Szombat előfizetés 2017

Gadó János: New York, Cordoba, Dnyepropetrovszk – Zsidó média a centrumban és a periférián. –

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

New York, Cordoba, Dnyepropetrovszk

Zsidó média a centrumban és a periférián

A Cionista Világszervezet és az izraeli kormány vendégeként kétévente mintegy százötven zsidó újságíró jön össze a világ minden tájáról, hogy első kézből ismerje meg az izraeli valóságot. Elindulásom előtt még azt hittem, hogy maga a zsidó média lesz a tanácskozás témája, de az elegáns programfüzetet átolvasván megértettem: nem erről van szó. Az előadások és kirándulások döntő többsége a zsidó állam különböző arcait mutatta meg; a vendégek sajátmagukról csak egy félnapos ülésszak keretében hallhattak és beszélhettek. Mindez persze érthető: ha Izrael a szervező, ha ő áldoz komoly összegeket a találkozóra, akkor a program is az izraeli felfogást tükrözi – és ez sok mindent elmond a

rról, hol van a zsidó világ mai központja. Az alábbiakban mégis a diaszpóra médiája lesz a téma.

Péntek este van, a zsidó újságírók a sabati vacsoránál ülnek lakhelyükön, a Holiday Inn szállodában Már túl vagyunk a péntek esti istentiszteleten, ahol igen kevés kollégát láttam. (Alig egy-két kipás fő található az egész társaságban, a vallás ebben a közegben marginális ügy.) Az újságírók nyelvek szerint csoportosulnak. A spanyol asztalnál harmincan ülnek Latin-Amerika legkülönbözőbb országaiból, az orosz társaságban a volt Szovjetunió utódállamaiból huszonheten, az angolajkúak körében mintegy negyvenen. Van még egy hatfős francia társaság, akiknek szerény létszámukhoz képest igen sokat szerepelnek és vagy huszonöt izraeli, akik a szervezőbizottságban tevékenykednek vagy külföldi lapok izraeli tudósítói. A fennmaradó mintegy huszonöt főnyi törmelék társaság (svédek, magyarok, olaszok, csehek, stb.) többsége az angolt beszéli, de ha esténként nem férnek oda az angol asztalok egyikéhez, akkor többnyire kukán ülnek a temperamentumos spanyolok vagy az izgága oroszok között.

Az öt csoport nyelve egyben a konferencia öt hivatalos nyelve is. Akinek jósorsa ezek egyikét anyanyelvként adta, azok boldog kényelemmel süppednek bele az otthonos közegbe, mert a tolmácsok buzgón fordítanak számukra mindent. Nekik természetesen joguk van a maguk nyelvén felszólalni: még Netanjahu miniszterelnök, a tanácskozás egyik díszvendége is udvarias mosollyal hallgatja egy dnyepropetrovszki újságíró szónoklatnak is beillő orosznyelvű kérdését.

Tények és reklámok

Noha maguk a szervezők egy délelőtti ülésszaktól eltekintve nem sokat foglalkoznak a diaszpórabeli zsidó sajtó témájával, a résztvevőket bíztatják, hogy cseréljenek bátran eszmét, osszák meg egymással tapasztalataikat. Egy-kettőre kiderül azonban, hogy ez nem is olyan könnyű: talán túlságosan célratörő kérdéseim hallatán lesznek óvatosak a kollégák (hány példányban jelenik meg az újságod? hány

előfizetője van? stb.) – a kép nemegyszer túl rózsásnak tűnik.

Tilda Matild Levi, a törökországi Shalom című hetilap főszerkesztője elmondja, hogy igényes külsejű újságjuk (amely színes nyomású és akkora terjedelmű, mint a Népszava) 4500 példányban jelenik meg – ami óriási szám az összesen 25 ezer főt számláló közösségben. (Egy másik tájékoztatóban azt olvasom, hogy 4500 előfizetőjük van, ebből 500 külföldi.) Az idén ötvenéves lap eltartja magát és a tizenkét fős szerkesztőséget, de a szerzőknek nem fizetnek honoráriumot. A lapot kiadó vállalat könyvkiadással, könyvkereskedéssel is foglalkozik, van egy könyvesboltjuk, egy kiállítótermük, tovább könyvtáruk és archívumuk – utóbbiak közelebbről meg nem nevezett tartalommal. “A zsidó családok hatvan százaléka nagy érdeklődéssel olvassa a lapot” – fedezem föl az ismertetőben, és eszembe jut a szokásos taktika: egy előfizetőt automatikusan egy családként “számolnak el”, három- ötszörösére emelvén így az olvasók számát.

