Zsidó műkincsek vándorúton

Műtárgyak tulajdonjogának erőszakos megváltoztatása ritkán írható a véletlen számlájára, inkább politikai döntések következményei, melyeket vallási, ideológiai vagy pusztán gazdasági érdekek motiválnak.

Nem volt ez másként a második világháború vége felé, Magyarország német megszállása után megjelenő 1600/1944. M. E. rendelet esetében sem, melynek lényegét az első paragrafus rögzíti: „Az ország területén lakó minden zsidó köteles jelen rendelet hatálybalépésekor meglévő vagyonát az 1944. évi április hó 30. napjáig bejelenteni a lakóhelye szerinti illetékes pénzügyigazgatóságnál …” Az 1938-ban meghozott első zsidótörvénnyel kezdődő folyamatba illeszkedő bejelentési kötelezettség a zsidó tulajdonok elkobzásának egyik kulcsfontosságú lépése volt. Nagyságrendileg a nemzeti vagyon 20‒25 százaléka került a hatalom célkeresztjébe. Ennek későbbi sorsa ma már közismert, ahogy az érintettek többségének tragikus végzete is. Viszont kevés szó esett zsidó tulajdonú műtárgyakról, melyet az említett rendelkezés külön is kiemel: „A bejelentési kötelesség minden esetben kiterjed a műtárgyakra, a szőnyegekre, az ezüstneműre és más fényűzési tárgyakra.”  Ennek nagyságát csak becsülni lehet, de a magántulajdonban lévő kvalitásos műtárgyaknak legalább a fele tartozhatott ide.

A fenti jogszabály megjelenését követő hónapban kezdte meg működését a Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére létrehozott kormánybiztosság. A szervezet élére a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatóját, Csánky Dénest nevezték ki.  A kormánybiztos feladata volt „a zsidók vagyonáról a pénzügyigazgatóságnál benyújtott bejelentések számbavétele abból a szempontból, hogy a bejelentett vagyontárgyak között van-e a nemzeti művelődés és a magyar gyűjteményügy szempontjából jelentős műtárgy. Ellenőrizze, hogy a zsidók a műtárgyak szempontjából eleget tettek-e bejelentési kötelezettségüknek, gondoskodjék az esetleg be nem jelentett, de bejelentés alá eső műtárgyak felkutatásiról és zár alá vételéről. Rendelkezzék a műtárgyak elhelyezéséről, őrzéséről és szakszerű gondozásáról, végül javaslatot tegyen a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a műtárgyak végleges elhelyezésére nézve.” A kitűzött feladatnak csak töredékét tudta ellátni a szervezet, mivel nem voltak biztosítva a működéséhez szükséges feltételek. Csánky szakemberben, szállítóeszközben, raktározásra alkalmas helyben, és pénzügyi forrásban egyaránt hiányt szenvedett. A műtárgyakat felsoroló, és kiinduló pontnak tekinthető országos műemléki lajstrom is messze volt a teljességtől. Korabeli dokumentumok alapján elmondható, hogy a kormánybiztosság munkáját leginkább az érintettek és a különböző hatóságok rendszertelen bejelentései irányították.

Furcsának hangzik, de számos zsidó gyűjtő jelentkezett Csánkynál, hogy műtárgyait zár alá vegye. Mivel a bejelentést követően a műtárgyak eredeti helyükön maradtak, jelentős veszélynek voltak kitéve. A zsidó pénzarisztokrácia házaiba előszeretettel költöztek be a megszálló német alakulatok, akik sajátjukként tekintettek az ott található értékekre – ezekbe az épületekbe még Csánky emberei sem igen tehették be a lábukat. A rendőrség és a nyilas osztagok tagjai is el-elemeltek dolgokat látogatásaik során, de a lakosság köréből származó fosztogatók úgyszintén kockázatot jelentettek. A tulajdonosok biztonságosabbnak vélték a kormánybiztosságra bízni műtárgyaikat, melyek a zárolás során elszállításra kerültek. Arról nem is szólva, hogy kezdetben még megőrzésről és nem elkobzásról volt szó – a kisemmizést a Szálasi-kormány 1944.november 3-án megjelent rendelete (3840/1944 M.E) jelentette: „A zsidók minden vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll át.” A lefoglalt képzőművészeti anyag a Szépművészeti Múzeumba, a többi pedig főként a főváros szakintézményeibe került.

