Mártírünnepségek a háború után

Írta: Bohus Kata - Rovat: Holokauszt, Történelem

1946. július 16-án gyászünnepségre gyűlt össze Pápa maradék zsidósága. A gyásznapról az Új Élet is tudósított, kiemelve, hogy a közös gyász egyesíti a túlélő zsidóság különböző csoportjait. „Nincs cionista, nincs asszimiláns, neolog, orthodox, vagy haszid, mind egyformán gyászoló zsidó árva, mindenkinek Jahrzeitja van, mindenki kaddist mond” – írta a lap.[1]

1945 A Dohány utcai zsinagóga udvara a gettóban meggyilkoltak sírjaival (Forrás Fortepan)

Az Új Élet által emlegetett egység és közös emlékezés valóban sok emlékünnepségen volt tapasztalható, azonban a maradék zsidóság heterogén szerkezete számos konfliktus forrásává is vált. Ez nem volt másképp a vészkorszak emlékezetével kapcsolatban sem, s így az emlékünnepségeken elhangzott gyászbeszédek üzenetei is rendkívül változatosnak bizonyultak. Bár az ünnepségeket túlnyomó részt vallásos keretekben és terekben rendezték meg, üzeneteik messze túlmutattak a vallási élet kérdésein és a gyászszertartás funkcióján. Egyrészt segítettek a túlélőknek a vészkorszak feldolgozásában és megpróbálták meghatározni annak helyét a zsidó hagyományokban. Másrészt rajtuk keresztül a magyarországi zsidó közösség különböző ágai igyekeztek megfogalmazni saját öndefiníciójukat is, vagyis ezek a szertartások a háború utáni zsidó identitások kifejezésének arénái is lettek, s így az újrakezdés fontos állomásaként is definiálhatók.

A következőkben az emlékünnepségek keretében elhangzott különböző üzeneteket, identitás-értelmezéseket mutatjuk be.

 

A mártírhagyomány és az emlékezés gyakorlata

A háború vége után nemcsak Magyarország, de egész Európa túlélő zsidósága számára megoldandó problémát jelentett, hogy hogyan emlékezzenek meg a vészkorszak áldozatairól. A mártírokra való emlékezés évszázadok óta fontos szerepet játszott a zsidó vallásgyakorlatban, példaként említhetőek itt a közép-európai középkori memorkönyvek, vagy a zsidó vallási hagyomány böjtnapjai: Gedáljá böjtje vagy sziván 20-a. Nem meglepő, hogy a háború nyomán pont ennek a hagyománynak az újrafogalmazására került sor.

Arra a kérdésre azonban, hogy pontosan mikor legyen a vészkorszak mártírjaira való emlékezés napja, a magyar zsidóság különböző ágai különböző válaszokat adtak. Az ortodox rabbinátus 1946-ban megjelentetett füzete sziván 20-át jelölte ki a háborúban elpusztított zsidók gyásznapjává. Mint Schück Jenő rabbi – az Országos Ortodox Rabbitanács későbbi elnöke – kifejtette, ez az időpont a Magyarországról történő deportálások első és utolsó napjai közé esett, tehát logikus választás volt. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a zsidó naptárban már így is rengeteg böjt- és gyásznap volt, ezért el akarták kerülni egy újabb ilyen jellegű ünnep beillesztését.[2] A praktikus szempontokon túl azonban a dátumválasztás arra is utalt, hogy az ortodox rabbikar a vészkorszakot nem a zsidó történelem egyedülálló fejezetének tekinti, hanem beilleszti azt a zsidó népet ért korábbi tragédiák sorába.

A neológ vezetés egészen más döntést hozott. Az Országos Rabbi Egyesület és a Pesti Izraelita Hitközség Rabbisága március 19-ét, vagyis a német megszállás évfordulóját jelölte meg gyásznapként.[3] A döntést azzal indokolták, hogy a gyásznap meghatározásánál a katasztrófa kezdetének időpontját kell alapul venni, ez pedig egyértelműen a német bevonulás volt. A neológ rabbik tehát egy egészen új, s csak a második világháború kontextusában értelmezhető dátumot választottak, ami azt jelezte, hogy a vészkorszakot, mint a zsidó mártirológia új elemét értelmezték és vezették be a vallási naptárba.

