Schmidt Mária elvesztette a fonalat. A történettudomány már régen elvesztette Schmidt Máriát

Schmidt Mária ezúttal valóban elvesztette a fonalat. Csakhogy jóval korábban, mint gondolja. Ott, ahol a történeti megismerést összetévesztette az emlékezetpolitikai hadviseléssel, a múzeumot a politikai önigazolás színpadával, a kurátori szabadságot pedig a szakmai ellenőrizhetetlenség kiváltságával.

Írása nem egy történész érvelése. Egy kultúrpolitikai hatalmasság indulatos önvédelme, amely közben – talán észrevétlenül – elárulja saját múzeumának egész szellemi konstrukcióját.

Schmidt büszkén közli, hogy a Terror Háza „egyenlőségjelet tett” a nácizmus és a kommunizmus közé. Aligha lehetett volna tömörebben megfogalmazni, mi a baj az intézménnyel. A történész ugyanis nem egyenlőségjeleket rajzol két korszak közé. Kérdez, összehasonlít, elkülönít, oksági kapcsolatokat vizsgál, forrásokat ütköztet, fogalmakat tisztáz, kronológiát állít fel. Az egyenlőségjel a propagandista kedvenc írásjele: megszünteti a különbségeket, eltörli a történeti körülményeket, s egyetlen látványos gesztussal fölöslegessé teszi mindazt, amit kutatásnak nevezünk.

A nácizmus és a kommunizmus egyaránt létrehozott diktatúrát, állami terrort, táborokat, tömeggyilkosságot, politikai rendőrséget, megfélemlítést és jogfosztást. E közös vonások vizsgálata legitim és szükséges. Ebből még sem történeti, sem fogalmi azonosság nem következik. Más volt az ideológiai eredetük, társadalomképük, ellenségfogalmuk, uralmi technikájuk, gazdasági szerkezetük, időbeli működésük és a megsemmisítéshez való viszonyuk. A történész éppen azt kutatja, miként épültek föl ezek a rendszerek, kik működtették őket, kik alkalmazkodtak hozzájuk, kik húztak hasznot belőlük, kik álltak ellen, és miként változott mindez az időben.

Egy vörös és egy fekete gránittömb azonossága építészeti kompozíció. Tudományos állítássá legfeljebb akkor válhatna, ha a kőzethez forráskritika, történeti érvelés és ellenőrizhető bizonyítás is járulna. A gránit mérete nem történeti kategória. A szimmetria pedig olykor éppen a hamisítás legszánalmasabb formája.

Schmidt másik állítása még súlyosabb. Szerinte független szakértők nincsenek, hiszen mindenkinek van világnézete, értékválasztása és politikai preferenciája. Ez a mondat első pillantásra fölényeskedő relativizmusnak látszik, közelebbről szemlélve a szakmai felelősség felszámolása. Ha minden értelmezés mögött politikai választás áll, akkor forrás és koholmány, kutatás és megrendelés, történetírás és propaganda között végül semmiféle érvényes különbség nem marad. Pontosan ez az a homály, amelyben a hatalom történészei mindig is a legotthonosabban mozogtak.

Természetesen minden történész meghatározott korban, társadalomban, nyelvben és intézményi közegben él. Vannak erkölcsi meggyőződései, politikai nézetei, vallási vagy világnézeti választásai. Miért ne lehetnének? A történész nem az emberi állapoton kívül dolgozik. Max Weber óta pontosan tudjuk, hogy már a kutatási tárgy kiválasztását is értékek és jelenbeli kérdések befolyásolják. Ebből Weber számára sohasem következett a bizonyítás szabályainak fölfüggesztése. Az értékvonatkoztatás kijelöli a kérdést; a válasz érvényességét a módszer, a forrásanyag, az érvelés és a szakmai ellenőrizhetőség biztosítja.

Marc Bloch A történész mesterségében arra figyelmeztetett, hogy a történész első kötelessége a megértés. Ez a megértés szigorú mesterségbeli tudást kíván: a forrás eredetének, céljának, nyelvének, keletkezési körülményeinek, elhallgatásainak és torzításainak vizsgálatát. Egy levéltári irat önmagában még nem igazság. Egy tanúvallomás nem pusztán azért hiteles, mert megrendítő. Egy fénykép nem csupán azt mutatja, ami rajta látható; azt is kérdezni kell, ki készítette, milyen célból, mit hagyott a képen kívül, és milyen szövegkörnyezetbe illesztették. A történész mestersége éppen ott kezdődik, ahol a propagandista már elégedetten befejezné a munkáját.

