Szombat előfizetés 2017

„Ahol nincs pragmatica, ott hiába minden sanctio”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kertész Péterrel, a MAZSIHISZ szóvivőjével beszélget Szántó T. Gábor

A Magyar Hírlap főmunkatársa az elmúlt év elején szerződött a hitközséggel, hogy szóvivőként segíti a szervezet működését. Megbízatása első esztendejének tapasztalatairól kérdeztük.

  • Hogyan lettél a hitközség szóvivője?
  • Már korábban is ajánlkoztam, még Landeszman-időkben, de Zoltai ak­koriban főállásban akarta elláttatni ezt a hivatalt. Később ez úgy módosult, hogy az újságírói munkám mellett vihetem a szót. Vélhetően az állami mecena­túrával működtetett, úgymond konzer­vatív sajtó, valamint a különböző, náci beütésű szerveződések szélsőséges, a zsidó közösséget riogató megnyilvá­nulásai hatására, amelyekre szándé­kunk szerint konszenzuson alapuló, gyors válaszokat kellett az elektronikus és az írott sajtóban megjelentetni.

A korábbi gyakorlat az volt, hogy mindenki nyilatkozott nyakra-főre, s a nyilatkozatok olykor nem kis mérték­ben ellentmondtak egymásnak. Arról nem beszélve, hogy a Hitközség ügyes­bajos dolgairól valaki belülről rend­szeresen tájékoztatta az antiszemi­tizmusban élen járó, időközben kimúlt Pesti Hírlapot. Lényeg az, hogy miután előbb a BZSH, majd a MAZSIHISZ elnöksége meghallgatott – ellenjelölt nem lévén mindenki mellettem vok­solt. Engem az motivált, hogy közreműködjek a „hivatalos zsidóság” imázsának a javításában. Hogy ne csak sündisznóállásból védekezzünk, hanem adjunk hírt olyan, látszólag hétköznapi eseményekről, amelyek valóban tiszte­letet érdemelnek. Másrészt – s ezt mindkét grémium látszólag tetszéssel fogadta – proponáltam a zsidó szervezetek és a hitközség közötti pár­beszédet, kiterjesztve az organizá­ciókon kívüli zsidó körökre, amelyek szürkeállománya már szinte pótol­hatatlanul hiányzik a létező közössége­inkből. Vagyis, ha úgy tetszik, szemé­lyében egy hamisítatlan ámhórec – jóllehet anno a Tarbutba, majd a zsidó gimnáziumba jártam -, vagy kedvelt szóhasználattal élve, egy liberális kávéházi értelmiségi jutott némi le­hetőséghez, s léphet be a bennfentességet megjelenítő arcképes iga­zolvánnyal a Síp u. 12. hál’istennek jól őrzött kapuján.

Tudsz példát mondani az ellentmondó információkra, amelyek netán rossz fényt vetettek a hitközségre?

Ezt újságolvasó emberként számtalanszor tapasztaltam. Lényeg az, hogy beiktatásommal kimondatott, hogy kizárólag egyeztetett állásfog­lalások kerülhetnek a közreműködé­semmel nyilvánosságra. Ad abszurdum nekem kellett volna előzetesen elolvas­nom Feldmájer Péternek a legutóbbi Zsidó Világkongresszuson elmondott beszédét is, amelyet a mai napig nem láttam. A tevékenységem többnyire arra korlátozódott, hogy a nagy zsidó­zásokra – mint például a hungarista mozgalom feltámasztásakor, vagy amikor Sugár András a hebroni véreng­zést Auschwitzhoz hasonlította a Pano­rámában – azonnal reflektáltam, s azt eljuttattuk az MTI-n keresztül a médiához. De ez csak az egyik, mond­hatni a legszerényebb pontja volt az ajánlkozásomnak. Emellett szerveztem néhány sikeres sajtótájékoztatót. Azon­ban hiába állapodtunk meg például a Zsidó Kórház új, 80 ágyas, korszerű részlegének az avatása előtt, hogy a meghívott újságírókat az ügyvezető igazgató és a kórház igazgatója tájé­koztatja, a jelzett időpontban nyolcán ültek a pulpituson. Ez a fajta szereplési vágy elképesztő mértéket ölt vezetőink körében.