Pini Dunner a Jewish Spectrum Radio néven 1996 óta üzemelő londoni zsidó rádióműsor producere és műsorvezetője. Az adás egy olyan rádióadón belül működik napi két órában (szombat kivételével), amelyet az óriásváros különböző etnikai csoportjai számára alapítottak. Dunner a városban élő mintegy 150-200 ezer zsidó számára sugároz műsort “Izraelről és a zsidó élet minden vonatkozásáról”. “Egy alkalommal 40 ezren kapcsolódnak be” – válaszolja a hallgatók számát firtató kérdésemre. A “bekapcsolódók” között persze bizonyára azok is szerepelnek, akik a keresőgombot tekerve egy pillanatra belehallgatnak az adásba, majd továbbhaladnak. (Egy jellemző mozzanat: a Lady Diana halálát követő általános tömegpszichózis alól a zsidó rádió sem vonhatta ki magát: Pini a halálhírt követő négy napon át fölhívogatta a főrabbit, a korábban hivatalban lévő főrabbit, egy zsidó parlamenti képviselőt és más zsidó közéleti személyeket. és ők mind sorban elmondták, hogy mennyire szerették az elhunyt hercegnőt, stb.)

Mindenfajta ködösítés nélkül beszél Peter Kadar (1956 előtt Kádár Péter), a göteborgi zsidó közösség rádióműsorának gazdája. A szerény, heti kétórás adást 1991-ben indította el a svédországi hitközség, ellensúlyozni próbálván egy arab bevándorló antiszemita uszításokkal tarkított rádióműsorát. (Az uszító műsor állandó jogi hercehurcák ellenére ma is jó egészségnek örvend.) A göteborgi zsidó rádiónak 1500 hallgatója van – ami nem olyan rossz arány, ha a város kevesebb, mint tízezer zsidó lakosát tekintjük. Témáik elsősorban kulturális és történelmi jellegűek, de adtak már helyszíni közvetítést szkinhed-tüntetésről is. Az adó jellegére rányomja bélyegét a negyven év emigráció után is javíthatatlan pesti filosz Kádár Péter egyénisége, aki még ma is naprakész a magyar kulturális folyóiratokból.

A nagy zsidó közösségek

A francia delegációnak mind a hat tagja az elektronikus média területén dolgozik, a nyomtatott sajtónál legfeljebb másodállást töltenek be. Franck Sadia, egy harmincöt év körüli fiatalember Párizsból, a “Radio J” (J=Juif vagyis zsidó) fantázianévre keresztelt műsor menedzsere. A Radio J zenét, híreket és egy zsidó tematikájú magazinműsort sugároz Párizs környékén. A zene 40 százaléka zsidó, 30 százaléka francia és 30 százaléka amerikai – meséli a részleteket. Most készülnek non-profit műsorból az első zsidó kereskedelmi rádióadássá átalakulni. A tervek szerint minden nap 7 és 18 óra között sugározza majd adását a megújult Radio J egy műholdas csatornán, amelynek jelenleg 300 ezer előfizetője van. Ha ezek egyharmada naponta hallgatja majd a zsidó rádióműsort, akkor az már eltartja magát – kalkulál Sadia. A szépreményű kereskedelmi műsor azonban korántsincs egyedül a porondon. Párizsban még négy zsidó közösségi rádióadás működik. (A vidéki városokban még további nyolc.) Mikor 1981-ben a hatalomra került baloldali kormány megszüntette a rádiófrekvenciák állami monopóliumát, Párizsban hirtelen négy zsidó rádióműsor is elindult – külön-külön hullámsávon. A kormány a frekvenciák ily mértékű lekötését nem nézte jó szemmel, és egyesülésre szólította fel az adások gazdáit. Mikor ezek (főként személyes okokból) semmiképpen nem voltak erre hajlandóak, az állami hatóság a négy műsort “összesöpörte” egy hullámsávra, hogy az ott rendelkezésre álló időn osztozzanak. Ebből a kedvezőtlennek ítélt helyzetből próbál most kitörni a Radio J a műholdas adás segítségével.