A gyakorlatban azonban a mártírünnepségek nem csak, sőt nem elsősorban ezeken a napokon zajlottak. A háború utáni első években az a gyakorlat honosodott meg, hogy főleg a vidéki körzetekben az ünnepségeket a helyi zsidóság deportálásának, vagy Auschwitzba érkezésének napjára időzítették. Az Új Élet rendszeresen beszámolt a gyászalkalmakról: 1946-ban több mint 30 mártír megemlékezést említett, 1947-ben körülbelül kétszer annyit, 1948-ban több mint 70-et, 1949-ben pedig körülbelül 45-öt. Valószínű, hogy ezek a számok az istentiszteletek tényleges számának csak töredékét mutatják, de mindenesetre arra utalnak, hogy a megemlékezésnek ezt a formáját a túlélők széles körben gyakorolták az egész országban.

Az emlékünnepségek számos formát öltöttek, ezekről maguk a helyi közösségek döntöttek. A mártíremlékmű leggyakrabban egy zsidó vallási térben (a zsinagógában vagy a temetőben) felállított oszlop vagy emléktábla volt, melyen a közösség Soá idején meggyilkolt tagjainak neve szerepel. Az elhelyezés jelzi, hogy milyen fontosak voltak ezek az emlékművek a maradék zsidóság számára, hiszen a közösségi élet helyein minden összejövetel alkalmával emlékeztették a túlélőket az elhunytakra. A holtak szimbólumaként szó szerint teret követeltek az élőktől.

Egy másik elterjedt gyakorlat a Jizkor-könyvek létrehozása volt[4] a mártírok névjegyzékével, amelyeket egy külön emlékműben helyeztek el. Ritkábban az emlékünnepséget a megszentségtelenített tóratekercsek, máskor R.I.F-szappanok, vagy az auschwitzi krematóriumból származó hamut tartalmazó urnák ünnepélyes eltemetése kísérte.

A mártír-megemlékezéseket tehát egyrészt a zsidó vallási vezetők háború utáni halakhikus döntései, másrészt a helyi túlélő közösségek kialakuló gyakorlatai definiálták. Bár az ünnepségek egyes elemei illeszkedtek a zsidó mártirológia meglévő gyakorlatába és hagyományaiba (ilyen volt például az elhunytak nevének rögzítése), új elemeket is hordoztak (például az Auschwitzban gyűjtött hamvak eltemetését). A vészkorszak áldozataira való emlékezés rituáléja tehát a kezdetektől fogva sok különböző formát öltött, nem beszélhetünk teljesen egységes hagyományról.

 

Schück Jenő az Ortodox Rabbitanács elnöke (középen) 1960-ban (Forrás Fortepan)

A vészkorszak által felvetett filozófiai, etikai kérdések

A megemlékezés vágya és szüksége nemcsak vallási és rituális, hanem filozófiai kérdéseket is felvetett. Egyáltalán lehetséges értelmet adni egy ilyen pusztításnak? Lehetséges-e a megbocsátás? Lehet-e erőt meríteni a tragédiából a folytatáshoz, és ha igen, hogyan? Ezekre a kérdésekre különböző válaszok születtek.

A mártíremlékművek és emlékünnepségek kapcsán az ortodoxia képviselői több alkalommal rávilágítottak az irányzat háborút követő fenyegetettségére, mely a vészkorszak nyomán drasztikusan megfogyatkozott létszámukból következett. Kónya Judit egy korábbi tanulmányában említi, hogy Nagyváradon már az emlékmű helyének meghatározása is feszültséget keltett a helyi ortodox és neológ közösségek között, mert mindkettő saját területén kívánta felállítani azt. „Az emlékmű méltó helyéről vita folyik” – állapította meg Weiss Yitzak Yaakov, az ortodox közösség rabbija 1947-ben. Kiemelte, hogy annak neológ területen történő felállítása „a neológok befolyásának megerősödéséhez és egyben az ortodox közösség meggyengüléséhez vezet majd.”[5] A mártíremlékművek felállítása egy adott hitközség területén tehát már önmagában is hatalmas jelentőséggel bírt, hiszen az adott közösség érdekérvényesítési képességeit, a maradék zsidóságon belüli politikai súlyát növelte, s egységét jelképezte. Ez utóbbi szempont azért vált az ortodoxia esetében különösen fontossá, mert – mint azt Weinberger Ödön ortodox rabbi 1947-ben az Orthodox Hitközségi Értesítő lapjain kifejtette – a vészkorszak után az ortodoxia egyértelműen kisebbségi szerepkörbe kényszerült, s a hagyományos zsidó értékek megőrzésének egyetlen útját az ortodox közösségek egységének növelésében látta.[6] A mártíremlékművek ennek az egységnek, illetve a befolyás további biztosításának jelképes eszközei voltak.

