Egy Spiró-olvasó feljegyzéseiből

1991

A kortárs magyar irodalomra alig marad idő. Pár hét az érettségiig, már mindenki arra figyel. A magyartanár azért leadja Ottlikot meg az Iskola a határont, nem titkolja, mekkora kedvence ez a regény. Géza nem olvasta el. Nemhogy a tartalmáról nincs fogalma, a szereplőket sem vágja, hiába kap mentőkérdéseket. Tőlem balra, egy paddal előrébb áll, ültömben látom, ahogy topog a jókora bakancsával, hosszú ujjaival koptatott, szűk farmerjét ütögeti a combján, izzad a kopasz feje. Pedig nem kéne paráznia, megbukni már nem fog, egyébként is vagány punknak szereti mutatni magát.

Utolsó mentőkérdés:

– Sorolj föl kortárs magyar írókat.

– Esterházy Péter, Nádas Péter…

– Jó, még.

– Benedek Szabolcs…

A többiek röhögnek. Én elpirulok. Két novellám jelent meg a megyei napilapban.

– Mondjál még.

Megint hosszú, erőltetett csönd, hallom, ahogy jobbról Dénes súg:

– Spiró György.

Na ja. Klasszikus értelmiségi család. A szüleivel Pestre járnak színházba. Látta a Csirkefejet is, már nem Gobbi Hildával, hanem Törőcsik Marival.

Végre Gézához is eljut:

– Spiró György.

– Rendben. Kettes.

Leül. Sóhajt. Lehet, hogy beleszámít az év végi jegybe, de a felvételi pontokba már nem.

 

1995

Elmarad a szeminárium. Egyre inkább biztosak lehetünk benne. A tanár sehol. Nem ez az első alkalom. Talán neki is kései az este hat órai kezdés? Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Különben is, ilyenkor már jobb otthon. De a kötelező óraszámnak meg kell lennie. Akkor is, ha ez a tárgy pusztán aláírásra megy a leckekönyvben.

Novelláskötetet lapozgatok. Rémnovellást. Ez áll a borítóján: T-boy. Rémnovellák. Szégyen, nem szégyen, az első Spiró-kötet, amelyet végigolvasok. Olvastam már tőle novellákat lapokban és antológiákban, a könyveit is nézegettem az Írók Boltjában, ahol sokat időzöm. A nem túl szoros egyetemi elfoglaltság megengedi. Ez viszont könyvtári könyv. Egy évvel korábban jelent meg. Ekkor még nem tudom, hogy az Ab Ovo kiadványainak gerincén sorakozó krikszkrakszok a kiadó nevét adják ki, amennyiben a köteteket sorban egymás mellé tesszük a polcon. Ügyes vásárlásösztönző fogás.

– Mit olvasol?

Észre se veszem, a lány mikor ült mellém. Oldalra pillantok. Hosszú, fekete haj, mélyen ülő, sötét szemek. Ekkor még nem tudom, hogy hónapokra, sőt évekre el fogok bennük veszni. Most viszont a meglepetéstől alig bírom kinyögni:

– Sp… sp… Spirót.

Nem vagyok benne biztos, hogy értette, mutatom a fedelet.

Ő inkább engem néz, fürkésző tekintettel:

– Rosszul vagy?

– N… nem. Dehogy.

Látszik rajta, hogy nem hiszi el, de tudomásul veszi a választ.

– És jó?

– J… j… jó.

– Még sose olvastam Spirót. Pedig kéne.

– E… eddig én se.

– Kölcsönadod? Miután végeztél vele.

– Itt vettem ki – mutatom az odaragasztott számot a borító tetején.

Tudom, hogy már nem fogok olvasni. Arról beszélgetünk – úgy-ahogy fölbátorodom –, vajon miért nem jön a tanár. Lehet, hogy nem volt kedve ebben a korai, őszi, nyirkos sötétben visszabaktatni az egyetemre. Pár perc múlva néhányan szedelőzködni kezdenek. Biztatásnak veszem. Másnap nincs órám, aztán hétvége, azt terveztem, a késő esti vonattal hazamegyek, vidékre. Ezek szerint a korait is elérem.

