Szombat előfizetés 2017

A magyar zsidóság a politikában (1895-1919)* I. rész

Írta: Zeke Gyula - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Csak kapitalista zsidók és forradalmár zsidók vannak?”1

(Vázsonyi Vilmos)

A birodalmi és a hazafiúi kettős lojalitás.

A zsidók elhelyezkedése a hagyományos dualista pártszerkezetben

,,A hitközségnek rajongó hazaszeretetéről és felséges királyunk iránti legmélyebb hódolattal viselt alattvalói ér­zelméről tanúságot tesz azon a zsidóságnál hagyománnyá lett intézkedés, hogy az ünnepi és szombati délelőtti isten­tiszteleteknek legáhítatosabb részévé emelte a királyért és hazáért elmondandó imát, melyet a lelkész a nyitott szekrény előtt, hazánk szent nyelvén mond el, és melyet a hívek állva hallgatnak meg. […] Kossuth Lajos nagy hazánkfia halála alkalmával a kegyelet vallásunk szertartásait is befolyásolta; a szomorú emlékezető évben hitközségünk zsidó hívei, engedve a rabbiság és az elöljáróság felhívásának, a hazát megszomorító eset miatt, vallásunk legvígabb örömünnepén – Purim napján – mindenféle mulatozástól tartózkodtak.2 Az idézet ezúttal a Zala megyei Alsólendva neológ hitközségének millenniumi évkönyvéből való. A birodalmi és a hazafiúi kettős lojalitás bemutatásakor kedvünk szerint válogathatunk a hasonló tartalmú szövegek sokaságából. A zsidók osztoztak az egész magyar társadalom tudat- hasadásában, egyszerre tisztelték Ferenc Józsefet és lelke­sedtek a magyar szabadságeszményért. Sőt, a skizofrénia e téren a nem zsidók között volt kórosabb, negyvennyolc kul­tusza és a dualista status quo dicsérete, vagy legalábbis elfogadása nem puszta cinizmus és megalkuvás volt. A nem­zeti szabadságvágy és az atavisztikus királytisztelet széles rétegek tudatában voltak egymással nem föltétlenül ütköző belső szükségletek. A zsidóknak ráadásul jóval több valódi okuk volt rá, hogy szeressék az uralkodót.

I. Ferenc József jól tudta, hogy a magyar zsidók a biro­dalmi eszmének is biztos támaszai lesznek, ha egyébért nem, hát azért, mert sajátos gazdasági szerepeik alapfeltétele az államilag is szavatolt liberalizmus volt, melynek a dualista status quo megnyugtató alapjául szolgált. Az uralkodó az emancipáció után sem mulasztott egyetlen alkalmat sem, hogy kinyilvánítsa: „…népeim irányában a valláskülönbség nem képezhet válaszfalat szívemben!”3 Ha valahová elláto­gatott, s gyakran tette ezt, mindig fogadta az adott város zsidó hitközségének küldöttségét is. Egy igen jelentőségteljes gesztussal a recepciónak is elébe ment, 1894 szeptemberében Balassagyarmaton a többi felekezetével egy sorban fogadta a tisztelgő orthodox rabbit és a hitközségi vezetőket. A kri­tikus helyzetekben fellépett az antiszemitizmus ellen, támogatta a zsidó nemesítéseket, igaz, más okból, mint a nemesedők és a magyar kormány: birodalmi arisztokráciát akart összekovácsolni. S lehetett-e jobb reklámja annak a kereskedőnek, vagy iparosnak, aki elnyerte az udvari szállítói címet? Kecskeméti Ármin rabbi az emancipáció ötvenedik évfordulóján messiási küldetést beteljesítő prófétai emelkedettségű uralkodónak nevezte I. Ferenc Józsefet.4 Ha az olvasó kissé feszengene, szolgálok másik példával is, amely szintén nem állt magában. Az 1885. évi országos kiállítás alkalmával „Liszt Ferenc maga vezényli a zenekarokat ün­nepi nyitányának játszásakor és amikor a felség Matlakovits és gróf Zichy Jenő között belép a nagy iparcsarnokba és Országh [Sándor, a korszak jeles orgonaépítője – Z. Gy.] nagy orgonája megszólal, egy ügyes kompozícióban a ma­gyar Hymnuszt a Gotterhalte hangjaival egyesíti. Magyarország legszebb napjai közül valók ezek!– mondja a soha ki nem tért Gelléri Mór 1908-ban, aki közgazdász-publicis­taként igen sokat tett a magyar ipar felvirágoztatásáért.5