Míg az ortodoxia túlélését a drámaian lecsökkent hitközségi létszámok fenyegették, a neológok körében az asszimilációs tendenciák, sőt a zsidó identitás kifejezésétől való félelem is aggodalomra adott okot. A vegyes házasságok száma nőtt, a zsinagógák látogatottsága gyér volt, és sok túlélő még attól is vonakodott, hogy regisztráljon a Jointnál, pedig nagy szükségük lett volna a szervezet által biztosított segélyre. Minden bizonnyal e tendenciákat kívánták ellensúlyozni a korai mártír-megemlékezések alkalmával elhangzott ünnepi beszédek, amelyek a túlélőknek a zsidósággal való szorosabb azonosulása szükségességét emelték ki.

Hevesi Ferenc főrabbi

1945 utolsó napját a pesti neológ hitközség rabbisága a mártírok és áldozatok napjává nyilvánította. A gyászistentisztelet jelentős tömeget vonzott a Dohány utcai zsinagógába. Hevesi Ferenc rabbi szenvedélyes beszédében hangsúlyozta, hogy a háború alatt elhunytak emlékének meg kell tanítania minden zsidót a vallásához való hűségre, beleértve azokat is, akik „gyöngék” és „megtévelyedettek,” és akik „kicsinyes előnyökért elárulták zsidóságukat, […] akik pártszempontok miatt, ha látszólag is, de szakítanak a zsidó élet törvényeivel.”[7] Hevesi így nyíltan bírálta nemcsak azokat, akik nem vettek részt a hitközségi életben, de konkrétan a kommunista párt vallásukat elhagyó funkcionáriusait is.

Valószínűleg nem véletlen, hogy pont az 1946-os év hozott több olyan megnyilvánulást a mártír-megemlékezések során, melyek igyekeztek az emlékművek üzenetét kiterjeszteni a nem zsidó állampolgárok felé. Az országban ebben az évben számos helyen előforduló, s több zsidó halálával végződő antiszemita atrocitások, illetve a lengyelországi Kiełcében negyvenkét zsidó áldozattal járó pogrom sokakat a zsidóság és a nem zsidó társadalom viszonyának újragondolására késztetett. Valószínűleg ezekre a fejleményekre is reagálva hangzott el a már említett pápai mártír- emlékünnepségen a hatóságok és más egyházak jelen lévő tagjai felé a felhívás, hogy indítsanak a zsidósággal közös harcot a „fasiszta őrület” ellen.[8] Spatz Nándor, az Óbudai Zsidó Hitközség elnöke egy másik 1946-os megemlékezésen a maradék zsidóság nevében kijelentette, hogy küzdeni fognak mind az országért, mind pedig saját zsidóságukért. Az emlékmű, zárta beszédét Spatz, az egész magyar társadalom békéjének és boldogságának szimbólumaként fog állni.[9] A pogromok árnyékában főleg a neológ hitközségek megemlékezései esetében figyelhető meg a többségi társadalommal való kapcsolatok természetének és irányának elemzése a zsidó identitás megerősítésének célja mellett. Hogy ezeknek a kapcsolatoknak a jövőben a külön identitás, a közös harc, vagy a megbékélés lesz-e az alapja, nyilvánvalóan vita tárgyát képezte. Fontos megjegyezni, hogy az egységes álláspont hiánya ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban pontosan tükrözi a túlélő közösségen belüli feszültségeket. A neológ hitközségi élet egyik legfontosabb ügye ebben az időben a Zsidó Tanács és tágabb értelemben a háború alatti zsidó vezetés felelőssége, illetve a korábbi asszimilációs álláspont revideálásának szükségessége volt. Ehhez a kérdéshez pedig nagyon szorosan kapcsolódott a túlélő zsidóság, mint közösség jövőjének és a többségi társadalomhoz való viszonyának kérdése.

 

Scheiber Sándor (Forrás Wikipedia)

Cionista válaszok

A fentiektől jól elkülöníthető álláspontot fogalmaztak meg azok, akik a cionizmusban látták a maradék zsidóság jövőjének kulcsát, s ezek köre nem szűkíthető le a cionista mozgalom háború után dinamikusan növekvő hivatalos tagságára. A mártírünnepségek keretében több neológ rabbi is azon véleményét fejezte ki, hogy hatmillió európai zsidó halála nem volt hiábavaló, hiszen ez teremtette meg a zsidó állam megalapításának lehetőségét. A pestszenterzsébeti hitközség szimbolikusan is kifejezte ezt, amikor 1948 októberében egy Izraelből hozott koporsóban temették el az Auschwitzból hozott hamut. Scheiber Sándor ugyanezt fejtette ki az egykori Üvegházban tartott megemlékezésen. „Miért pusztult el hatmillió zsidó mártír?” – tette fel a kérdést a rabbi. „Halálukból élet fakadt. […] Mi is szólunk mártírjaink háborgó vérének örök nyugalmáért: nem volt hiábavaló a ti halálotok. Szólunk felétek: a ti véretekből született meg Erec Jiszráél.”[10] A cionista eszmékkel szembeni nyíltan pozitív attitűd, valamint a korábban említett háború előtti asszimilációs szemlélet feladására tett javaslat új elem volt a háború utáni neológ diskurzusban.