Az egyetem mellett haladva futó lépteket hallok. Megfordulok. A lány az.

– Én is leléptem. Nem jött a tanár.

Leülünk egy szobor tövébe. Nem érem el a vonatot.

 

1996

Az öcsémnek veszem karácsonyra, de ajándékozás előtt sutyiban én is elolvasom. Tizenegy dressz, a borítón ott virít az alcím is, egyben az antológia behatárolása: Focinovellák. Sose szerettem a „foci” szót, az pedig különösen idegesíteni szokott, amikor azt mondják, hogy „focivébé”, és ennek nincs köze Gyuri bácsihoz, azaz Mezey doktorhoz, akitől évekkel később megtudom, hogy ugyanezt vallja. Mindegy. Tarján Tamás a szerkesztő. Karinthy Ferenc, Örkény, Moldova, Darvasi, Módos, Ferdinandy, Bereményi, Esterházy, Nagy Gáspár, Kőrösi, Kukorelly. Némelyektől több elbeszélés is. Na és persze Spiró: Apámmal a meccsen. Eredetileg az Álmodtam neked című novelláskötetben jelent meg, 1987-ben. Mindjárt a kezdés magával ragad. „Június 13. Ma megyek apámmal utoljára meccsre.” Emlékezetes vb-selejtező, 1973, a svédek elleni 3–3, eldől, hogy nem leszünk ott a következő világbajnokságon (sem), ami akkor hatalmas blama volt. (Később megszokjuk.) A majdani szövetségi kapitány, Bicskei Bertalan egyetlen válogatott szereplése, a döntetlent és a kiesést részben a nyakába varrják, nem tudta védeni Edström fejesét. Még nincs Arcanum, de Spiró pontosan idéz másfél évtized távlatából is az aznapi lapokból. Közben az apa lassú, mondatról mondatra érzékelhető haldoklása. A többi novella kevésbé maradt meg bennem (elnézést a szerzőktől), Spiróé nagyon. Anélkül, hogy újra kellene olvasnom, esztendők múltán is emlékszem bizonyos részeire. A hangulatára még inkább.

Vagy tíz évvel az antológia után Tarjánnal jövünk haza Győrből, egy irodalmi rendezvényről. „Itt buktuk el 1982-ben a bajnokságot” – mondja, ahogy elhaladunk az ETO-stadion mellett. Tudom, hogy a Fradira gondol.

 

2004, 2014

Utolsó színházlátogatás az első lányunk születése előtt. Spiró komédiája, a Koccanás a Katonában, Zsámbéki Gábor rendezésében, Bezerédi Zoltánnal, Pelsőczy Rékával, Kun Vilmossal, Ónodi Eszterrel és másokkal. Néhány autó ütközik Budapest belvárosában, ami abszurdnak tűnő, ám nagyon is hihető és jellemző láncreakciót, konfliktusok egész sorát indítja el, rendőrök, tüntetők, kismamák, kamionosok, hajléktalanok és ügyeskedő vállalkozók részvételével. Film is készül belőle.

Tíz évvel később úgy jön ki a lépés, hogy egy másik Spiró-darabbal térünk vissza a nézőtérre. Már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy hosszabb időre otthon lehessen őket hagyni, miközben a nagyszülőknek elegendő a keresztrejtvényből néha-néha fölpillantaniuk. A darab nem is hosszú, voltaképpen felújítás: az 1990-es évek közepén született, és akkor olyan észrevétel is elhangzott róla, miszerint pillanatkép, állapotrögzítés a rendszerváltás utáni évekről, az úgynevezett panelprolikról, külföldre szakadt hazánkfiairól és volt ávós kisnyugdíjasokról. Aztán kiderül, hogy a húsz évvel korábbi díszletek ellenére az aktualitás megmaradt (ahogy a Koccanás esetében is). A Kvartettet a Pesti Színházban játsszák (Marton László a rendező), a közönség viszont megváltozott a tíz színházhiányos év alatt: többet köhög, prüszköl, matat, csörög, nyekteti a széket. Én is öregedtem: ülés közben fájni kezd a térdem, még jó, hogy a hátsó sorban vagyunk, senkit nem zavar, ha a darab második felét végig állom. Patetikusan szólva, vigyázzba vágom magam Spiró előtt.

