szpecoperacii. Lubjanka

Kreml 1930-1950 godu. OLMA-PRESSZ, Moszkva, 1997. 280-282., 467-473. Hejfecet a Zsidó Antifasiszta Bizottság felszámolása so­rán letartóztatták, s 1952-ben 25 év, gulágon eltöltendő kényszermunkára ítélték. Sztálin halála után szabadult. További sorsa teljesen ismeretlen.

„Mezsdunarodnaja zsizny”, 1998/1.93.

Pavel Szudoplatov: Szpecoperacii, i. m. 470.

Szovjetszko-izrailszkije otnosenyija, i. m. 1. kötet, 315-316.

Uott, 316. Az ekkor 53 éves Sejnyint a kö­vetkező évben, a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőivel való leszámolás során, tízéves sza­badságvesztésre ítélték.

Uott, 321.

Az eredeti szövegben „Insztancija”, a szov­jet vezetés, majd egyre gyakrabban Sztálin kódolt neve.

14 Szovjetszko-izrailszkije otnosenyija, i. m. 1. kötet, 323.

Címkék:2002-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az Eichmann-per és a magyar politikai vezetés

Az Eichmann-per és a magyar politikai vezetés Ha nem ragaszkodunk a napi pontossághoz, akkor kimond­hatjuk: negyven esztendeje an­nak, hogy Adolf...

Lényecskéink kicsiny kalauza

Lényecskéink kicsiny kalauza (Mandl Péter: Mákonypersely;Ulpius-ház, 2002. 107 oldat,1480 Ft.) Ha bizonytalan vagy leírt sora­idban, várj koraestig, tedd le ki­csit...

Close