Az 1890-es évekig tehát a zsidó tömegek politikai ma­gatartását is a magyar társadalom egészét átható belső ket­tősség jellemezte. A zsidók többsége is negyvennyolcas volt otthon, kormánypárti a választások alkalmával. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg a politikai Magyarország a dualista status quo mozdíthatatlansága miatti elkeseredését háborgó lélekkel ugyan, de föloldotta a parlamenti politika látványos, ám egyre üresebb dualizmusában, addig a zsidók túlnyomó kormánypártisága mindig szálka maradt a hivata­los és a nem hivatalos hazafiság szemében is. Ezt a vádat könnyedén vissza lehetett utasítani. Elég volt rámutatni a számon kérő szemet kitámasztó gerendára, egyébként meg őszintén védelmezni azt, ami a fennálló helyzetben a zsidóság egészének valóban fontos volt: a liberalizmust. Egy korabeli röpirat Horovicz Jenő beszterczei rabbi tollából talán szer­zője szándékánál is világosabban tárja elénk a valós állapo­tokat. a zsidók az állami életben csak a liberális áram­lathoz csatlakozhatnak, mivel csak a legmesszibb menő liberalismus egyezhetik meg a zsidó tanok elveivel. A mi hazánkban ugyan valamennyi politikai párt megfelel a liberalismus követelményeinek és valamennyi a magyar alkot­mány alapján áll és a küzdelem csak a kibővítés mértékéért folyik. Az alkotmány és a liberalismus elve szent valamennyi előtt, valamennyi azon zászlóként lobogtatja őket, mely körül csoportosulnak és csak a magyarázat, a consequentiák körül folyik a harcz. És azért nem talált a zsidó választók jelen­tékeny része most sem okot arra, hogy cserben hagyja a kormánypártot, mivel amely szintén liberális. 6

A teológiai érvvel rendben volnánk. Már szemet szúr, hogy a dualizmuskori Magyarországnak semmiféle alkot­mánya nem volt, a szerző bizonyára a kiegyezésre gondol, amikor alkotmányról beszél. Mint ismeretes, éppen a kiegyezés elfogadása illetve elutasítása hozta létre és po­larizálta a parlamenti pártokat, nagyvonalú eljárás tehát az „alkotmányt” közös alapnak megtenni és a közjogi antagonizmust a „kibővítés mértékéért” folytatott, a „magyarázat” és a „consequentiák” körül folyó harcnak minősíteni. A végkövetkeztetés pedig, ha a megelőző észrevételek helye­sek, lehetne éppenséggel az ellenkező is. Vegyük azonban észre, hogy az igazi mondandót éppen a szöveg nyelvi és logikai ziláltsága tartalmazza. „A mi hazánkban ugyan vala­mennyi politikai párt megfelel a liberalismus követelményei­nek… ” A tétova „ugyan” – olvassuk el újra az egész monda­tot! – semmiféle kapcsolatra nem lel a szintaxisban, egyetlen szándéktalan funkcióját viszont nagyon is teljesíti. Talán mégis bajok vannak a liberalizmus körül, talán nem elég, ha a zsidók lelkesen támogatják ezeket a pártokat, s persze biztos, ami biztos, mindenekelőtt a kormánypártot.