A gettósítás és a deportálások után, a zsidók lakásaiban maradt holmikat a helyi hatóságok leltározták, de a kormánybiztosságnak esélye sem volt, hogy erre teljes rálátása legyen. Ezekért a lakásokért mind az állami szervek, mind a lakosság adott be igényléseket. A kiutalást végrehajtó csendőrök, rendőrök nem ritkán egyszerűen eltulajdonították a javakat, de gyakran már korábban kifosztották ezeket az ingatlanokat. Nem tudható, hogy milyen műtárgyak tűntek el ennek köszönhetően. Kevés ismeretünk van azokról a műkincsekről is, melyeket zsidó tulajdonosaik keresztény ismerőseik nevén helyeztek el banki széfekben, vagy bíztak semleges külföldi követségek oltalmára. Konkrét információnk csak a kormánybiztosság által őrizetbe vett műtárgyakról van, mivel a foglaláskor tételes jegyzőkönyv készült, melyek jelentős számban maradtak ránk. A listákban felsorolt művek meghatározása gyakran nehézségbe ütközik, de legalább nevesített tulajdonoshoz köthetők. Az egyedi képzőművészeti alkotások azonosítására van a legnagyobb esély, ezért a Szépművészeti Múzeumba beszállított festmények útját követjük tovább, hangsúlyozva, hogy csak kis részét képezték a zsidó tulajdonú műkincseknek.

*

Horthy Miklós kormányzó októberi lemondása után Szálasi Ferenc nyilas kormánya került hatalomra. A Berlin igényeit maximálisan kiszolgáló Szálasi parancsára kezdődött meg az ipari és mezőgazdasági felszerelés, járműpark, nyersanyagállomány, valamint komplett gyárak menekítése a Német Birodalomba. Sor került az egyéb értékek, köztük műkincsek evakuálására is. 1944 novemberének elején a szovjet csapatok már Budapest határában jártak, a várost bombázó repülőgépek pedig szinte mindennapos „vendégnek” számítottak, amikor a kultuszminiszter parancsot adott a Szépművészeti Múzeum igazgatójának az intézmény fontosabb műtárgyai elszállítására. Csánky nemcsak a múzeumi anyagból pakolt műveket teherautókra, hanem a lefoglalt zsidó tulajdonokból is. Ezzel kezdetét vette számos remekmű hosszú és veszélyekkel teli vándorútja, melynek kimenetelében a vakszerencsének sokkal nagyobb szerepe volt, mint a tervezésnek.

A szállítmány rövid pannonhalmi megállóval jutott a szentgotthárdi cisztercita apátság épületébe, ahol sor került az anyag átcsomagolására. A 125 ládába 4.144 műtárgy került, az 1.052 darabból álló Festetics letéttel együtt. A sok hercehurca, az ide-oda való szállítgatás, és a távolról sem ideális tárolási körülmények az apátság pinceóvóhelyén alaposan megviselték a műalkotásokat.  Csánky több alkalommal sürgette a műtárgyak megfelelőbb helyre való elszállítását. Óhaja teljesült, de nem úgy, ahogy erre számítani lehetett. A szovjet csapatok ugyanis váratlan gyorsasággal érték el Szentgotthárd környékét, ezért pánikszerű kapkodás vette kezdetét. Két vasúti vagonba 80 ládát pakoltak be, de idő és helyhiány miatt, 45 láda maradt az apátság épületében. A szerelvény hosszú barangolás után jutott el a németországi Staudach és Grassau közös kis állomására, ahol a szállítmány az amerikai katonaság felügyelete alá került, 1945 júliusának elején. A ládákat átszállították Münchenbe, a Central Art Collecting Point épületébe, ahol a németországi amerikai zónában fellelhető műtárgyakat gyűjtötték össze.