  • Milyen tapasztalatokat szereztél a hit­községi vezetők mentalitásáról, politikai nézeteiről, felkészültségéről és ráter­mettségéről? Milyen a hitközség szellemi állapota, önképe, mit tartanak saját működésük felől az intézmény urai?
  • Nem vagyok illetékes ennek megítélésére, miután eddig mindössze néhány elöljárósági ülésen és két közgyűlésen voltam jelen. Egy valamit azonban kifejezetten jónak tartok. Nevezetesen azt, hogy politikai ügyek­ben, a választások előtt és alatt a tót- község nem nyilvánított véleményt, eltérően más egyházaktól, ami min­denképpen dicséretes. S csak amikor Lezsák Sándor sokadszor azt nyi­latkozta, hogy tapasztalata szerint a történelmi egyházak a leszerepelt koalíció pártjait támogatják, szólaltam meg a rádióban, mondván: a hivatko­zott ezerkétszáz lelkész, illetve plé­bános között egyetlen zsidó egyházi személyiség nem volt. Ugyanakkor kifejeztem abbéli reményemet, hogy Lezsák úr a zsidóságot ez úton is a történelmi egyházak között tartja számon.

Ami az intézmény szellemi kondícióját illeti, ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy mindenképpen hasznára lenne, ha tehetséges, kreatív, diplomás, nem egyoldalúan elkötelezett fiatalemberekkel találkozhatnánk az ódon épületben. Egy ilyen változás a legkisebb mértékben sem devalválná a tisztes korú továbbszolgálók érdemeit. Jelenleg azonban és már jó ideje egy olyanfajta belterjesség uralkodik, ami megkérdőjelezheti azt, hogy a hitközség méltóképpen tudja-e képviselni a zsi­dóságot. Azokkal értek egyet, akik szerint a zsidóság kizárólag vallás­felekezeti alapon definiálható ebben az országban. Következésképp a min­denkori kormánnyal és az államigaz­gatási intézményekkel az ezt meg­jelenítő hitközség jogosult a kapcsolattartásra.

Jelenleg van olyan állapotban a hit­község, hogy vállalhatja ennek a fele­lősségét?

– Ez fölöttébb sarkított kérdés. Mert az állapottól függetlenül a hitközség vezetői részt vesznek a zsidó kö­zösséget érintő valamennyi kormány­zati és miniszteriális tárgyaláson. Hogy milyen felelősséggel teljesítik kül­detésüket, azt meg nem mondom. Idézem inkább Richtmann Mózest, a rabbiképző egykori, közönséges ha­landó számára veszedelmesen okos és szarkasztikus professzorát, akitől, míg élt, a péntek esti vacsora utáni vesézéseken, a szeminárium menzáján gim­nazistaként számtalanszor hallottam, hogy „ahol nincs pragmatica, ott hiába minden sanctio Hogy ez mennyire így van ma is, arra csak egyetlen példa. Felelősségre vonta-e Kardos Péter főrabbit bárki is az 1946-os kunmadarasi pogrom áldozatai tiszteletére az elmúlt év őszén állított emlékmű avatásán, a zsidóság nevében elmondott bicskanyitogató, már szinte uszító hangú beszédéért, amelyet a nyomaték kedvéért, másodközlésként az általa hitbizományként főszerkesztett Új Élet-ben is megjelentetett? Két veretes megállapítását átírta. „Előletek me­nekült” – mondta az egyik áldozatról „innen menekült” – írta utóbb a lapban. Káin, a gyilkos bélyegéről így beszélt: „Ez a bélyeg odakerül minden gyilkos homlokára – eltávolíthatatlanul, letörölhetetlenül. Ezt öröklik mindazon utódok is, akik nem öltek, csak néz­tek…”, majd így „finomította” írásában: „Ezt örökük mindazok is…” így csak akik ott voltunk, hallhattuk, hogy gyil­kosnak nevezte a kegyeletes megem­lékezésre összesereglett helybelieket. Többen próbáltuk lebeszélni a másod­közlésről, de végül is úgymond nem kezdhettük ki a szerkesztői szuve­renitását. Az pedig végképp méltatlan lett volna a lap felelős kiadóihoz, hogy helyreigazításra utasítsák a főszer­kesztőt. Ehelyett, néhány hét múltán, a Magyar Fórum, Győri Béla minden képzeletet felülmúló mocskolódásainak helyt adva – egy egész oldalt szen­telt az elhíresült Kardos-beszédnek. Ám ekkor sem történt semmi. Az il­letékesek amondók voltak, hogy szél­sőséges lapnak nem válaszolunk. Ami kétségkívül helyes, de nézetem szerint ne is adjunk témát ilyen terjedelemben szélsőséges lapoknak. Szóvivőként annyit tehettem, hogy írásban folya­modtam az elöljárósághoz. Kértem, al­kalomadtán beszélgessünk arról, hogy a zsidóság vezetői hogyan viselked­jenek a nyilvánosság előtt. Nagy sokára az elöljáróság össze is jött, az elnök szavaztatott a beadványomról, s a többség úgy látta jónak, hogy ne beszéljünk róla.