Hamar eljön a más irányokba fordulás ideje, anélkül azon­ban, hogy a hagyományos asszimilációs politikai magatartás reflexei veszítenének vonzerejükből. Az egész zsidóság dicsősége, ha a választások alkalmával pár zsidó képviselő bejut a parlamentbe, jobbára persze kormánypárti program­mal, de mindig van függetlenségi párti zsidó képviselő is. Egy-egy miniszteri tanácsosi, vagy államtitkári kinevezés igazi győzelem, s a korszak pár zsidó minisztere, meg a zsidó főrendiházi tagok azt az illúziót keltik a zsidókban, hogy most már tényleg minden a legjobb úton halad. Közelebbről nézve e zsidó csúcskarrierek egy korántsem üde hatalmi játszma józan számítással kimért lépéseinek bizonyulnak. Valamit adni kellett azért az egyre nélkülözhetetlenebb hatalmi támasztékért, amit a mindig erősebb zsidó nagytőke nyújtott az egymást váltó kormányoknak. Nem véletlen, hogy a zsidó államtitkárok és miniszterek a dualista Magyarország utolsó évtizedében jelennek meg, midőn a hagyományos uralkodó elit az 1905-1907-es elemi erejű, a rendszer létét fenyegető válságból nagy nehezen kikecmeregve tett még egy végső kísérletet a status quo megőrzésére. Báró Hazai Samu – ugye beszédes névmagyarosítás! – 1910-ben lett honvédelmi, Teleszky János 1912-ben pénzügyi, Harkányi János pedig 1913-ban kereskedelmi miniszter. Valamennyien a nagy kísérletet vezető Tisza István kreatúrái, 1917-ben buknak is vele együtt. A kacérkodás határait jól példázza báró Szterényi József esete. Már közel három évtizede lépked fölfelé a kereskedelmi minisztérium hivatali grádicsain, egyéb pozí­ciókat is begyűjtve el az 1918-as miniszterségig, amikor a monarchia végnapjait érzékelő IV. Károly királynak az a szintén nem önzetlen ötlete támad, hogy Szterényiből miniszterelnököt csinál. Mint W. O. McCagg írja, a gondolat ,,a régi rendszer szinte valamennyi politikusát elretten­tette”7, nem is lett belőle semmi, bár maga Szterényi ennek a vereségnek köszönhette bárói rangját.

A színjáték pőre dramaturgiáját hideg iróniával tárja föl a Huszadik Század glosszaírója, valószínűleg maga Jászi, Vadász Lipót igazságügyi államtitkárrá való kinevezése, és a ki nem tért Heltai Ferenc budapesti főpolgármesterré vá­lasztása kapcsán. Ha ezek után bárki sérelmezné, hogy a tehetséges zsidók nem juthatnak előre a közhivatalokban, lehet utalni: „a liberalizmusnak Vadász Lipót tál már elég tétetett”. Intés a gesztus emellett a kormány és a nagytőke mind erősebb szövetségét sérelmező arisztokrácia felé: vigyázzatok és javuljatok meg, mert különben nem fogunk az elsőnél megállni.” A kormány azonban mindenekelőtt „jól épített a zsidóvallású tömegek – lélektanilag eléggé érthetőgyöngeségére, hogy saját ügyüknek tekintik, saját helyzetük javulásának tudják be hitsorsosuk emelkedését, bármilyen távol álljon is osztály helyzetét tekintve tőlük”.8

Nem az volt a baj, hogy a dualizáló politikai szerkezetben való elhelyezkedés nem kínált hatékony lehetőséget a sa­játosan zsidó érdekek képviseletére. Ilyenek ugyanis nem voltak, eltekintve persze az antiszemitizmus elleni véde­kezéstől, amelyet viszont az 1867-es hallgatólagos tár­sadalmi szerződés értelmében az államhatalom szavatolt. (Tiszaeszlár megerősítette a szereposztás helyességébe vetett bizalmat.) A politikából maga az egész társadalom szorult ki, pontosabban be sem vétetett oda a dualista korszak első évtizedei során. E kirekesztettség a magyar történelemben – az 1848-as forradalom ellenére! – oly magától értődő volt, hogy a politika szó puszta hallatára a kárvallottak többségének még csak hiányérzete sem támadt. A politika fogalma mindenekelőtt az Ausztriával, a Habsburg Birodalommal való közjogi polémia szinonimája volt, másod­soron az arisztokrata és a nemesi eredetű elit meg nem kérdőjelezett uralmi gesztusa, s csak ami ezek után megma­radt belőle, azt foglalhatták le maguknak a helyi autonómiák. A kilencvenes évek elejére megváltozott a helyzet. Meg­született és a további heves ütemű változás állapotában volt egy új társadalom, amely helyet követelt magának a politika sáncain belül is. A hagyományos politikai képletben ter­mészetesen egy párt sem akadt, amely fölkarolni akarta és tudta volna ezeket az új törekvéseket. A hagyományos ural­kodó elitnek ehhez tudomásul kellett volna vennie az új társadalmi alakulatok létezését, s belátnia, hogy a kiegyezés védelmén vagy ostorozásán, meg a magyar nemzeti gondolat­nak a nemzetiségekkel szembeni érvényesítésén túl a társadalommal is kellene valamit kezdeni.

