Apákról az utódokra – Új-régi kiállítás a Zsidó Múzeumban
Nem, természetesen pontosan tudom, hogy a címben jelzett kifejezést éppen fordítva szoktuk írni, most azonban éppen így van a helyén, hiszen a Zsidó Múzeum és Levéltárban február 14-én Apákról az utódokra szállott elhivatottság – A Munk-Munkácsi család története címmel megnyílt kiállítás, bár önálló tárlat, de immár az állandó kiállítás része. Ha tehát valaki csak erre kíváncsi, megteheti, hogy csak ezt, önmagában nézi meg.
A tárlat egy kivételesen gazdag és sok generációs családtörténeten keresztül mutatja be a magyarországi zsidóság életpályáinak sokféleségét. A család és a múzeum közös története azonban nem a kiállítással kezdődik, hanem a Magyar Zsidó Múzeum igazgatójával, Munkácsi Ernővel (1896-1950), aki az egyik legolvasottabb magyar zsidó lap, az Egyenlőség hasábjain így fogalmazott 1932-ben: „Zsidó múzeumunk nem egy részletcélra törekvő alkotási vágy eredménye és nem is műkincsek után áhítozó luxust kedvelő lelkek alkotása, hanem egyenes függvénye a zsidóság egyik fenntartó életelemének: a történelmi világszemléletnek, kifejezője az apákról az utódokra szállott elhivatottság és kiválasztottság gondolatának.”
És pontosan itt rejtőzik a lényeg, mert a Munk család mindenben megfelel ennek az elhivatottságnak. Az a megdöbbentő, hogy nem csupán néhányan, hanem kortól, időtől és történelmi eseményektől függetlenül szinte mindenki. A család minden tagja végiggondolt felelősséggel, céltudatosan, már-már mániákus megszállottsággal ápolta a családi hagyatékot: családtörténeti és önéletrajzi köteteket rendeztek sajtó alá a történészeknek és a kutatóknak. De, ki tudja miért, az ok érthetetlen egy ilyen tudatos család estében – talán szerénység volna? – a családtörténeti relikviákat sokáig mégsem adományozták a Magyar Zsidó Múzeumnak.
Elérkezett azonban egy pillanat a rendszerváltás után, amikor a múzeum és levéltár jelenlegi igazgatója, Toronyi Zsuzsanna megismerkedett Munkácsi Majával. Az ismeretségből barátság született, és Maja nagylelkűen felajánlotta az otthon őrzött hagyatékot az intézmény számára. És egy feneketlen dobozból egyre-másra kerültek elő a csodálatos családi relikviák: szerelmes levelek, fényképek, szemüvegek és Maja nagymamája, Jacobi Paula első bálján viselt selyem cipellője. Mellette egy kicsi barna babacipő: Munkácsi Ernő első cipője. A kiállításon egyébként mindkettő megtekinthető, talpukon Munkácsi Bernát kézírásos felirataival: „Drága Paulám lánykori báli cipője. Hagyatékában találtam, MB.” és „Ernő fiacskám első cipője, MB”.
Az adományozás folyamata átmenetileg Maja váratlan halála után megakadt, ekkor azonban a felbecsülhetetlen hagyatékot Maja Kanadában élő unokatestvérének, a Magyarországról még gyerekkorában elüldözött nagy adományozónak, Peter Munknak (1927-2018) ajánlották fel megvételre. Szerencsére benne is élt az apákról az utódokra szállott elhivatottság, és ő már azzal a szándékkal vásárolta meg nagyapja és dédapja örökségét, hogy azt hajdani nagybátyja által igazgatott múzeumnak adományozza. Feltehetően pontosan átlátta, hogy nem egyszerűen családi lim-lomokról van szó, hiszen a család mértani pontossággal dokumentált egyedi története pontosan leképezi a magyar zsidóság által Magyarországon bejárt életutat is. A múzeum épp ezért döntött úgy, hogy a teljes, igen, a teljes hagyatékot digitalizálni fogják. Vagyis hamarosan a Zsidó Múzeum és Levéltár honlapján válik majd elérhetővé egy gazdag gyűjtemény, amely ugyan végtelenül egyedi, de éppen egyediségében és teljességében hallatlanul általános. A gyűjtemény a következőket tartalmazza:
354 db fénykép
Munkácsi Bernát, Munkácsi Ernő és Peter Munk levelezése (631 oldal)
Munkácsi Bernát genealógiai jegyzetei és vázlatai (297 oldal)
Munkácsi Bernát sírkőrajzai (151 oldal)
Munkácsi Bernát tudományos írásai és versei (401 oldal)
A család hivatalos iratai (bizonyítványok, Munkácsi Bernát halálával kapcsolatos dokumentumok és emlékkönyvek) 336 oldal