Csánky szállítmánya még útban volt Németország felé, amikor befejeződött Budapest ostroma. A bankok és pénzintézetek épületeinél azon nyomban megjelentek a Vörös Hadsereg speciális alakulatai, az úgynevezett gazdasági tiszti bizottság tagjai. Ha sikerült előkeríteni az alkalmazottakat, velük nyittatták ki a páncéltermet, ha nem, akkor jött a jó öreg dinamit. Elsősorban készpénzt, valutát, értékpapírokat, és nemesfémet kerestek. Talán meglepődtek a rengeteg műtárgy láttán, de nem jöttek zavarba, elvittek mindent. A rablás tényét számos korabeli banki dokumentum támasztja alá. A műtárgyak között jelentős számban voltak zsidó tulajdonok, melynek mértékét nehéz megbecsülni. Jelenleg csak a Hazai Első Takarékpénztár és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank letevőinek névsora érhető el, más pénzintézetek erre vonatkozó anyagát, részben vagy egészben leselejtezték az elmúlt évtizedek alatt. A meglévő névsorral is csínján kell bánnunk. A hazai műgyűjtők túlnyomó többsége zsidó származású volt, ezért sokan voltak, akik ismerőseik neve alatt bízták értékeiket bankok őrizetére. A budapesti pénzintézetek kifosztása nemcsak a magyar történelem legnagyobb bankrablása volt, de a hazai magántulajdonú műtárgyvagyonban okozott legnagyobb veszteség. Igazságtalan lenne minden privát műtárgy eltűnését a szovjetek számlájára írni. Vittek ezekből a németek, a nyilasok, és hazai polgári személyek bőven, de banki széfekben lévők eltűnése egyértelműen az oroszok sara. Az emberi lélekben megbúvó gyarlóságot nem befolyásolja történelmi esemény, sem világnézet vagy nemzeti hovatartozás.

A bankokból begyűjtött zsákmányt az oroszok Budapesten felállított gyűjtőbázisokra szállították. Ilyen működött a Magyar Pénzverde, a Pénzintézeti Központ, a Szovjet Városparancsnokság és a Magyar Általános Hitelbank épületében, valamint az Üllői úti laktanyában. A kutatások szerint 1945 augusztusa és 1947 vége között hagyták el Magyarországot a műkincsekkel megrakott vagonok. Nem minden elhurcolt műalkotás került fel a Moszkvába tartó vonatokra. Közvetlenül a háború utáni Budapesten virágzott a műtárgyak feketepiaca, melyből a szovjet katonatisztek sem akartak kimaradni. Ők a kínálati oldalt erősítették, mivel volt honnan meríteni. Ily módon számos elrabolt alkotás került be a hazai műkereskedelembe. Még az is előfordult, hogy banki letétből eltűnt műtárgyat egykori tulajdonosának sikerült visszavásárolnia. Hogy mi került a Szovjetunióba? Ebből csak jóval később kaptunk kóstolót.

A Szépművészeti Múzeumból menekített anyag több részletben, és némi hiánnyal érkezett vissza Budapestre a háború után. A Szentgotthárdon rekedt műtárgyak 1945 júniusának elején, Münchenből pedig 1946 novemberében és 47 áprilisában. A ládabontáskor készült jegyzőkönyvek számos zsidó tulajdonú műről tesznek említést. Később ezek csak részben kerültek vissza a tulajdonoshoz, vagy örököshöz. A háború utáni zűrzavaros időszakban a közigazgatás romokban hevert, általános probléma volt, hogy a tömeges eltűnések következtében számos esetben nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett megállapítani egy műtárgy jogos tulajdonosát. Magánszemély az 1946-ban felállított Köz- és Magángyűjteményekből Elhurcolt Művészeti Alkotások miniszteri biztosánál kérelmezhette előkerült művek visszaadását, és itt tehetett bejelentést hiányzó műtárgya ügyében is. A hivatal több mint kilencezer elveszett alkotást vett jegyzékbe, mely adatbázisa szerencsére fennmaradt. Ez nyilván a jéghegy csúcsa, hiszen számos műalkotás volt tulajdonosa vesztette életét koncentrációs táborban, munkaszolgálatban vagy háborús események következtében, és nem minden túlélő volt akkor abban a helyzetben, hogy eltűnt értékeit reklamálja. Később pedig hiába is tette volna, mert a fenti szervezetet 1949. június 1-jével megszüntették. A szovjet típusú új hatalom leállította a visszaadásokat, és a „nemzeti érdek” fogalmát hangoztató államosítást a magántulajdonú műtárgyakra is igyekezett kiterjeszteni, de ez már egy másik történet.