*

Külön világ az ex-szovjet zsidó média. Oroszország és Ukrajna nagyobb városaiban, ahol a zsidó népesség meghaladja a tízezret, többnyire létezik valamilyen zsidó újság, amely egyben a régió igényeit is ellátja. A példányszám szerény a mindenkit sújtó gazdasági gondok és az erős asszimiláció következtében. Mihajlo Frenkel 5 ezer (egy másik ismertető szerint 12 ezer) példányban adja ki Hadasot című hetilapját Kijevben, ahol legalább 50 ezer zsidó él. A városban még egy zsidó hetilap jelenik meg, valamint alkalmi periodikák. A Hadasot héber címe ellenére orosz és ukrán nyelvű. (Az ukránt az állami hatóságok kifejezett kérésére kellett a lap második nyelvévé előléptetni, noha a zsidó lakosság a volt Szovjetunióban szinte mindenütt oroszul beszél. A hivatalosságok ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó nyilvánosságban vagy az állam nyelvén vagy “zsidóul” kommunikáljanak – a héber illetve a jiddis nyelvek mibenlétéről az ukrán állami tisztviselőknek nem sok fogalmuk van. Az újsütetű ukrán hazafiak szerint az orosz az elnyomók nyelve.) A Hadasot eddig csak vitte a pénzt, példányszáma a kezdeti lelkesedés után csökkent, a hivatalos közösség egyre nehezebben állja a számlát – Frenkel most azon gondolkodik, hogy ingyenessé teszi a lapot és erősen megemeli a példányszámot, mert ez vonzó lehet a hirdetők számára. Lapját igyekszik reklámozni a heti egy alkalommal sugárzott Jahad című tévéműsorában is. Miután az adásnak az állami tévé ad helyet, méghozzá igen kedvező időpontban, a műsor szigorúan ukrán nyelvű. (Frenkel dnyepropetrovszki barátja, orosz nyelven sugározza heti félórás zsidó tévéműsorát – teheti: ezt az adást egy magán televízió-állomás közvetíti.)

Mihajlo Frenkel egy nagy kijevi napilap szerkesztőbizottságának is tagja és két könyvet is írt. Ez jellemző a zsidó média számos magasan képzett munkatársára, akiknek energiáját nem köti le a kis példányszámú közösségi lap, csekély hallgatottságú rádióadás. Közülük sokan vannak jelen országuk szellemi életében könyveikkel, publikációikkal.

A rigai Ilja Dimenstein “jogcím nélküli” résztvevője a konferenciának, mivel nem a zsidó média munkatársa. Az egyik vezető lett napilap, a Rigas Balss (Riga hangja) újságírója, ahová rendszeresen publikál zsidó témákról. Hazájában nincs zsidó újság, se rádió-, se tévéműsor. A 15 ezer főnyi lettországi zsidóság 1989 után néhány évig még kiadott egy orosznyelvű folyóiratot, de aztán felhagytak vele. Az orosz nyelvű kiadvány nem éppen a lojalitás jele a nacionalista balti államokban, márpedig a felerészt 1945 után bevándorolt zsidóknak az orosz anyanyelve és szerelme is. Az “új” bevándorlók és leszármazottaik mindmáig lett állampolgárságot sem kaptak. Ennek egyik feltétele az államnyelv elsajátítása. Ám még ezután is valószínűleg eltelik egy nemzedéknyi idő, míg annyira otthon lesznek a lett kultúrában, hogy kedvük legyen ezen a nyelven zsidó újságot kiadni. Ez már új fejezet lesz a zsidó kultúra végtelen történetében.