A cionista mozgalom önállóan is rendezett emlékünnepségeket, s ezek során a zsidó haza fontossága mellett a hősiességet is hangsúlyozták. A magyarországi cionista ifjúsági szervezetek 1945. november 8-án, halálának első évfordulóján avatták fel Szenes Hanna emléktábláját a Dohány utcai zsinagóga falán.  Dr. Dénes Béla beszédének végén a szertartáson összegyűlt zsidó fiatalok tömege spontán esküként kezdte ismételni szavait. Ünnepélyesen ígérték, hogy nem felejtik el Szenes Anikó emlékét, aki példaként is áll majd előttük, hiszen nem tudnak és nem is akarnak zsidó közösség és zsidó haza nélkül élni. Pár hónappal később Komoly Ottóra emlékezvén, újra a hősiesség került a megemlékezés középpontjába. Komoly önfeláldozásának és a közös zsidó ügyért való hősiességének hangsúlyozásával egy nem vallásos cionista politikus is helyet kapott a zsidó mártírok között. A cionista ünnepségek célja nemcsak a mártírokra és áldozatokra való emlékezés volt, hanem a zsidó hősiesség képének ápolása, amely példaként szolgálhatott a fiatalabb zsidó nemzedék, és a születő zsidó állam számára.

A cionista hősiesség narratívái vagy a zsidó állam nyílt támogatása azonban csak néhány évig volt lehetséges. A Magyar Cionista Szövetséget 1949-ben a kommunista hatalom feloszlatta, egykori tagjai illegalitásba kényszerültek, többeket közülük letartóztattak. A különálló, nem vallási alapú zsidó identitás nyílt kifejezése ettől kezdve nem volt lehetséges sem mártír-emlékünnepeken, sem máshol.

Összefoglalva elmondható, hogy a háború utáni években induló mártírünnepségek nemcsak a zsidó vallási hagyomány szempontjából vizsgálhatók, hanem betekintést engednek a maradék zsidóság identitás-keresésébe is. Bárhogyan is látták a zsidóság útját: egységesebb közösségben (ortodoxia), az asszimilációt elutasítva, de a többségi társadalommal közös harcban (neológia), vagy egy önálló zsidó állam állampolgáraiként, mindezekben az erőfeszítésekben végeredményben közös az akarat az autonóm zsidó politika folytatására.

Jegyzetek

[1] “Feltűnéstkeltő megnyilatkozások a vidéki városok emlék-gyászünnepélyein,” Új Élet, 1946. július 25, 3. oldal.

[2] Schück Jenő, “Az ortodoxia a felszabadulás után”, Új Élet Naptár 1959 (Budapest: Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1959), 157.

[3] Dr. Róth Ernő, “Haláchikus problémák,” Az Országos Rabbiegyesület értesítője, szerk. Dr. Hahn István és Dr. Scheiber Sándor (Budapest: Országos Rabbiegyesület, 1948 június), 20.

[4] Ezekről bővebben Horváth Rita írt angol nyelven. “The Role of the Survivors on the Remembrance of the Holocaust: Memorial Monuments and Yizkor Books,” The Routledge History of the Holocaust, szerk. Jonathan C. Friedman (London: Routledge, 2010), 472-483.

[5] Kónya Judit, „Pusztulás és gyász,” Regio, 24. évf. 2. szám (2016), 15.

[6] Dr. Weinberger Ödön, „Egységesen orthodoxiánk feladatainak szolgálatában”, Orthodox Hitközségi Értesítő, 1948 szeptember, 2.

[7] „Böjtöltünk és imádkoztunk,” Új Élet, 1946. január 3, 2.

[8] “Feltűnéstkeltő megnyilatkozások,” 4.

[9] „Az óbudai hitközség gyászünnepe a mártirok emlékezetére,” Új Élet, 1946. november 21, 10.

[10] „Emlékünnepély a Vadász utca 29-ben,” Új Élet, 1948. január 8, 13.

 

[popup][/popup]