A történésznek tehát lehet világnézete. Ami nem lehet: előre kiosztott végeredménye. Nem indulhat abból, hogy a nemzet szükségképpen ártatlan, a politikai ellenfél szükségképpen bűnös, a saját közösség minden helyzetben áldozat, a hatalom pedig a történelem beteljesítője. Nem igazíthatja a forrásokat az előre megírt ítélethez. Nem tüntetheti el azokat a dokumentumokat és szereplőket, akik megzavarják a kívánt elbeszélést. A történész követi a forrásokat akkor is, amikor azok saját meggyőződésével, nemzeti önképével vagy politikai rokonszenvével kerülnek összeütközésbe.

Éppen ez választja el a kutatót a propagandistától. A történész kérdéseket tesz föl a múltnak; a propagandista válaszokat rendel tőle. A történész számára a forrás ellenállás, amely korlátozza a képzeletét és cáfolhatja feltevéseit; a propagandista számára kelléktár, amelyből kiveszi a szükséges mondatot, fényképet, áldozatot vagy jelképet. A történész képes leírni saját közösségének felelősségét; a propagandista kizárólag mások bűneit tartja számon. A történész érvelése vitatható és felülvizsgálható; a propagandista ítélete politikai lojalitást követel. A történész munkáját a kétely tartja mozgásban; a propagandáét a bizonyosság színrevitele.

Minden sebésznek van világnézete. Ettől még az anatómia létezik. Minden bírónak vannak politikai nézetei. Ettől még a bizonyítás szabályai érvényesek. Minden filológusnak vannak erkölcsi meggyőződései. Ettől még egy kézirat betűi nem változnak meg a választási eredményekkel. Schmidt érvelése alapján az elfogultság általános emberi lehetősége felmentést adna a módszertani önkényre. Ez a következtetés egyetlen szakmában sem fogadható el. A történettudományban különösen veszélyes, mert az állam az emlékezet ellenőrzésével saját múltbeli ártatlanságát gyárthatja le.

Emlékezet és történelem

Az emlékezet és a történelem megkülönböztetése itt válik döntővé. Maurice Halbwachs Les cadres sociaux de la mémoire és La mémoire collective című műveiben mutatta meg, hogy az emlékezés sohasem egyszerűen a múlt változatlan megőrzése. A közösségek a jelen társadalmi keretei között idézik föl a múltat: kiválasztanak, hangsúlyoznak, elhallgatnak és újrarendeznek. Az emlékezet identitást teremt, összetartozást fejez ki, sebeket őriz, hősöket és áldozatokat nevez meg. Éppen ezért eleven, változó és érzelmileg telített.

Pierre Nora klasszikus megkülönböztetése szerint az emlékezet élő, közösségekhez kötődő, szelektív és folytonosan átalakuló viszony a múlthoz; a történelem kritikai rekonstrukció, amely távolságot teremt az emlékező közösség és saját elbeszélése között. Az emlékezet hűséget kíván. A történelem bizonyítást. Az emlékezet szent helyeket, évfordulókat, jelképeket és mártírokat teremt. A történész azt is megkérdezi, mikor, kik, milyen körülmények között és milyen célból tették szentté ezeket.

A Terror Háza maga is lieu de mémoire, emlékezethely a Nora által adott értelemben. Ettől még nem kerül kívül a történeti vizsgálaton. Éppen emlékezetformáló hatalma teszi különösen indokolttá a vizsgálatát.

Jan Assmann a kulturális emlékezet intézményes alakzataira hívta föl a figyelmet: szövegekre, rítusokra, emlékművekre, ünnepekre és múzeumokra, amelyek révén egy közösség meghatározza, mit kíván megőrizni saját múltjából. A kulturális emlékezet nem egyszerű raktár. Kánont alkot, kiválaszt, hierarchiát teremt. Amit egy állam múzeumba helyez, annak közösségi jelentőséget tulajdonít; amit kihagy, azt gyakran a láthatatlanságba száműzi. Ezért a múzeumi rendezés sohasem ártatlan térbeli művelet. A termek sorrendje, a tárgyak mérete, a világítás, a zene, a feliratok hangja, a képek elhelyezése és az üresen hagyott helyek együtt alkotják az értelmezést.