*

Az összes résztvevők közül a latin-amerikaiak a legelkötelezettebbek Izra

el iránt. A rendies és merev Argentínában vagy Mexikóban nem volt módjuk úgy asszimilálódni, mint egy magyar, német vagy orosz zsidónak, akit a befogadó nemzet gazdag kultúrája vonzott, antiszemitizmusa pedig gyakran kényszerített. Közösségük egészen a közelmúltig megtartotta távolságát a befogadó ország társadalmával szemben (miközben gazdaságilag jól beilleszkedtek). Amikor a zsidó világ új központja Izrael lett, ők lojálisan fordultak a zsidó állam felé, közelebb érezték magukhoz, mint Amerikát és hamarabb tanultak meg ivritül, mint angolul. Csak ezzel a háttérrel érthető meg a köreikből felhangzó szemrehányás, amit több ízben hallottam a konferencián: miért nem törődnek az izraeliek a Buenos Aires-i zsidó közösségi ház ellen 1992-ben elkövetett bombamerénylettel? Mert az ő szívük mindig együtt dobogott Izraellel, velük együtt gyászolták minden izraeli merénylet halottait – és amikor náluk pusztított a terror, nem érezték ugyanezt a részvétet Izrael részéről. Az ereci sajtó persze beszámolt mindenről, a közvélemény felháborodott és együttérzett, de az izraeli politikai forgataga hamar másra terelte a figyelmet, az argentin zsidók pedig úgy érezték, hogy magukra maradtak fájdalmukkal. Íme: centrum és periféria viszonya zsidó világban.

A közelmúltig patriarkális Argentínában élő zsidó közösség a tömegkommunikációban is “önellátásra” rendezkedett be. Napi 24 órán át sugárzó és saját adóval rendelkező rádióműsort (Frequencia Jai – ejtsd: haj, vagyis élet) és ugyancsak 24 órás televíziós programot (Aleph) tartanak fenn. A rádióadás 1992-ben indult és ebben az évben tervezik a műholdas közvetítés megkezdését, amellyel egész Latin-Amerikát “beterítik” majd. A rádióadásokban szokásos műsorblokkok és a sajátosan zsidó témák mellett a Frequencia Jai különösen sokat foglalkozik az emberi jogok és a demokrácia témájával. Ezzel kapcsolatos elkötelezettségüket a katonai diktatúra “alapozta meg”, a zsidó közösségi ház ellen elkövetett bombamerénylet pedig tovább erősítette. Félmillió hallgatójuk van, melynek a fele nem zsidó – közli velem a magabiztos Miguel Steuerman alapító és menedzser, kiadott ismertetőjéből pedig azt is megtudhatom, hogy a Frequencia Jai “az egyik legnagyobb hallgatottságú adó Buenos Airesben és számos más tartományban is”. Ez a tömeg már vonzza a hirdetőket, és e bevételekből el tudják tartani a rádiót. A Buenos Aires-i műsor mellett heti két-két órás zsidó rádióműsor szolgálja a közösséget La Plata és Cordoba városaiban is. A Televisión Aleph egyelőre a közösség erejét meghaladó vállalkozásnak tűnik: az adásidő kisebb hányadát teszik ki a saját készítésű műsorok, a nagyobbik részt az izraeli televíziótól átvett konzerv anyagokkal töltik ki.

A lojális argentin közösségben saját lapja van a különböző nagy zsidó szervezeteknek: a WIZO-nak, a Zsidó Világkongresszusnak, a Cionista Világszervezetnek. Ezek példányszáma függ a támogatástól: a cionista havilapot 13 ezer példányban nyomják, a WIZO igényes külsejű és tartalmas folyóiratából viszont csak ezer példány készül. (De a különbséget talán a tradicionális politikai beállítódás is magyarázza: az argentinok hűséges cionisták, de a progresszív és feminista beütésű WIZO talán már “túl erős” nekik.) A két, magát függetlennek nevező hetilap, a Masorti és a Comunidades 6 illetve 7 ezer példányban jelenik meg, az értelmiségi folyóiratként fémjelzett Coloquio pedig mindössze 2 ezer példányban kel el a 300 ezer főt számláló közösségben.

*

Az Egyesült Államok zsidó sajtója természetesen áttekinthetetlen. Az amerikai kollégák elbeszéléséből csupán annyit sejtek, hogy szinte minden amerikai zsidó közösség ad ki valamiféle újságot, ami a hírlevéltől a könyvvastagságú és csúcstechnikával készülő, sokszínnyomásos magazinig minden lehet – tartalmában és küllemében egyaránt.

