Szombat előfizetés 2017

Faludy (1910-2006)

Írta: SZÁNTÓ T. GÁBOR - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

SZÁNTÓ T. GÁBOR

Faludy

(1910-2006)

96 évet élt vagy féltucatnyi ország­ban, a legtöbbet Magyarországon, Angliában és Kanadában.* A fasori Evangélikus Gimnáziumban, Bécs, Berlin, Párizs, Graz egyetemein tanult. Ezernyi verset írt és legalább annyit fordított – hatalmas műfordítói oeuvre-t hátrahagyva. Hitetlen zsidó volt és szabadelvű magyar. Otthon volt az antikvitás, a középkor, a reneszánsz irodalmában és eszmetörténetében, az ókori kínai vagy az arab szufi költé­szetben éppúgy, mint a husza­dik század lírájában. Szeretett nőt és férfit, hontalan volt tér­ben és időben s honvágyó.

Igazi huszadik századi diasz­pórasors hordozója, akinek valójában könyvtári belépője volt az egyetlen személyi iga­zolványa. Versei tele vannak kultúrtörténeti utalásokkal: lubickolt műveltségében, és bizonyára büszke is volt rá, azért használta.

Saját versei mellett Villon fordításával-átköltésével lé­pett a nyilvánosság elé, mely sikerkönyv lett. Már-már köz­mondássá lett kesergése:

Villon, te elém állsz.” Saját költészetét a rendszerváltásig kevésbé ismerték, mint e kö­tetét, amelynek megjelenése után nem sokkal, a harmincas évek végén a fasizálódó Magyaror­szág helyett a párizsi, majd a marok­kói emigrációt választotta, s később az amerikai hadseregben harcolt a világ­háború idején. Nővérét a nyilasok a Dunába lőtték, könyveit elégették. 1946-ban visszatért, a Népszava mun­katársa lett, majd a kommunista dikta­túra első szakaszában letartóztatta az ÁVH, Kistarcsára került, majd a recs­ki táborba deportálták. Az ’56-os forradalom után ismét emigrációba kény­szerült, a londoni Irodalmi Újságot szerkesztette. Neve és műve Magyar- országon megint tiltólistára került, csak illegális kiadványokban terjedhe­tett – s terjedt is -, elsősorban ismét Villon-fordítása. Élete első felének fordulatait Pokolbéli víg napjaim cí­mű memoárregényéből ismerhetjük, amely már szamizdatban is siker­könyv lett. A rendszerváltás után meg­adatott neki a hazatérés mind fizikai, mind szellemi értelemben. Újabb és újabb nemzedékek ismerték és szeret­ték meg azok mellett, amelyek ko­rábbról ismerték és szerették. Sorok álltak előtte, ha dedikált. Életében le­genda lett, s ő szívesen szőtte tovább e legenda szálait. Fáradhatatlanul írt, járta az országot, felolvasott és beszél­getett a közönséggel.

1988-ban mutatták be a róla készült portréfilmet. Az első és a második nyilvánosság között működő Egyete­mi Lapok hasábjain nyílt levelet írtam neki, amit postáztam is Kanadába. Kedves levélben válaszolt. Attól fog­va leveleztünk, majd amikor visszatelepült, a kilencvenes évek elején egy időben gyak­ran találkoztunk. Kedvelte a fiatalok társaságát, én pedig mestert kerestem. Ő lektorálta első kötetemet. Megtisz­telőnek éreztem, hogy gyak­ran fogad, később meg is láto­gatott bennünket. 200 szonett című könyvébe írta a követ­kező dedikációt: „…Nincs igazad. Én tartom megtisztel­tetésnek, hogy fiatal költők szóba állnak egy ilyen öreg­emberrel, mint én…”

Sokat vitatkoztunk politiká­ról, zsidóságról. Unokatestvé­re volt Teddy Kollek, Jeruzsá­lem legendás polgármestere, foglalkoztatta őt Izrael biz­tonsága, bár kritikus volt poli­tikájával szemben. A zsidó­sággal kapcsolatos álláspontja megegyezett Koestlerével, akivel jó kapcsolatban állt: ha az ember zsidó akar lenni, menjen Izraelbe – megszüntetvén a tö­redezett identitást okozó, neurotizáló diaszpóralétet. Ő a világpolgárságot választotta. Szabadelvű volt és szoci­áldemokrata, érzékeny a határon túli magyar kisebbség kérdéseire is. Gyakran járt Erdélyben és a Felvidé­ken is felolvasókörúton. A kilencve­nes években a jobboldalon megtűrt antiszemitizmus miatt eltávolodott a „népi íróktól”, akikkel korábban nyi­tottabb viszonyban állt, mint a hazai „urbánus” ellenzék, a későbbi szabad- demokraták, akikhez aztán ő került közel. Sem a nácikat, sem a kommu­nistákat nem szívlelte.