Paul Ricœur La mémoire, l’histoire, l’oubli című művében az emlékezet használata mellett annak visszaéléseiről is beszélt. A hatalom képes az emlékezést előírni, kisajátítani, megszervezni és saját legitimációjának szolgálatába állítani. A kényszerített emlékezet meghatározza, mire kell emlékezni, milyen érzelmekkel kell emlékezni, és mely kérdések föltevése minősül erkölcsi vétségnek.

Schmidt Mária „lelkiismereti vizsgája” pontosan ezt a logikát követi. Előre kijelöli a helyes választ, majd az eltérő értelmezést erkölcsi bukásnak nyilvánítja. E ponton az emlékezés már nem a halottak iránti felelősség gyakorlata, hanem a jelen politikai engedelmességi próbája.

Tzvetan Todorov Les abus de la mémoire című esszéje arra figyelmeztetett, hogy a múlt szenvedéseinek fölidézése önmagában még nem erkölcsi teljesítmény. Az emlékezet akkor válik termékennyé, ha képessé tesz mások szenvedésének felismerésére és a jelen igazságtalanságainak megértésére. Az emlékezés kisajátított formája ezzel szemben erkölcsi privilégiumot gyárt az egykori áldozatiságból, és örök fölmentést ad az emlékező közösségnek. Aki saját nemzetét kizárólag áldozatként rendezi el a múlt színpadán, az végül nem emlékezik: önmagát ünnepli.

A múltgyártás története

A hatalom számára múltat gyártók története igen régi. Augustus korának udvari költészete a polgárháborúk véres valóságából a római rend helyreállításának gondviselésszerű történetét formálta. A középkori dinasztiák krónikásai bibliai genealógiákkal és legendás ősökkel igazolták uralkodóik jogát. A francia abszolutizmus történetírói a király személyében láttatták a nemzeti történelem értelmét. A tizenkilencedik század nemzetállamai iskolai tankönyvek, emlékművek és nemzeti panteonok segítségével szerkesztették meg saját ősi folytonosságukat.

A huszadik század diktatúrái ezt a régi gyakorlatot tömegkommunikációval, közoktatással és államilag ellenőrzött kulturális intézményrendszerrel tették totálissá.

Mussolini rendszere az ókori Róma örökösének mutatta magát: Augustus mauzóleumának környezetét átrendezték, a Via dell’Impero megépítésével pedig a fasiszta jelen szó szerint utat vágott magának az antik múlt romjai között. A régészet politikai díszletté vált, Mussolini pedig Caesar és Augustus modern utódaként lépett föl.

A nemzetiszocialista Németországban Alfred Rosenberg ideológiai intézményei, a fajelméleti kutatóhelyek és a múzeumi kiállítások együtt gyártották az „árja” múltat. Az 1937-es müncheni Entartete Kunst kiállítás műalkotásokat használt föl politikai megbélyegzésre. A képeket zsúfoltan, gúnyos feliratokkal helyezték el, hogy a látogató már előre megszabott undorral tekintsen rájuk. A kiállítás vizuális vádirat volt. Ugyanebben az évben a Große Deutsche Kunstausstellung az államilag engedélyezett szépségeszményt mutatta be. A két tárlat együtt azt tanította meg, mit kell gyűlölni és mit kell csodálni.

Goebbels számára a sajtó igazsága politikai hasznosság volt. A sztálini A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története című ideológiai tankönyv minden új politikai fordulattal átírta a forradalom múltját. Trockijból áruló, Buharinból összeesküvő, Sztálinból Lenin legközelebbi örököse lett. Trockij, Zinovjev, Kamenyev és Buharin eltűntek a fényképekről, a tankönyvekből és a legitim múltból. A jelen hatalmi viszonyai visszamenőleg döntötték el, ki vett részt a forradalomban. Orwellnek szinte semmit sem kellett kitalálnia: ennek a már működő hatalmi gyakorlatnak adta meg végső irodalmi formáját, megmutatva, hogy aki a múltat ellenőrzi, az a jelen valóságának határait is kijelöli.

A náci és a szovjet propaganda egyaránt szerette azt állítani, hogy mindenki propagandista. Ez a tétel mentesítette a hatalmat az igazság követelménye alól: ha pártatlan megismerés nem lehetséges, akkor kizárólag az erő dönti el, melyik elbeszélés válik hivatalossá.