Ily módon felelősségről nemigen le­het beszélni. Annál is kevésbé, mert megítélésem szerint súlyos szerepza­varok vannak, miután egyáltalán nem biztos, hogy gyakorlati embereknek ideológiai, vagy stratégiai, a zsidóságot alapjaiban érintő kérdésekben kellene rendszeresen megnyilvánulniuk. Én ezt egy szakértői gárdára bíznám, amelyen belül eleve lehetne tudni, hogy ki mihez ért.

  • Túlcentralizált a hitközségi hatalom?

Bizonyos értelemben igen. Úgy tűnik, nem akarnak lehetőséghez jut­tatni más embereket, ezért aztán a kire­kesztettek ezt nem is igazán am­bicionálják. Lehet-e ezek után esély a hitközség megújulására? Ahhoz, hogy valaki választható legyen valamilyen tisztségre, az alapszabály értelmében kétéves tagság szükségeltetik. Ez maga a „22-es csapdája”, s a májusi tiszt­újításkor gyakorlatilag ugyanabból a még jobban elöregedett kínálatból kell választaniuk a derék küldötteknek. Ez bizony visszaélés a helyzettel. Van Budapesten 1200 tagja a hitközségnek, miközben mindenki úgy tudja, hogy 80 ezer zsidó él az országban. A teljességhez hozzátartozik, hogy sem az állami szociálpolitika, sem egyetlen más felekezet nem gondoskodik úgy az öregekről, mint a hitközség. A rászorul­taknak naponta házhoz szállítják az ebédet, s nem képzelhető el, hogy ez ne történjen meg.

  • Azt gondolná az ember, hogy a hit­község, amely a nem zsidó nyilvánosság felé a zsidóság jelképes megtestesítője, a politikai hatalom első számú zsidó tárgya­lópartnere, a nemzetközi zsidó szervezetek­ben pedig egyedül képviseli a magyarországi közösséget, tekintélyesebb lét­számú szervezet. A hitközségi tagok számát firtató kérdésre korábban 5500főt említet­tek a vezetők, ám gyorsan hozzátették, hogy ezt öttel szorozni kell. Lévén egy családban általában egy hitközségi adófizető van, a családok létszámát öt főben határozták meg.
  • Ez valószínűleg országos adat. Azokon a településeken, ahol jól működő hitközség van, ott – szocialista terminológiával élve – a szervezettség is magasabb. A szükség, a kényszer is összehozza a zsidókat. Pesten láthatat­lanul is lehet élni zsidóként. Klasszikus példa a 92-es népszámlálás, amikor nem egész hatszázan vallották magukat zsidó nemzetiségűnek.
  • Mondok néhány elcsépelt szót. Jóvá­tétel?