Újabb utak a magyar zsidók politikai útkeresésében az 1890-es években

és a századfordulón

Amint azt a magyar zsidóság modernkori történetére vonat­kozó kutatások már eddig is sokoldalúan bizonyították, a magyar társadalom polgári jellegű átalakulása sok ponton erősen kötődött a zsidósághoz. Nem lehet meglepő tehát, hogy azokban a politikai mozgalmakban és pártokban, ame­lyek a polgári társadalom nemrégiben kialakult új osztályai­nak és rétegeinek érdekeit kezdték megfogalmazni és képviselni, jóval több zsidót találhatunk, mint a hagyományos pártokban és környékükön. De nem állhat meg e ponton a magyarázat. Nemcsak azt állapíthatjuk meg ugyanis, hogy a zsidók polgáribb jellegű társadalmi összetétele elősegítette a polgáribb jellegű politikai szerveződési formák kiala­kulását, de mindjárt azt is, hogy sok esetben jóval nagyobb arányban képviseltetik magukat e mozgalmakban, pártok­ban, mint az alapul szolgáló társadalmi csoport nem zsidó tagjai. Még egyértelműbben érvényesül a másik tendencia: többnyire vezetik is ezeket a mozgalmakat. Ezt látjuk a kezdetektől fogva a szociáldemokráciában, a szakszervezeti mozgalomban, a velük szoros kapcsolatban álló nőmozga­lomban, utóbb Jászi Oszkár radikális mozgalmában és párt­jában, a szabadkőművességben s nemkülönben Vázsonyi Vilmos demokrata pártjában. Végletesen érvényes lesz a megállapítás a kommunista mozgalomra nézve. Ezt a rész­vételi és vezetésbeli túlképviseletet más okok is magyaráz­zák, mint a bázisrétegekben kimutatható magas százalékarányok.

Utalhatunk mindenekelőtt arra a rendkívül erős habituális készültségre, amely a gazdasági s a kulturális modernizáció minden egyéb területén is a zsidó szerepvállalás jellegzetes hajtóereje volt. E készültségi többlet számos eltérő forrásból táplálkozott, melyekre itt csupán egyetlen mondattal utal­hatunk. A minimálisan szükséges magyarázatnak a paratörténelmi évszázadok során fölhalmozódott vallási jellegű szellemi tőke világi konverziójának folyamatait, s a jogi értelemben is viszonylag friss, ám a társadalom egésze által csak ímmel-ámmal legitimált befogadás okozta frusztrációt, nehezen vagy sehogy sem tárgyiasítható szorongásélményt kellene szemügyre vennie.

Összefügg ezzel egy további közös ok is: mindegyik mozgalom kísérletet tett rá, hogy módosítsa, vagy egyenesen másféle alapra fektesse az 1867-es hallgatólagos társadalmi szerződéssel sínre tett asszimilációs magatartás közegtelen társadalmi terekre futó pályáit. Három ilyen kísérletet külö­níthetünk el.