Bár a kiállítás létrehozása benne volt az éves programban, némileg mégis sietni kellett, hogy a megnyitó akkorra legyen időzíthető, amikor a család itt van Budapesten az angol nyelvű Munkácsi könyv bemutatóján. Még tavaly nyáron kezdődött el a koncepció kidolgozása, valamint a tárgyak kiválasztása, de ezt már megelőzte, előkészítette a gyűjteményi feltárás, a hagyaték feldolgozása. A kiállítás rendezőinek nem volt nagyon nehéz a dolga, szinte csak válogatniuk kellett egy igen bőséges anyagból. Ugyanis amilyen fáradtságot és lehetetlent nem ismerő módon Munkácsi Bernát a magyarság nyelvének és folklórjának rokonságát kutatta, hasonló alapossággal és módszerességgel tárta fel családja történetét is, tizennégy generációt és több száz családtagot rendszerezve. Munkája arra volt jó, ami kevés családkutatónak sikerül, egy előtte és három utána járó generáció sok tagjának is szívügyévé tette a dokumentálást, megőrzést. A Magyar Zsidó Múzeum Munkácsi Ernő vezetése alatt 1939-ben adta ki egy sorozatnak szánt – Magyar Zsidó Családok Genealógiája – kezdeményezés első és végül egyetlen köteteként a Munk és Felsenburg család genealógiáját. Ez a 80 évvel ezelőtti munka volt az alapvető forrás.
A kiállítás természetesen önmagában is értékes, de fontos az elhelyezése, mert a történeti kiállítás legbelső szobájába került, ami, ha valaki észreveszi, jelkép: a tágabb közösség történetéhez legerősebben a családtörténeten keresztül kötődünk. A kiállított tárgyak egy része – első világháborús katonakép, régi imakönyv a déditől, családi levelezőlap vagy maga a könyvespolc is – tudatosan olyan, amihez hasonlót sok család őriz: egy konkrét család történetén keresztül általánosabbat, a magyarországi zsidó családok (egyik) jellegzetes történetét szerették volna bemutatni.
Amit látunk, az természetesen családtörténet, egyetlen család aprólékosan feldolgozott története. Megnézhető a család, vagy azon belül kb. két tucat nevesített személy egyedi történeteként is. Egyedi és máig fontos Munkácsi Bernát tudományos tevékenysége, messze nem átlagos a testvére, Munk Gábor gazdasági sikere, különleges, a maga nemében egyedül álló édesapjuk, Meir Ávrahám Munk emlékirata is, és folytathatnám még a példákat. A kiállítás az egyedi és a tipikus jelenségek között mozog, egy család konkrét történetén keresztül mutatja az általánost. A négy monitoron, négy térképen követhető például a család egyes ágainak földrajzi mobilitása a 18. századi határ menti megtelepedéstől, a gazdasági és kulturális központokba való átköltözéseken át (19. század második fele), a két világháború között meginduló és a Holokauszt után felgyorsuló elvándorlásig. A településnevek persze különböznének, de a tendenciák más családoknál is hasonlóak lennének. Ugyanígy követhetők demográfiai jellemzők (pl. gyerekszám változása az egyes generációkban) vagy a társadalmi mobilitás jelzői (pl. iskolázottság, foglalkozásszerkezet változása az egyes generációkban). Ezek a társadalomtörténeti jelenségek alapvetőek, de egy család történetén keresztül sokkal megfoghatóbbak.
A látvány alapvető eleme egy könyvespolc, ami a családi otthon érzetét erősíti, és egyben idővonalként szolgál. Ebből emelkedik ki hét olyan könyv, amelyeket a család tagjai különböző korokban írtak. Mindezeket azzal szerették volna személyesebbé tenni, hogy bizonyos családi történetek élőszóban hallhatók a fülhallgatók segítségével, olyannyira, hogy az angol változatot a család mai, angol anyanyelvű tagjai mondták el, ők bújtak egy-egy felmenőjük bőrébe. Kétségtelen tény, sokkal közelebb érezzük magunkat a család tagjaihoz, hogy történeteiket hangban halljuk, nem pedig unalmas szövegként, falra erősítve olvassuk azokat.
Aki megnézi ezt a kiállítást, remélhetően elgondolkodik saját emlékein, rendezgetni kezdi őket, talán elmegy oda, ahonnét családja származik, kíváncsi lesz az elfeledett sírkövekre, mert, ahogy a bevezető is fogalmaz, az emlékezés és emlékeztetés parancsa tartja meg a zsidóságot.