A kérdés legavatottabb szakértőjét, Tímár Györgyöt száműzték köreinkből. Neki kezdetben s később képviselőként is már komoly érdemei voltak. Már­pedig ő ugyanúgy zsidó, mint bárme­lyikünk. Nem szeretem az olyan megkülönböztetést, hogy van pozitív zsidó és van negatív zsidó, kvázi zsidóbb zsidó. Innen már csak egy szökellés, hogy idővel – a Csurka-féle magyarságpróba analógiájaként – zsi­dóságpróba is legyen. Ami a jóvátételt illeti: az eddigi eredménytelenség a mi részünkről nem kis mértékben az alap­betegségből eredeztethető, mivel az amúgy is alulreprezentált zsidó szer­vezetek nem jutnak egymással egyez­ségre.

  • Ingatlan-visszaigénylés?
  • Hogy ez milyen mértékben múlik a zsidó képviseleten, azt meg nem mon­dom. Abban bizonyos vagyok, hogy a lista első helyén szereplő Radnóti Gim­názium épületét – elsősként jártam oda, mikor államosították – kezdettől sokkal erőteljesebben kellett volna s kellene ma is visszakövetelni. Ha csakugyan azt akarjuk, hogy a nem tudni mitől zsidó gyerekek zsidó iskolába járjanak.
  • Érdekképviselet és demokrácia, zsidó szervezetek egymáshoz való viszonya?
  • Ahogy én látom, csendes háború­ság zajlik az egyesületek között kom­munikáció helyett, alig van átjárhatóság egyikből a másikba. Az, hogy ez a fajta pluralizálódás megtörtént, borzasztó jó, kevésbé lelkesít, hogy mindegyik szervezet egyedül magát tartja töké­letesnek. Holott mi sem lenne egysze­rűbb, mint létrehozni valamilyen magisztrátust, amelyben a hitközség és az egyesületek képviseltetnék magukat, s természetesen ismert zsidó közéleti személyiségek is helyet kapnának. S akkor talán idővel nem minden elnök­ségben, kuratóriumban ugyanazokat az untig ismert pónemeket láthatnánk. A transzfúzió az egész magyarországi zsidó szellemi életre ösztönzőleg hatna. Mert miközben vannak valóban im­pozáns rendezvények (lásd holocaust­év), figyelemre méltó orgánumok, mint a Szombat vagy a Múlt és Jövő, ezzel azonban mindent el is mondtam a zsidó sajtóról. A párbeszéd felekezeten belül azért is halaszthatatlan, mert miután Izrael a sorsából adódóan meglehetősen militáns ország lett, a diaszpóra funk­ciója nagyon felértékelődik. Ezért sze­rintem az anyaországnak ma már leg­alább olyan szüksége van ránk, mint nekünk rá.
  • Vallási élet, közösségszervezés?

Az őszi ünnepeken tele vannak a templomaink gyönyörű fiatalokkal, a rabbinátus meg neheztel rájuk, mert nem úgy viselkednek, ahogyan Isten házában kellene. Karjukat széttárva panaszolják fel, hogy a zsinagóga miért nem a zsidó közösségi élet színtere, eközben az istentiszteleten kívül nem kínálnak alternatívát. Ugyanakkor il­lene tudomásul venni, hogy sokfélekép­pen lehetünk zsidók. Ezt a hitközségnek tolerálni kell. Amennyiben komolyan gondolja, hogy minden magyarországi zsidót képvisel. Mert azzal, hogy a gye­rekek a zsidó iskolákban kósert esznek, otthon meg tréflit, csak az ambivalencia fokozódik.

  • Hogyan értékeled eddigi szóvivői tevékenységedet?