 

2005

Már két éve a közelében lakunk, de csak az első gyerek születése után fedezzük föl az Orczy-kertet. Az átépítés előtt vagyunk, még nem olyan, mintha terepasztalon járkálnánk, hanem buja és vadregényes, a Csinibaba című filmből jól ismert tóval, a Bárka Színház melletti híddal, valamint manóházzal az egyik fa tetején. A lányomat tologatom, amikor elalszik, leülök a padra az új Spiró-regénnyel. Órák telnek el, Anna békésen, édesdeden szundikál, ha kicsit mocorog, kicsit megmozgatom a babakocsit, és máris visszaalszik. Észre se veszem, hogy ránk esteledik, onnét tudom, hogy egyszer csak nem látom a betűket. Talán két vagy három nap alatt végig is olvasom. Pedig nagyregény. Nagy regény. Fogság, rabul ejt.

 

2007

Bronzérmes vagyok a Tehetséges Magyarországért Alapítvány novellapályázatán. A zsűri nevében Spiró György beszél. „A harmadik helyezett egy ismert név”, és elmondja, hogy már olvasott ezt-azt tőlem e novellán kívül is. Egészen belepirulok. A kézszorításába is.

 

2010

A Népszabadság szombati számában van a könyvkritikai rovat, de az ATV vasárnap délelőtti beszélgetőműsorát pénteken veszik fel. Lakat T. Károly vendége Spiró György, a téma a frissen megjelent Tavaszi Tárlat című új regény. A főszereplő kórházban fekve „bekkeli ki” a forradalmat, az ő szemüvegén keresztül láthatjuk az óvatos tapogatódzást: az új hatalom és a nép méregeti egymást, ami abba torkollik, hogy 1957. május 1-jén százezres tömeg hallgatja Kádárt a Hősök terén – ugyanott, ahol 32 évvel később Nagy Imrét és mártírtársait búcsúztatják. A regényről én írok a Népszabadságban, Lakat T. Károly elkéri kinyomtatva, előtte persze bizonyosnak kell lenni, hogy a recenzió szombaton valóban megjelenik – a szerkesztő biztosít, hogy igen. A beszélgetésben a már megjelent cikkre hivatkozva hangzik el, hogy a Népszabadság kritikusa szerint a Tavaszi Tárlatból kiderül, miért voltak annyian a Hősök terén, fél évvel a forradalom vérbe fojtása után. Spiró a csodálkozását fejezi ki, nem érti, mire céloz a Népszabadság kritikusa. Ilyen, amikor a mű önálló életet él. Dedikálja a könyvet, hétfőn visszakapom a példányt Lakat T. Karcsitól.

 

2022

Írók Boltja, korán sötétbe forduló novemberi délután. A 25 éve elhunyt Kardos G. Györgyre emlékezünk, telt ház előtt, a moderátor Hegedűs Claudia, akik válaszolnak: Spiró, Kácsor, Vári és én. Utána nem tudok maradni, rohanok haza, hajnalban Hollandiába utazunk. A beszélgetés szerkesztett változata megjelenik az ÉS-ben, az előzetesen elküldött leiratot az amszterdami reptéren olvasom el. Az Indexen megjelenik egy tudósítás az eseményről, az egyik fotó Spiróra koncentrál, ő van rajta élesen, mi elmosódottabban hátrébb. Jók vagyunk.