Szombat előfizetés 2017

1951: A kitelepítés…

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1951. JÚNIUS 17-ÉN 1939-es (!) miniszterelnöki és belügyminiszteri rendeletekre hivatkozó belügyminisz­teri közlemény jelent meg a ,, volt kizsákmányolok Budapestről való kite­lepítéséről”. Erről a Hét évtized a hazai zsidóság életében című, összeállítá­sunkban már említett gyűjtemény II. kötetének 127. oldalán a következő olvasható: „…a kitelepítés külföldi becslések szerint 20 ezer zsidót érin­tett… amely (korábbi egyenlőtlen tár­sadalmi elosztás folytán) a környezet­hez képest alkalmasint nagyobb arány­ban érintette a zsidókat… ”

Az Országos Levéltárban a kitele­pítésről is találhatók dokumentumok a hitközség iratai között. Az egyik egy hosszú lista, rajta 70 éven felüliek neve, a legidősebb pedig a 92 éves Grünfeld Fülöp, akit a Vörösmarty utcából Sélyére száműztek. Még vaskosabb csomó, a Belügyminisztériumba, rend­őrségi vezetőkhöz írt 265 darab men­tesítést esdeklő kérvény, amelyeknek másolatait küldték el a hitközséghez. Dr. Sz. K. ügyvéd azt a nyilvánvaló tényt akarja az illetékesekkel megértet­ni, hogy zsidóként nem lehetett a nyila­sok által alapított politikai társaság és ügyvédi közösség tagja, amire ki­telepítési határozata hivatkozik. Van, aki megírja, hogy 80 éves felesége béna, míg egy másiknak nincs több érve, mint, hogy a házi békebizottság tagja. A mai zenei élet egyik kitűnősége is kéri felmentését, mert munkahelyén DISZ-vezető, házasságra készül, meg is nevezi jövendőbelijét, a hatalom által is elismert művészt…

Nézem elvett lakásom ablakait…

BEREND OTTÓ 88 éves, így mesél életéről: Apám gyapjúfelvásárló volt. Érettségi után ebbe kapcsolódtam be én is. Vagyont nem gyűjtöttünk, de polgári jómódban éltünk, legfőbb büszkesé­günk az Akadémia utca 7. szám alatti lakásunk volt, igényesen berendezve, drága bútorokkal, értékes szőnyegek­kel, festményekkel, kétezer kötetes könyvtárral, ezüstökkel teli vitrinek­kel… 1940-től szinte állandóan munka­szolgálatos voltam, míg 1944 végén a deportálás elől meg nem szöktem. Lá­nyom vallásos katolikus pesztonkája először egy apácakolostorba menekí­tette családunkat, majd svéd menlevelet szerzett. Életben maradtunk. A lakást kifosztva találtuk, de abba vissza­költözhettünk. Ami kevés értékünk megmaradt, azt a Régiposta utcában 1945 szeptemberében nyitott – kézi­munka- és fonalüzletbe tettük -, attól kezdve éjt nappallá téve dolgoztunk benne a feleségemmel. Évek munkája után ismét gyönyörű lett otthonunk, áruban gazdag az üzletünk…

1950 júniusában megjelent két férfi, közölték, hogy az üzletet államosítják. Zsebemben 34 forinttal hagytam el a boltot. Otthonunkat is pokollá tették. Társbérlőként egy némbert költöztettek be, aki önkényesen élettársát is magával hozta. Máig sem tudom, hogy véletlen-e az egybeesés: 1951 júniusának vége felé összevesztünk, mert ismételten be­mocskolták a közös helyiségeket, és néhány napra rá, ismét két idegen jelent meg nálunk, hogy 24 óra múlva, július elsején Berend Ottó filmkereskedőnek (!), feleségének, kislányának, apjának, anyósának el kell hagyniuk Budapestet. A Mátra peremére, Gyöngyössolymosra vittek minket, a „kulák” Patkós Jánosékhoz. A hatóság egy konyhát utalt ki számunkra, a befogadásunkra kényszerítettek önként hozzáadták egyik szobájukat. Patkósékkal a mai napig tart barátságunk…

Bár nem voltunk életveszélyben, mint 1944-ben, de reménytelennek lát­tuk a helyzetet. A háború alatt bízhat­tunk a fasizmus összeomlásában, míg 1951-ben a diktatúra szilárdnak tűnt. A Gyöngyös-Mátra kisvasúinál lettem előbb állomástábla-festő, majd pénz­ügyi számfejtő, feleségem pedig krampácsoló. Lelkiismeretesen látogatott bennünket lányom „pótmamája”, majd 1944-hez hasonlóan tevékenykedni kezdett: Évát örökbe fogadta, így magá­val vihette Pestre, iskoláztathatta…

1953. július 31-én, 27 nappal Nagy Imre kormányának megalakulása után elhagyhattuk a falut. A fővárosba még nem térhettünk vissza, ezért Érden bé­reltünk egy kalyibát. Majd amikor meg­szűnt minden korlát, felkerestük egy­kori lakásunkat. Volt társbérlőinknek híre-hamva sem maradt, azonban há­rom család osztozkodott volt ottho­nunkon. Nekünk csak egy Dohány utcai albérlet jutott. 1956 novemberében mégis visszamentünk az Akadémia ut­ca 7-be. Egy volt párthelyiséget foglal­tunk el, amihez később az MSZMP is hozzájárult, a tanács pedig kiutalta szá­munkra. Azóta a kis lakás ismét ott­honunk lett. Jelenleg lányommal, unokámmal lakjuk, nyugalomban élünk. Mégis gyakran nézek volt lakásunk ablakaira, és ilyenkor még mindig könnyes a szemem…

Lejegyezte: Várai Emil

Címkék:1995-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kádár János: „A kémcsoport tagjai közül feltűnően nagy számban vannak cionisták”

Rajk László 1949. május 30-i lefogása előtt 12 nappal az ÁVO már őrizetbe vette dr. Szőnyi Tibort (a szeptemberi bírósági...

1949: az első cionista per

A KOMMUNISTA DIKTATÚRA kiteljesedésének, a koncepciós perek kezdeti évének elején, 1949 feb­ruárjában Szirmai István, a Magyar Dolgozók Pártja Országos Szervező...

Close