Szombat előfizetés 2017

A kettős kultúra allegóriája Lev Lunz elbeszélésében

Írta: Hetényi Zsuzsa - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hetényi Zsuzsa

A kettős kultúra allegóriája Lev Lunz elbeszélésében

Lev Lunz (1901-1924) rendkívül fia­talon halt meg, életműve, öt rövid szín­mű, néhány elbeszélés és három cikk, egy vékony kötetben elfér. Első művét (Törvényen kívül, 1919) betiltották, az­után nem jelent meg tőle semmi a Szovjetunióban. A húszas évek cso­portjai között az egyetlen apolitikus író­csoport, a Szerapion testvérek teoreti­kusa volt, kiáltványukban, amelynek az Irány Nyugat! címet adta, a nyugati iro­dalmi minták követését, a cselekmény visszaállítását hangoztatta, az irodalom politikától és propagandától független létezését követelte.

1922-ben írta a Szülőhaza című elbe­szélést, s egy hónappal később így ír egy Gorkijnak címzett levélben: „Csu­pa kétség vagyok, tele vagyok ellent­mondásokkal, s – ó, borzalom! – etikai ellentmondásokkal… Zsidó vagyok, meggyőződéses, hű zsidó, és örülök ennek. És orosz író vagyok. De orosz zsidó vagyok, Oroszország a szülőha­zám, és jobban szeretem, mint bár­mely más országot. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni? Én már összebékítettem magamban mindezt, számomra minden tiszta és világos, de mások másképpen gondolják. Azt mondják, hogy egy zsidó nem lehet orosz író. Azért mondják, mert nem akarok úgy írni, mint tíz orosz íróból kilenc. Nem szeretem a durva tájnyelvet, a kicsi­nyes életproblémákat, az unalmas szófacsarást, legyen e játék bármily szép vagy színes. A nagy gondolatokat és a sodró, nagy ívű cselekményt szere­tem. A nyugati irodalmat jobban kedve­lem az orosznál.” Szüleinek írja ugyan­ebben az évben, akik Berlinbe hívják: „Nem utazom külföldre, nem tudok Oroszország nélkül élni, zsidó vagyok, de a szülőhazám Oroszország (bocs a szentimentalizmusért)…”

Lunz novellája sokkal árnyaltabban fogalmazza meg Lunznak a kettős kul­túrájú orosz zsidóságról vallott néze­teit. A kettősség magának az elbeszé­lésformának a domináns eleme. Két főhős van, az írói alteregó, Ljova, és Venya, aki Lunz barátjának és írótársá­nak, Venjamin Kaverinnek az alakjához kapcsolódik (az elbeszélést neki is ajánlja az író). Kettősséget tükröz a vi­tatkozó dialógus, s benne külön-külön a beszélgető felek, akik kettészakadt, hasadt tudattal hányódnak kétségeik között, mert kettős kultúrájúak. S ket­tős lesz a forma, amint a cselekmény másik szála bekapcsolódik, s a múltba lépünk át, egy másik idősíkba, Babilon­ba, a babiloni száműzetés idejébe. Ek­kor a szereplők neve is átváltozik: Jehuda és Benjomin lesznek (Jehudának az „oroszlán” jelentésű orosz Lev név a megfelelője). Kettősséget és egyben párhuzamot látunk Pétervár és Babilon között, mindkettőt ugyanolyan merőle­ges utcák alkotják, s az író a szó szerin­ti azonos leírással Pétervárt is a szám­űzetés helyének értelmezi. A kettős pá­rok tehát Ljova-Venya a jelenben, Jehuda-Benjomin a múltban, Júda-Benjamin az Ötkönyvben, Venjamin (Kaverin) és Lev (Lunz) írók, valamint a hely­színek, Pétervár és Babilon. Jehuda szereti Babilont, mert itt született, s Ljova szereti Pétervárt, mert itt szüle­tett (fontos lehet, hogy a született szó – oroszul is – azonos tövű a szülőhazá­val), mégis idegen ez a város, és idegen a nyelve… Az „idegen” szó az elbeszé­lés zárószava is, s az első szóval, magá­val a címmel keretet alkotva ismét ket­tősséget, feszültséget, lezáratlanságot sugall. Mert mi is a haza, a szülőhaza meghatározása? Az a hely a szülőhaza, ahol születünk? Vagy amelynek kultúrá­ját a sajátunknak valljuk? Hozzátarto­zunk, odatartozhatunk-e a szülőhazánk idegen népéhez (is)?