Ha zsidóságról beszélt, lehalkította a hangját. Németországról mondta, az egyesítés idején, André Malraux bonmot-ját idézve: „Annyira szeretem, hogy hármat is szívesen látnék belőle… Noha értettem, nem tudtam nevetni e viccén. Fiatalember­ként, a zsidó kulturális újjászü­letés reményével eltelve, zavart kissé, hogy bár a zsidóságról, úgy tűnt, négy-szemközt szívesen beszél, és világperspektívájában is jelen van e szemléletmód, a nyilvánosság előtt a magyar költő imázsán kívül egyebet nem vállal. Nemzedékének számos intellektueljéhez és számos fiatalabb írótársához hason­lóan a zsidóságot magánügy­nek tekintette, kevéssé fontos életténynek, és nem gon­dolta, hogy írói tevékenységé­nek számottevő témája vagy katalizátora lehet, vagy hogy összeegyeztethető felvilá­gosult racionalista, liberális meggyőződésével. Az asszimi­láció aranykorának szülöttje volt. S ami talán még fonto­sabb: zsidóságához – noha mű­veltsége folytán bizonyára e téren is legalább tájékozott volt – olyasfajta történelmileg terhelt, negatív képzetek tapadtak, melyek megakadályozták, hogy könnyen vállalható identitáse­lem legyen. Az is lehet, hogy csak a vendégnek kijáró gáláns figyelem mi­att tisztelt meg a zsidóság iránti alkal­mi érdeklődésével, talán imponálni is akarván. Verse is jelent meg a Szom­batban, s irodalmi rendezvényünkön is felolvasott.

Költői életműve hatalmas időszakot ölel fel, és hullámzó színvonalú. A kritika nem is volt kegyes vele. Szín­foltnak tartották őt, charmeurnek, nem nagy, tán nem is jó költőnek. Igaz, nem volt könnyű helyzetben: túlélt három-négy irodalmi korszakot – József Attila és Radnóti kortársa volt. Nem tudta megújítani döntően jambikus lejtésű, klasszikus, páros vagy keresztrímekre épülő, nagy mű­veltséganyagot hordozó, sokszor túl­zottan is hétköznapi nyelven megszó­laló, elbeszélői jellegű versvilágát. Megverselte a háborút, a hideghábo­rút, az ÁVO pincéit, Recsket, ’56-ot, az emigrációt, s e történelmi élmények gyakran túlterhelték költészetét.

Számomra azonban vannak feled­hetetlen versei. Döntően azok, me­lyek a legszemélyesebbek, ahol nem közvetlenül a külvilág, a közélet ese­ményei, a történelem foglalkoztatja, hanem a lét alapkérdései, világnézeti dilemmái vagy olyan életfordulatok, ihletett pillanatok, melyek érzelmi erőterében szabadon hagyja áramlani lénye legmélyéről feltörő élményeit, gondolatait. Ilyenek természetesen a szerelmes szonettek, amelyek esetén gyakran éppúgy nem tudjuk kideríte­ni, nőhöz vagy férfihez íródtak-e, volt-e egyáltalán konkrét múzsájuk, mint Shakespeare szonettjei esetében – s ő bizonyára rá is játszott e hagyo­mányra. Vagy például Újszülött fiam­hoz című, 1955 januárjában, Pesten írt hosszú poémája, melynek drámaiságához korántsem véletlenül adódik hozzá, hanem annak szerves részét képezi, hogy itt őszintén vall gyöke­reiről:

S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat, / hoztál-e róluk rúna jelt, hieroglifet, karcokat? / Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét, / hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét, / ősödből, ki az­óta már füvek zöldjébe öltözött, / egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen be­léd költözött?”

Majd így folytatja:

Lábán rétjén egy ember álmodik, / a nap világa süt, / jobbkarja, mit sze­mére ráborít, / halántékára csügg, / két ujja játszik, lelke álmodik, / így alszom magam is, / apám aludt így minden délután / és így nagyapa is, / s így még egy s még egy nemze­dék, / százharmincháromig. / így láttalak ma reggel, s szól­tam én: / napom világa süt, / jobbkarja, mit szemére ráborít, / halántékára csügg, / két ujja játszik, lelke álmodik / és bár­mit álmodik: / nagy zsoltárunk­ból mégis visszazeng, / az új sor Jákobig. ”

S így fejezi be:

Fent állunk, mint a hősök, / alattunk a legyőzött, / a porba tiprott hősök… / Ilyen hegyen kell állanunk, fiam, / és úgy ál­lok itt veled, / mint Auschwitz­ban álltak, ha jött a gáz, / jött és emelkedett, / mikor terjedt a gáz s az emberek /fele már ele­sett, / s az élők a holtakra áll­tak, / hogy még egy percig éljenek. // így állunk a holtak hegyén, / nagyszü­leid, anyád, meg én, / ez a családi pi­ramis, / olyan, akár a másoké, – / rá­fekszem egyszer magam is, / és jobb­kezem majd nem borul / szememre úgy, mint Jákobé, – / de addig, amíg itt vagyok, / hadd nézlek meg magam­nak, / emeljelek a csillagok / felé s tartsalak, míg a sors / engedi, hogy maradjak – / s ne félj! ha egyszer nem leszek, / akkor is mindig itt leszek / közvetlenül alattad. ”