A Szovjetunióba hurcolt magyar magántulajdonú művek létezésének első tárgyi bizonyítékára 1972-ig kellett várni, amikor az oroszok tizenöt festményt adtak át a hazai hatóságoknak. Elmondásuk szerint, a képek a háború végén, Berlin környékén kerültek a szovjet hadsereg birtokába. Ezeket Moszkvába szállították, később megállapították, hogy a festmények Budapestről jutottak Németországba, és tulajdonosaik magyar állampolgárok lehettek. Ez utóbbi megállapítás helytálló, de a történet hazugság a javából. A festményeket budapesti bankokból lopták el a szovjetek, melyeket a művek tulajdonosainak háború utáni bejelentései is alátámasztanak. Az eset pikantériája, hogy a magyar politikai vezetés eltitkolta a visszaadás tényét, a keletkezett iratanyagra ráütötte a „Szigorúan Titkos” pecsétet, mely évtizedekig az is maradt. A képeket a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe leltározták be, mint átvétel a Művelődésügyi Minisztériumtól, pedig a képek eredeti tulajdonosai ismertek voltak a szakemberek körében.  A művek restitúciójára csak a hazai rendszerváltást követően kerülhetett sor.

Hasonló dajkamesét szőttek az oroszok annak a százhatvankét Magyarországról származó magántulajdonú műtárgynak a megtalálásához, melyet Nyizsnyij Novgorod (régebben Gorkij) városának múzeumában helyeztek el, 1946-ban. Hollétükre azonban csak ötven évvel később derült fény, amikor néhány festményt bemutattak a moszkvai Puskin Múzeum „Kétszer megmentve” című kiállításán, 1995-ben. Az anyagból ennél jóval többet, közel ötven műtárgyat reprodukáltak egy Moszkvában, 2003-ban kiadott katalógusban a gyűjtők megnevezésével, melyek között számos zsidó tulajdonos neve található. (Catalogue of Art Objects from Hungarian Private Collections. Moscow 2003) Ennél jóval több hazánkból elvitt műtárgy lehet orosz földön. Magyarország nyolcvanezer tárgyat tartalmazó listát adott át az oroszoknak a rendszerváltást követően. Kézzelfogható eredmény azóta sincs az ügyben.

*

Az 1944-es év Magyarország történelmének egyik legsötétebb időszaka volt, különösen a zsidó közösség számára. Nem csupán emberi életeket oltottak ki szisztematikusan, hanem kifosztották a hazai zsidóság kulturális örökségét és elhordták műkincseit. A fenti írás ennek csupán apró szeletét érinti olyan eseményekkel, melynek számos zsidó tulajdonú műtárgy volt részese. Minden mű sorsa egyedi, de pontosan tükrözi korának történéseit, ahogy az a női portré, mely az egyik legjelentősebb hazai műgyűjtő, báró Hatvany Ferenc (1881-1958) festőművész egykori gyűjteményébe tartozott. A 19. századi bécsi portré és történelmi festő Hans Canon alkotta arckép nem világrengető alkotás, viszont története által megismerhetők azon események, melyek a magántulajdonban lévő művekre leselkedtek hazánkban az elmúlt bő száz év folyamán.

A festményt az 1910-es évek elején Berlinben, az Unter den Lindenen működött Schulte műkereskedésben vásárolta Hatvany. A Budapestre került kép nyugalmát semmi sem zavarta egészen az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásáig. A proletárkormány első rendelkezései közé tartozott a muzeális értékű műtárgyak köztulajdonba vétele. Canon festményét a báró által bérelt Fő utcai lakásában foglalták le március 23-án. Az államosított műtárgyak legjavából kiállítást rendeztek a Műcsarnok épületében. A tárlat katalógusából tudható, hogy a portré a VIII. teremben volt kiállítva a 30. sorszám alatt. A rövid életű proletárdiktatúrát követően a tulajdonosok visszakapták elkobzott műtárgyaikat, Hatvany 1920 márciusában vette ismét birtokba a festményt. A női képmás a báró által megvásárolt, a budai vár oldalában álló Lónyay-villa második emeletén lévő egyik szalonba került elhelyezésre.