A 90 éve megjelenő New York-i hetilap, a

Jewish Week Garry Rosenblatt szerkesztő elmondása szerint 95 ezer otthonba jut el (ő tudja, hogy ez a megfogalmazás mit jelent). Mikor fő konkurensére, az általam kedvelt liberális, igen friss és kritikus szemléletű Forward-ra kérdezek rá, Garry megnyugtat: a Forward nem vetélytárs, mindössze 20 ezer példányban jelenik meg, ráfizetéses, egy dúsgazdag filantróp tartja el, aki évente több millió dollárt áldoz az újságra. Néhány héttel később egész oldalas hirdetést látok a Forwardban, mely a Jewish Week szemére hányja a példányszámmal kapcsolatos manipulációit: a fennen hangoztatott 90 ezres példányszám valójában ködösítés, a lapot csak húszezren vásárolják, a többi költségmentesen szétküldött “repipéldány”. (Ez persze a hirdetőknek mindegy, nekik csak az a fontos, hogy a lapot hányan veszik kézbe – gondolom én, de azt látom, hogy a médiaharc az amerikai zsidó közösségen belül kemény eszközökkel folyik. Ez már tényleges piac, itt már nem lubickolhatnak békésen egymás mellett keveseket érdeklő, támogatásból élő kiadványok.

A Jewish Journal of South Florida 150 ezer példányban jelenik meg – magyarázza a nyolcvanadik életévén túl járó Zel Lurie, aki már 1936-ban a Palestine Post (a mai Jerusalem Post elődje) munkatársa volt. Floridában nem hatalmas városokban, hanem sok, gyakran egymásba érő településen élnek az emberek, szétszórva a félszigeten. Ennek megfelelően a fent nevezett zsidó lapnak öt helyi kiadása van. Az izraeli és az amerikai hírek ugyanazok minden mutációban, a helyi hírek és a hirdetők különböznek. Florida zsidó közössége az utóbbi évtizedben százezres nagyságrendűre nőtt és ma már New York és Kalifornia mellett a harmadik legnagyobb az országban. Egy ekkora közönség már eltart jó néhány vállalkozót, hirdetőt. Mellesleg a nem zsidók is szívesen hirdetnek a zsidó lapokban, mert ez a közönség vállalkozókedvűbb, hamarabb szánja rá magát új termékek kipróbálására – magyarázza Lurie.

A Jewish Exponent 50 ezer példányban jelenik meg Philadelphiában. Ez a legnagyobb példányszámú zsidó hetilap a városban, melynek 300 ezer főnyi zsidó közössége ezen kívül még két nekik szóló hetilapot olvashat. A Jewish Exponent néhány ezer példánya kel el az utcán, a többit a közösség regisztrált tagjai automatikusan kapják postán. “Miért van az – meditál Bertram Korn, a lap szerkesztője – hogy a háború előtti Varsóban, ahol annyi zsidó élt, mint ma Philadelphiában, tizenhét zsidó napilap jelent meg? Miért nincs nálunk ilyen pezsgés?” Eszembe I. B. Singer önéletrajzi írása, a jiddis írók klubja a háborút közvetlenül megelőző években, ahol egy szovjetbarát író likvidálást helyez kilátásba a Bundot támogató kollégájának. Ahol a zsidók idegen népként éltek a lengyelek között és ennek megfelelően különálló kulturális infrastruktúrát tartottak fenn. A háború előtti zsidó Varsó, ahol kommunisták, trockisták, bundisták, cionisták, revizionisták vívták öngyilkos ideológiai harcukat, a legkülönfélébb vallási irányzatokról nem is beszélve. Ez volt a szellemi pezsgés ára – amit a beilleszkedett és jólétben élő amerikai zsidók aligha akarnak megfizetni. “A zsidó lapok nagy része gyenge – folytatja Korn – mert mindenütt a közösségben vezető szerepet játszó adakozó gazdagok (the fundraising elite) a kiadók, akik kerülik a kényes kérdéseket, nem szeretik a konfliktusokat.” És valóban: az általam ismert kritikus hangú, független amerikai zsidó folyóiratok (Forward, Moment, Lilith) egyike sem nyereséges, hiába terjesztik az egész országban. A feminista Lilith főszerkesztője, Naomi Danis szerint a lap 10 ezer példányban kel el és “nem veszteséges”.