Nagyapja alakját idézi fel egy 1914- es emléke kapcsán, az 1981-es, vancouveri keltezésű, CXIV. szonettben. A gyermeki tekinteten át megvallható a lét egészének drámája:

Kezemet fogta. – „Nézd”, szólt. Tőlünk jobbra / a kátrányszínű, csont­váz téli fák / közt a telihold áttetsző korongja / lebegett: túlvilági látomás. / Nem hallottam addig e szót, hogy „szépség”, / de arcom, úgy mint ak­kor, most is ég még, / ha felidézem, mint álltunk ott ketten / réges-régen a tiszta alkonyaiban, / hol először s nem utoljára kaptam / vigasztalást azért, hogy megszülettem. ”

Hasonlóképpen emlékezetes, és me­gint csak személyessége révén emelke­dik ki lírájából a Szerelmes versek egy haldoklóhoz, a londoni-soprabolzanói versciklus, amit 1963 nyarán rákbeteg feleségéhez írt. Közvetlenebbül nyilvá­nul meg a költői én, mint sok-sok köz­életi versében, s akárcsak az Újszülött fiamhoz című darabban, mintha nem kifelé beszélne, az olvasóhoz, hanem magában monologizálna, s így nem is elbeszél, hanem költészetté fegyelmezi fájdalmát, ezért mélyebbről szakad fel a vers, és magasabbra jut. Száraz, szi­kár, visszafogott tényszerűsége fokoz­za az elmúlással szembeni kétségbee­sett tehetetlenséget.

Meghalsz. Két hét, mondja Tószeghi doktor. / Meghalsz. Talán két hónap, gondolom. ”

Ketten ülünk itt szemben a halállal / s a nyári alkonyattal. / A fiú elment. És a gyermek gyermek: / hideg és ir­galmatlan. / És gyűlölni fog téged, mert elhagytad, / s engem mert itt ma­radtam.”

Ma nem fáj semmid. Ülök ágyad mellett / s a kávéscsészét tartom. He­gyes melled / helyén zöld varrat, lila sebhelyek… / Szerelmem, harminc­négy kilós kísértet, / mit mondjak ne­ked? ”

A szertartást látom, míg eltemet­nek / e fennsíkon, a kúpos havasok / tövében, mert a hegyeket szeretted. / S én elérem az esti vonatot. / Velencé­ben vár még reám a nyárvég: / talán két hét, talán három maradt, / mikor oly sok a nap s oly mély az árnyék. / A Lídó strandján elfekszem hanyatt. //A hullámverés zaja, örök kék ég, / s lab­dázó gyermekeket hallani. / Kérdem: vajon tested hajótörését / túlélte-e lé­nyedből valami? / Déltájt kinyitom a szememet végül / s lesem, merről s mi­kor jön már a test, / mely téged pótol. Mert szerelem nélkül / nem élhetek. Tőled tanultam ezt.”

A rendszerváltás hajnalán, talán ’ 88-ban vagy ’ 89-ben, a dugig telt Jur­ta Színházban – mely akkor még nem félfasiszták törzshelye volt, hanem az ellenzéki mozgalmak egyik fóruma – olvasták fel, énekelték színészek, ze­nészek megzenésített költeményeit, köztük a Tanuld meg ezt a versemet című darabot.

Tanuld meg ezt a versemet, / mert nemsokára könyv se lesz, / költő se lesz és rím se lesz, / és autódhoz ben­zin se lesz, / és rum se, hogy leidd ma­gad, / mivel a boltos ki se nyit, / s kivághatod a pénzedet, / mert közeleg a pillanat, / mikor képernyőd kép helyett / halálsugarat közvetít, / s mert nem lesz, aki megsegít, / ráébredsz, hogy csak az maradt / tiéd, mit homlokod megett / viselsz. Ott adj nekem helyet. / Tanuld meg ezt a versemet.

Egyszerre volt az életben és a kultú­rában lubickoló reneszánsz alkat, min­denütt otthonra találó magyar-zsidó világpolgár és honra vágyó hontalan, ismertségre és elismertségre vágyó magyar költő, aki „minden reggel az­zal a szorongással kel fel, hogy nem tud többé verset írni”. Egyszerre volt felvilágosult szellem, a ráció tántorít­hatatlan híve és ironikus kultúrpesszimista. A huszadik század Magyaror­szágának egy nyitott szemű tanúja tá­vozott vele, akire illik Petri György sora: egy „el nem fordult tekintet”. Lapozzuk fel olykor Faludy György könyveit.

*

(A versek forrása: Faludy György: Összegyűjtött versek, Püski, New York, 1980; 200 szonett, Magyar Vi­lág Kiadó, évszám nélkül.)

* A cikk rövidített változata az Élet és Iroda­lomban jelent meg.

Címkék:2006-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az illúziók vége

Az illúziók vége Auschwitzi jegyzőkönyv, közli és a kísérő tanulmányt írta Haraszti György, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2005 (117...

A jó Kádár

KÁDÁR ÉTKEZDE A jó Kádár Arról, hogy a Klauzál téri Kádár étkezde a budapes­ti őstörténet része legyen, saját maga gondoskodik....

Close