Korai még a számvetés, hiszen maga az intézmény is új a hitközségnél. Próbálok mégis válaszolni. Néha úgy érzem, olyan mértékben esetleges a tevékenységem, hogy ad abszurdum akkor is elégedettséget vált ki, ha éppen nem csinálok semmit. Sikerült elfogad­tatni magamat, bár a Kardos-história óta erről nem vagyok meggyőződve. Valószínű ugyanis, hogy azok a hitsorsosaink, akik kedvelik, ha egyesek közülünk okkal, ok nélkül jól odamon­dogatnak a „gójoknak”, s szinte már önsorsrontó módon az élet legapróbb rezdüléseiben is antiszemitizmust vél­nek felfedezni, miközben itt élnek, s időnként jól is érzik magukat, nos ők lehet hogy nem kedvelnek különöskép­pen. Azt azonban mindenképp el aka­rom mondani, hogy amikor a katolikus püspöki kar – igaz, félévszázados késéssel – egy hibátlan közleményben megkövette a zsidóságot és elismerte egyházuk felelősségét a magyar holo­caustban, arra a hitközség – s ebben van némi részem -, személyesen az országos főrabbi, azonnal válaszolt. Néhány héttel később a Szohnut és egy számomra ismeretlen amerikai il­letőségű, kelet-közép-európai zsidó képviseletet ellátó szervezet – kontrakarakírozva a hitközséget és Schweitzer Józsefet – kinyilvánította, hogy nekik ez smafu, s a katolikus egy­ház igenis végezzen komolyabb önvizs­gálatot. Nekem viszont az a véle­ményem, hogy ezek a szervezetek ne avatkozzanak be a magyarországi zsidóság életébe. Fontos küldetésük van, munkálkodjanak annak teljesíté­sén. Jobb szerettem volna, ha Zacsek Gyula emlékezetes parlamenti blöffjére hangzott volna el hasonló frappáns válaszuk, mikor az exképviselő azt állította, hogy a Szohnut valójában egy bejegyzetten zsidó titkos ügynökség, holott akkor már több éve magyar rendőr állt a budapesti irodájuk ajtaja előtt.

Sajnos divatba jött egyfajta – én úgy hívom – pszeudocionizmus, amelynek gyakorlói úgy viselkednek, mintha emigrációban élnének, miközben tárt karokkal várják őket a hazájukban. Arra a kérdésre, hogy magyar vagy zsidó, kizárólag az utóbbinak vallják ma­gukat. Mintha nem lehetnénk ezek is, meg azok is, s emellett még európaiak, nagycsaládosok, horgászok, s ki tudja még mi mindenek. A kettős vagy többes kötődést a pszeudocionisták ugyanúgy elutasítják, mint a szélsőjobb hordó­szónokai. Ez az ország csupán a szülőföldjük, hallani hitközségi veze­tőktől is, nem a hazájuk. Meglehet, ez szolgál magyarázatul arra, hogy alig van zsidó rendezvény ma Magyar- országon, ahol ne lenne meghatározó kellék az izraeli lobogó, s ne énekelnék el a Hátikvát, amely nem mellékesen az Izraelben élő nem zsidóknak is a him­nusza. Meggyőződésem, hogy a zsidó sors megjelenítésére a diaszpórában kevésbé félreérthető jelképek is meg­felelnének, mint például a menóra vagy a fényéből mit sem vesztett Dávid csil­lag, amellyel a vészkorszak idején meg­bélyegeztek minket.

Számos jel arra utal, hogy lehet többféleképpen is zsidóként élni ebben az országban. Bízom benne, hogy az antiszemitizmusban tapasztalható nagypolitikai szélcsend tartós marad, s lesz időnk összeszedni magunkat. Ránk fér.

*

A Béth Din (vallási bíróság) foglalko­zott Kertész Péter beadványával. Ebben a szóvivő felhívta a „bírák” figyelmét arra, hogy Kardos Péter főrabbi a Kunmadara­son elhangzott beszédét az általa főszer­kesztett Új Életben úgy jelentette meg, hogy a szöveget két helyen megváltoztatta. Az álláspontok a „tárgyaláson” nem közeled­tek, ennek ellenére megállapodás született, hogy a főszerkesztő az egyik esetben hely­reigazít, miután úgymond, belátta, hogy a mártíremlékmű avatásakor „erősen, nem a zsidóság érdekében fogalmazott”.

Címkék:1995-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tartós várakozók

Tartós várakozók* Sokféle zsidó magatartás van, mind elkülönítik, igazolják, magyarázzák életstratégiájukat Az antiszemitizmus sok min­denre szolgál. Lehet a zsidóságot emlegetni...

Olvasóink írják

Pető Iván levele Tisztelt Szerkesztőség! A lap ez évi januári számában Szekeres-est a MAZSIKÉ-ben címmel (Vá-) számol be az MSZP...

Close