*

A zsidó sajtó olvasóinak átlagéletkora 61 év – mondja Marc Klein, a tanácskozás egyik francia résztvevője, aki egy internetes zsidó újság szerkesztőjeként buzgólkodik. Az interneten szörfözők viszont 18 év körüliek – folytatja, majd a francia delegátusokra jellemző fölényes magabiztossággal közli, hogy az ő internetes újságjuknak havonta 130 ezer látogatója van. Ez a kijelentés már az összejövetel egyetlen olyan félnapján hangzik el, melynek tárgya maga a zsidó média. A napirendet teljes egészében az informatikai forradalom uralja. A Jerusalem Post szerkesztője ismerteti lapja új e-mail kiadását, amelyet minden reggel házhoz küldenek az előfizetők számítógépére. Richard Darman francia delegátus a Shalom Channel-ről, az első, egész Európában sugárzó zsidó műholdas televízióról tart rövid összefoglalót, fennkölt szavakkal (“Spinoza és Maimonidesz hagyományainak szellemében”) és kevés ténnyel. 1998-ban Jom Haacmaut (az izraeli függetlenség) napján indul majd az adás, egyelőre angol és francia nyelven. Héberül az izraeli televíziótól átvett anyagokat sugározzák majd, de később lesznek saját héber programjaik is. Az első évben 25 millió dolláros költségvetéssel indul a Salom televízió, és azt remélik, hogy az előfizetési díjak és a reklámbevételek fedezik majd a ráfordításokat. A napi 13 órán át sugárzó kódolt adás este 7-8 valamint éjjel 11-12 óra között elérhető lesz az elő nem fizetőknek is:.

*

A konferencia mind a hét napját hallgatagon üli végig egy csöndes, rokonszenves fiatalember, Netanjahu miniszterelnök sajtótitkárságának egyik munkatársa. “Mennyire fontos a külföldi zsidó sajtó Izraelből nézve?” – kérdezem őt elbizonytalanodva, miután Netanjahu miniszterelnök, Ehud Barak ellenzéki vezér és több más csúcspolitikus is felszólalt a tanácskozáson, viszont az izraeli héber nyelvű sajtótól egyetlen ember sem jött el. A nagy világlapok tudósítóinak rohamához szokott sajtószakember a fejét ingatja: “Nem hiszem, hogy nagy súlya lenne.” De hát akkor miért jöttek el az izraeli politikai nagyágyúi? – teszem föl már magamnak a kérdést. Nyilván szerepe van ebben a cionista hagyománynak. A világ zsidóságával tartott kapcsolat mindig is fontos volt az izraeli politikában, hiszen a zsidó nép “Am echád, guf echád” (egy test, egy lélek). A zsidó média munkatársai pedig a diaszpóra kulcsfigurái, rajtuk keresztül lehet Izrael üzenetét eljuttatni a közösség egyszerű tagjaihoz.

De van egy másik fontos ok is. Izraeli miniszterelnöknek a diaszpórában soha olyan rossz sajtója nem volt, mint manapság Benjamin Netanjahunak – melynek kiváltója mindenekelőtt az ortodoxia térnyerése az izraeli politikában. Ez egyre jobban elidegeníti Izraeltől az amerikai zsidóságot. Korábban soha nem fordult elő, hogy amerikai zsidók az amerikai kongresszusban próbáljanak lobbizni az izraeli miniszterelnök ellen. Benjamin Netanjahunak ezért volt fontos, hogy eljöjjön és figyelmeztessen az elfogultság veszélyeire. “Nem azt kívánom, hogy engem támogassanak, csak azt, hogy jöjjenek és nézzék a tényeket” – kérte a világ minden tájáról egybegyűlt zsidó toll- és mikrofonforgatókat.


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-03

1998. februári szám

Aliza Shenhar: Új tipusú Izrael-diaszpóra viszony Balázs Gábor: Izrael Állam megítélése a vallásos irányzatokban Rochelle Fürstenberg: Posztcionizmus - az új...

Milyen lesz a Zsidó Egyetem? –

Milyen lesz a Zsidó Egyetem? Az Országos Rabbiképző Intézet 1990-ben bővült főiskolai tagozattal, amelynek előkészítésében, megszervezésében és kezdeti finanszírozásában döntő...

Close