Venya Pétervárott megátalkodott ön­gyűlölő szerepében lép az olvasó elé: nem szereti a zsidókat, nem akar zsidó lenni, mert idegennek érzi saját magát. Babilonban is ugyanilyen konok, csak az ellenkező végletet képviseli: egy epi­lepsziás roham után isteni igék szószó­lója lesz, s Jeruzsálembe haza tartó né­pének vezére. Barátját eltaszítja, mert Jehuda nem tart vele, szakállát levágja és egy perzsa lányt szeret. Benjomin ugyanolyan kérlelhetetlen új szerepében, mint Pétervárott volt, s az író egyik legfontosabb üzenetét olvashat­juk ki abból, hogy Benjomint nem hoz­za vissza a XX. századba, hanem ott­hagyja a múltban, miközben Ljova azt állítja (háromszor is), hogy ő már há­romszor járta meg ezt az utat a múlt és a jelen között.

Ljova kistermetű, gyenge, míg Venya tükörben megjelenő arcképe romanti­kus, büszke, férfias. „A tükörben erőt sugárzó arcú, magas férfi. Fekete haja dühösen hullik makacs homlokába, s nyugodt, derűs szemöldöke alatt szen­vedélyesen ég vad, mélyen ülő, pusztaságot idéző szeme.” E szép férfiarc le­írása megismétlődik Benjomin babiloni megjelenésekor. S ott egy harmadik arc­kép a tükörben, Ljováé, aki visszatért a múltból: „És a tükörkép alacsony, ko­pasz, piszkos és undorító embert mu­tat, homloka keskeny, szeme vizenyős, tekintete ravasz. Én vagyok ez. Magam­ra ismertem. És megértettem: minden, ami szép és ősi volt bennem, magas homlokom és átszellemült szemem – mindez ott maradt…” Az azonos ele­mekből álló portrék olvastán értjük meg, hogy e két hasadt lelkű hős nem­csak két barát, hanem egymás hason­másai, egy kérdésre adott két válasz, két végletre bomlott egész.

Hosszan lehetne taglalni a bibliai mo­tívumok pontatlanságát, szándékolt eltéréseit (a hazatérők száma nem 42 360, mint Ezsdrás 2,64 írja, hanem 42 600, Jehuda felesége nem Támár, hanem inverziósan Remát stb.). A leg­érdekesebb azonban, hogy Ezsdrás 1,5 szerint Júda és Benjámin, Jákob 4. és 12. fiának törzse, tehát emblematikusan az összes zsidó törzs hazaindul a száműzetésből, Lunznál viszont Jehu­da nem megy a többiekkel! Lunz szá­mára hangsúlyosan nem jelent megtör­hetetlen, szent szöveget a Tönakh-hagyomány.

Amint azt a fordításban is érzékelni lehet, Lunz nem a bibliai formáját hasz­nálja hősei nevének, s a héberhez hű írásmóddal e nevek eredeti jelentésére irányítja a figyelmet. Lev/Jehuda nem felel meg az oroszlánnak (l Móz 49,9) sem jellemében, sem külsejében (amint ezt el is mondja). Benjomin vi­szont, aminek jelentése nem csak „a szerencse fia”, hanem „a jobb kéz fia”, betölti a nevének e második jelentésé­ben jelzett sorsot: levágja bal kezét, egykezű próféta lesz. A bal kezén (a balga, helytelen kezén) van ugyanis három Kitörölhetetlen és levakarhatatlan vörös pont, amiről felismerik egymást Jehudával, akinek szintén ott van a kar­ján a titkos jel, „a bölcs Európa bélye­ge”, a himlőoltás nyoma. S ez nem csak a XX. század pecsétje, hanem a testvériség bélyege is, hiszen a három pont a szabadkőművesség titkos abbreviatúriáinak jele. (Megemlítendő, hogy a Szerapion testvérek csoportja úgy épült föl, mint egy rend, a tagok testvérek voltak, rendszeres időközök­ben találkoztak, többen szabadkőmű­ves tisztségeket viseltek, és tréfás rítu­sokat is kialakítottak.)