Az első a szociáldemokratáké és a tőlük elágazó mozgal­maké volt. Ok – készen kapva az eszmerendszer eleve nemzetek feletti szemléletét és fogalmait – a nemzetállamot a polgári társadalom specifikus képződményének tekintették, ami az osztályharc győzedelmes megvívásával jelentőségét veszti, majd eltűnik. Nem voltak asszimilációellenesek, csupán zárójelbe tették az egész kérdést. A világ rendbe­hozatalának mechanikus és ideologizált képzetei azonban éppen nem voltak szenvedélymentesek. Azok a lelki ener­giák, amelyek az asszimiláns tömegeket a hűvösen fogadott azonosulásvágy mentális Bermuda-háromszögébe vitték, náluk egy sajátlag bűntelen, kollektív alanyéi lettek. Benne nem lehetett csalódni, megannyi konkrét antiszemita ta­pasztalat ellenére sem. A szociáldemokrácia – és még erőteljesebben a kommunista mozgalom – a rossz világi pályafutásának megakasztása mellett sajátos „asszimilációs” modellt is jelentett, megcsillantotta a zsidó lét stigmáitól való végleges elszakadás lehetőségét. Amint Kun Béla mondotta a Tanácsok Országos Gyűlésének plénuma előtt 1919. június 21-én: ,,Zsidó volt az apán, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem (Úgy van! Úgy van!)”9 Az elszakadási kísérlet első állomása ter­mészetszerűleg a (zsidó) vallástól való jellegzetesen radikális eltávolodás volt, mégis utalnunk kell az apák és a fiúk hite közötti fontos szerkezeti azonosságra: a vallási és a világi messianizmus nehezen függetleníthetőek egymástól. De kapcsolat van az évezredes elnyomottság még nagyon is friss emlékei és a mások nyomorult állapota iránti megértés, szo­lidaritás között is. Nagyjából ezek a tényezők adódtak hozzá a bérmunkás, vagy bérértelmiségi réteghelyzetből fakadó késztetésekhez a zsidóknál, ha útjaik a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom felé vittek.

Jellemző módon azonban – s persze nem függetlenül a nyugat-európai szociáldemokrata pártok századfordulót követő politikai átalakulásaitól – az MSZDP is keresztülment egy sajátos ,,asszimilációs” folyamaton. Régebbi hajlan­dóságait megtartva mind több fogékonyságot mutatott a ma­gyar társadalom és történelem egyedi anomáliái iránt, egyre kevésbé próbált minden társadalmi rosszat a burzsoá-proletár antagonizmus ideológiai karanténjába gyömöszölni. (Nem véletlen, hogy az osztályharcos intranzigencia a forradalom sodrában hamar elvezetett a KMP megalakulásához!) Egyre világosabban ismerték fel, hogy az ország fő baja éppen a kapitalizmus gyengeségében áll, s hogy a vidék és Budapest két külön világ. A párt fő teoretikusának, Szabó Ervinnek a tevékenysége szétválaszthatatlanul összenőtt a magyar kultúrával, s zsidó volt az a Mezőfi Vilmos is, aki pártja idegenkedését és értetlenségét az agrárproblémával szemben 1900-ban egy új szociáldemokrata párt alapításával próbálta ellensúlyozni. Az új párt Mezőfi vezetésével azt kísérelte meg, ami elől az MSZDP a kilencvenes évek agrárszocialista mozgalmainak idején elzárkózott: a naivchiliasztikus ideo­lógiákban testet öltő szegényparaszti elégedetlenség – igaz, akkor már hanyatlófélben levő – erőit akarta összekapcsolni a szocialista munkásmozgalommal. Az MSZDP múlhatatlan érdeme volt – már ami a zsidósággal kapcsolatos fe­jleményeket illeti -, hogy soraiban, s ugyanígy a vele szoros mozgalmi viszonyban álló szakszervezetekben soha nem volt antiszemitizmus, a két világháború között és azt követőleg sem.