Magyarország már több mint egy éve aktív résztvevője volt a második világháborúnak, amikor 1942-ben orosz repülők néhány bombát dobtak a fővárosra. Ezt számosan „égi jelként” értelmezték, és becses értékeiket kofferba, ládába csomagolva vitték el bankok földalatti páncéltermeibe. Hatvany Ferenc három budapesti bankban összesen százhatvanöt műtárgyat helyezett el két bizalmasa neve alatt – a zsidótörvények által érintett báró jobbnak látta, ha megbízható keresztény munkatársaira bízza gyűjteménye becses darabjait. Canon női portréja Veszely Károly nevén a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank páncéltermébe került 1942. szeptember 16-án. Hatvany óvatosságának köszönhetően, a banki letétben lévő műtárgyait nem fenyegette veszély a Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére létrehozott kormánybiztosság részéről, de a széfeket kirámoló szovjet katonákra ő sem számított. A háború után számos eltűnt műtárgyát jelentette be a Köz- és Magángyűjteményekből Elhurcolt Művészeti Alkotások miniszteri biztosánál, köztük a bankból elvitt női arcképet is.

1946 nyarán váratlan esemény történt, egy ismeretlen férfi ajánlatott tett a gyűjtőnek, hogy tízezer forintos egységáron képeket vásárolhat meg egykori kollekciójából. Hatvany tíz képre való összeget tudott mozgósítani, és sikerült néhány festményt visszaszerezni a bankokban elhelyezett művek közül. Canon női portréja azonban nem volt közöttük. Ez csak jóval később, 1972-ben került elő a Szovjetunióból visszakapott tizenöt kép egyikeként. A hazai politikai vezetésben eleinte felvetődött, hogy felveszik a kapcsolatot a képek tulajdonosaival vagy azok örököseivel visszaadás vagy megvásárlás céljából, de később ezt elvetették, az egész ügyet eltitkolták, és a képeket közgyűjteményekbe helyezték el. Canon női arcképe a Szépművészeti Múzeum kollekciójába került bejegyzésre a 72.11.B törzsszámon.

A tizenöt kép kalandja itt véget is ért volna, ha nem jön közbe Magyarországon a rendszerváltásnak nevezett esemény. Legkorábban az Andrássy család jelentkezett be az oroszok által visszaadott két Munkácsy, egy Lenbach és egy Opie festményért 1990-ben, majd valamivel később Hatvany külföldön élő lánya jelentette be igényét a női portréra.  Ekkor kezdődött az örökösök és a magyar állam közötti hosszas huzavona, melynek végére a Kincstári Vagyoni Igazgatóság 1999. októberi határozata tett pontot. Ennek értelmében a Szovjetunióból 1972-ben visszaadott tizenöt festmény nem képezi a kincstári vagyon részét, vagyis nem állami tulajdon. Hatvany leszármazottja 2000-ben visszakapta a képet, azonban a közgyűjteményből kikerülő alkotás védettnek minősült, így nem hagyhatta el az országot. A festményt a Kieselbach Galériára gondjaira bízták, mely 2000 novemberében a Műcsarnokban megtartott Antik Enteriőrön kiállította a képet – a sors fintora, hogy Canon női portréja pont abban az épületben került ismét közönség elé, ahol jó nyolcvan évvel azelőtt első alkalommal láthatta a hazai publikum. A festmény státuszának megváltoztatására bő tíz évet kellett várni, egészen a Kulturális Javak Bizottsága 2011. október 3-i ülésén megszülető, a védettséget feloldó döntésig. A festmény ezután már elhagyhatta az országot, és Hatvany idős lányához kerül Franciaországba. Sajnos nem minden történet vége happy end.