Ljova családja a hagyományos zsidó életformának megfelelően él Pétervárott, de mégis egy más, képzelt térben és időben, amelyet a Törvény határoz meg. „Asztalhoz ültek: apám, anyám és nővérem. Engem nem hívtak, engem már három éve nem hívtak; úgy éltem a házukban, mint egy filiszteus. Az ő házuk Betlehemben állt, örökké kék ég alatt, szőlőskertektől övezve. Az én há­zam ablaka a Zabalkanszkij sugárútra nézett – egyenes, idegen, de gyönyörű utcára. És rám piszkos, poros és hideg ég tekintett le.” „…az öreg zsidó maga előtt látja a kék eget Palesztinában, ahol sohasem volt, de látta, és látja, és látni fogja.

Lunz poétizált, mégis sablonszerű vonásokat kölcsönöz Jehudának. Vég­telen, céltalan futása, mániákus mene­külése a középkori bolygó zsidó legen­dájához hasonlóan az örökké vándorló zsidóság allegóriája lehet, amelyet a lel­ki betegségekre hajlamos, túlérzékeny alkat és az árvaság, a gyökértelenség, a magány sztereotípiái egészítenek ki: nem tudja apja nevét, „jövevény” Babi­lonban: „Nem volt sem apja, sem any­ja, se rokona, se barátja, és senki sem tudta, honnan, melyik nemzetségből, melyik törzsből jött, de júdeai volt ő.”

Az elbeszélés (címe szerint) a szülőhaza meghatározását keresi, de még inkább szól az önkeresésről, az identitáskeresésről. Az út, amely ide vezet, a föld alá vezet a zsinagóga egy rejtekajtaján, s ez az ajtó szombaton nyílik meg. A leszállás, a katabázis a múltba vezet, de egyúttal a tudatalatti­ba is; a kollektív történelmi emlékezet­be ugyanúgy, mint az ősöktől örökül kapott Énbe. Ezen allegorikus alászállás párhuzamaként érdemes felidézni Franz Rosenzweig 1920-as levelét professzorához, Friedrich Meineckéhez arról, hogyan döntött a biztos egye­temi karrier és a kikeresztelkedés he­lyett a zsidóság mellett. A pince mélyén felfedezett ládáról szóló hasonlat ere­dete (mint Tatár György rámutat) Meyrinck Gólem című regénye, s minden valószínűség szerint Lunz előtt is (aki a német fantasztikum, E.T.A. Hoffmann és követőinek híve volt) ez az irodalmi példa lebegett. Erre utal a mélybe ereszkedés romantikus-félelmetes le­írása is.

Meyrinck hőse előtt elvonul összes őse, s a végén a saját arca is, ahol ősei sora megszakad. Lunz hőse folytono­san visszajár a múltba, és abból táplál­kozik, kettős életet él, de a műit ha­sadtságában mégis megerősíti, akár a tápláló gyökér. Lunz értelmezésében múlt és jelen dialógusában újraélhető a zsidóság története, de csak akkor vezet visszaút a múltba, ha a szemlélete nem merev kánontisztelet, hanem allegori­kus exegézis.

Címkék:2000-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Fűszerek kertje – A Goldmark kórus új lemeze

Fűszerek kertje A Goldmark kórus új lemeze A szétszóratásban élt és élő zsidóság Kultúrájában vannak Közös és eltérő vonások. Közösek...

Könyvespolc – Zsidó út és szellem

Zsidó út és szellem (Zsidó szellem ma. Intetjük, Múlt és Jö­vő, 1999, 248 oldal, 1450 forint; A zsi­dóság útja, Múlt...

Close