Hasonló szellemi forrásvidékről indult, de egészen máshová érkezett el a polgári radikalizmus. Az Ady-Jászi barátság a nem zsidó és a zsidó értelmiség újfajta szövetségét testesítette meg egy másik Magyarországért folytatott harc jegyében. Az oly fontos kísérletet Jászi kései, 1914-es, ko­molyabb erőre sosem kapó pártalakítási akciója hiába próbálta a magas kultúra területéről a politika, a társadalmi szervezkedés köreibe vonni.

Időben és jelentőségben is előbbre való Vázsonyi Vilmos kísérlete. A fiatal, tehetséges ügyvédjelölt az 1880-as évek végén lépett a politikai közszereplés színpadára. Első meg­nyilatkozásai máris kivételes személyiséget ígértek. Több akcióval kezdettől elkötelezte magát a Függetlenségi Párt mellett, anélkül, hogy elszakadt volna a zsidóságtól. Sőt, egyik vezéralakja volt annak a publicista tábornak, amely hírlapi cikkeivel útjára indította a recepciós mozgalmat. Poli­tikai pályájának egyedülvaló jelentősége mégsem abban állt, hogy megpróbálta komolyan venni a lelkesen asszimilálódó, de vallása keretei között önérzetes zsidó szerepét, amely elvben minden hitsorsosa számára lehetséges, sőt kívánatos magatartás volt. Rá várt a feladat, hogy a polgárságot mint osztályt, mint önálló politikai érdekekkel bíró, autonóm értékrendet követő társadalmi testet legitimálja a közéletben, s hogy a demokrataságot – melynek jelentészöngéi a hagyo­mányos uralkodó elit hallásában közelebb álltak az isten­telen, társadalomfelforgató szocializmushoz, mint politikai államvallásnak meghirdetett természetes párjához, a libera­lizmushoz – elfogadtassa ezen új osztály hitvallásául.

Hol másutt indulhatott útjára a mozgalom, mint Buda­pesten? Vázsonyi a várospolitikában kezdett, 1894-ben jutott be a törvényhatósági bizottságba a VI. kerület belső része, a Terézváros küldötteként. Ugyanebben az évben szervezte meg Községi Demokrata Pártját, amelynek hat évre volt szüksége, hogy országos párttá válhassék. A mozgalom in­dulásának és későbbi fellegvárának helyszíne már magában fontos információt közöl: a párt nem a nagytőke, s még csak nem is a tehetősebb polgárság, hanem a még éppen önálló egzisztenciák, a kisemberek, kispolgárok pártja lesz. Miért? A válasz igen egyszerű. A nagytőkének, de á széles értelem­ben vett nagypolgárságnak nem volt szüksége önálló politikai pártra. Sokkal jobban bíztak a pénz puszta hatalmában, sokkal jobban kívántak hasonulni a hagyományos nemesi uralkodó elithez, és sokkal kevésbé kívánták hangsúlyozni többnyire zsidó voltukat annál, hogysem gazdasági érde­keiket, polgár-ethoszukat egy politikai párt keretein belül szándékolták volna képviselni. Tünetértékű, hogy a nagytőke érdekeit mégiscsak megfogalmazó és érvényre juttató Ma­gyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (1902) és az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (1904) csak ak­kor jöttek létre, amikor a Katolikus Néppárt és a földbirtokos arisztokrácia romló gazdasági pozícióit védő agrárius mozgalom összehangolt támadásai ezt már múlhatatlanul szükségessé tették, és akkor sem párt formájában. Vázsonyi így sajátosan nehéz helyzetbe került. Demokrata elköte­lezettsége erős és öntudatos polgárság híján egy állandó ütköző pozícióba szorította. A nagytőkének nem kellett a fönt elősorolt okokból, a hivatalos – hivatalból liberális – Magyarország demokratikus programjának lehetséges követ­kezményeitől félt. A tőle balra állók szemében a hatalommal egy követ fújó kabinetpolitikus volt, aki 1917-es minisz­tersége idején végül is visszalépett, midőn az élete fő mű­vének szánt új választójogi törvényt meg kellett volna csinál­nia. (Ez a bizonyos miniszterség volt a legmagasabb pozíció, ahová a dualizmus évtizedeiben ki nem tért zsidó Magyarországon eljutott.) így lett Vázsonyi a nagypolitikában a ,,gironde” képviselője, ahogy egy ízben magát nevezte, pártja élén a kisemberek politikai törekvéseinek megtes­tesítője, s végül e konkrét társadalmi közegtől elszakadva a polgár-ethosz hordozója és legitimálója. Ez utóbbi két minőségében ugyanakkor a hagyományos asszimiláns ma­gatartás védelmezője is: lehessen a zsidó polgárként magyar! E kényszerűen többrétegű magatartás könnyen érthető módon a zsidók között váltotta ki a leghevesebb indulatokat, ő maga, már a fehérterror tombolása idején így összegez: „Mint fiatal politikus, abban a szerencsében részesültem, hogy szemben állhattam a kapitalista zsidókkal, akik sok időt és még több pénzt pazaroltak arra, hogy engem még ifjú állapotban megfojtsanak. […] Amikor miniszter lettem, ismét abban a tiszteletben részesültem, hogy hitsorsosaim egy másik része fordult ellenem ellenségként. A zsidó származású intellektuelek számára antibolsevista kijelentéseim miatt gyűlöletes ősreakcionárius, a népszabadságoknak elkesere­dett ellensége voltam. […] De csak ez a két osztály képviseli a zsidóságot? Csak kapitalista zsidók és forradalmár zsidók vannak? A kettő között van a becsületesen dolgozó polgárok nagy tömege, akik nem akarnak semmi mást, csak élni mint egyszerű polgáremberek és jó családapák, mint tisztességes kereskedők, becsületes kézművesek és alkalmazottak.”10 Egy kicsit előreszaladtunk. Történtek még fontos dolgok a világháború és a forradalmak előtt.

Jegyzetek

  1. Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. Budapest, Sajtó alá rendezte Csergő Hugó és Balassa József, 1927, II. kötet, 265. p.
  2. Alsó-Lendva nagyközség millenniumi emlékkönyve. Szerk. Fuss Nándor és Pataky Kálmán. Nagykanizsa, 1898, 29. p.
  3. I. Ferenc Józsefnek a recepciót támogató 1894-ben tett kijelentését idézi Kecskeméti Ármin: Ferenc József és a magyar zsidóság. In: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. Évkönyv. 1917,12. p.
  4. I. m. 8. p.
  5. Gelléri Mór: Matlekovits Sándor élete és működése. Budapest, 1908, 39. p.
  6. Horovicz Jenő: A zsidók mint választók vagy: a zsidók a politikában. Besztercze, 1892,11. p.
  7. McCagg, W. O.: Jewish Nobles and Geniuses in Modem Hungary. New York and Boulder, Colorado: Columbia University Press, 1972, p. 180.
  8. Huszadik Század, 1913/1. kötet, 626-627. p.
  9. A Tanácsok Országos Gyűlésének (1919. június 14.-1919. június 23.) naplója. Budapest, 1919,205. p.
  10. Vázsonyi Vilmos: I. in., uo.

(A tanulmány második, befejező részét következő számunk­ban közöljük.)

*Jelen tanulmány egy terjedelmesebb kéziratom (A magyarországi zsidóság a századfordulón, 1895-1919) IV. fejezetének némileg szűkített változata. A kézirat ,,A magyar zsidóság története képekben” című eleddig ugyancsak kiadatlan kötet számára készült, a fényképek kísérőszövegéül. Műfajából adódik a jegyzetelési technikának csak a szó szerinti idézetekre szorítkozó egyoldalúsága. A tanulmányhoz csatlakozó képek az említett album anya­gából valók. Z. Gy.

Címkék:1995-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A tábornokok

A BELZI RABBIT, Rokeach Áron rabbit és testvérét, Mordehájt, a bilgoráji rabbit 1943 májusában kicsempészték a bochniai gettóból. A mentési...

Hírek

Zsidómentes városok, arabmentes utak? IZRAEL AZT TERVEZI, hogy a palesztin autonómia kibontakozásával párhuzamosan új útrendszert épít ki a Jordán nyugati...

Close