A Horthy-korszak emlékezetpolitikája Trianont nemzetmetafizikai katasztrófává formálta, miközben eltakarta a magyar állam és társadalom felelősségi kérdéseit. A Kádár-rendszer 1956-ot „ellenforradalommá” rendezte. A Fehér Könyvek fényképei, a Köztársaság téri események újra és újra fölidézett képei, az iskolai tananyag és az állami megemlékezések együtt alkották meg azt a múltat, amelyben a szovjet beavatkozás „segítségnyújtássá”, a megtorlás pedig a rend helyreállításává változott. A rendszer nem tagadta, hogy történt valami. Megszabta, milyen jelentése lehet annak, ami történt.

Nicolae Ceaușescu Romániájában a múltgyártás már szinte operai méreteket öltött. A párt ideológusai a dákoromán kontinuitás elméletét politikai eredetmondává emelték, a román nemzet történetét pedig évezredeken át változatlan, egységes és küldetésszerű közösség történeteként mutatták be. Boirebisztasz és Decebal alakja Ceaușescu előképévé vált; az 1980-ban megrendezett állami ünnepség Boirebisztasz államának állítólagos 2050. évfordulóját kapcsolta össze a diktátor uralmával. A protokronizmus a román kultúra elsőbbségét és ősi eredetiségét hirdette, a régészetnek, történetírásnak, irodalomtörténetnek és néprajznak pedig a nemzeti-kommunista önimádat kórusában jelölt ki helyet. A múlt semmi más nem volt itt, csak Ceaușescu személyi kultuszának leghosszabbra nyújtott díszlete.

E példák között jelentős különbségek vannak, és éppen a történész kötelessége megőrizni ezeket. Közös szerkezetük mégis felismerhető. A hatalom kijelöli a kívánatos jelenbeli identitást, majd ehhez megszerkeszti a megfelelő múltat. Kiválasztja az ősöket, az áldozatokat és az ellenségeket. Meghatározza a kezdetet, a megszakítást és az újjászületést. A múzeum, a tankönyv, az emlékmű és az évforduló ugyanannak az elbeszélésnek válik hordozójává. A történeti összetettség veszélyes, mert kérdéseket szül. A propaganda ezért egyszerűsít: folytonosságot teremt ott, ahol törés volt; ártatlanságot ott, ahol részvétel; egységet ott, ahol konfliktus; idegen megszállást ott, ahol hazai közreműködés is működött.

Schmidt Mária ebbe a hagyományba illeszkedik. Természetesen nem Ceaușescu, nem Sztálin és nem Rosenberg történelmi súlyával vagy politikai eszközeivel. Az ilyen azonosítás ugyanolyan történetietlen volna, mint a nácizmus és a kommunizmus közé vésett egyenlőségjel. A rokonság a szerepfelfogásban, a módszerben és a múlt politikai használatában mutatkozik meg.

Schmidt negyedszázadon át a magyar kormányzati emlékezetpolitika egyik legbefolyásosabb intézményvezetőjeként vett részt egy olyan történeti elbeszélés megalkotásában, amely a nemzetet elsősorban idegen hatalmak áldozataként, a magyar állam és társadalom felelősségét pedig másodlagos, elmosódó körülményként jelenítette meg.

A múzeum mint látványpolitika

A Terror Háza ennek az elbeszélésnek a legsikeresebb látványpolitikai műve. Erős képeket, zenét, fényt, sötétséget, szűk tereket, jelképeket és tárgyakat használ. Érzelmileg megragadja a látogatót, mielőtt az történeti kérdéseket fogalmazhatna meg. A dramaturgia ítélete gyorsabb a megértésnél. A két azonos méretű gránittömb már a bejáratnál közli a végkövetkeztetést, amelyhez a látogatónak a termeken áthaladva el kell jutnia. Schmidt most büszkén nevezi meg ezt az eljárást: a múzeum „egyenlőségjelet tett”. Ennél súlyosabb szakmai önleleplezést aligha lehetne megfogalmazni.

A modern történeti múzeum éppen az ilyen gyakorlatokkal szemben alakította ki saját normáit. A berlini Topographie des Terrors azon a helyen vizsgálja a náci uralmat, ahol a Gestapo, az SS és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal működött. Figyelme a tettesek intézményeire, döntéseire és társadalmi beágyazottságára irányul. A nürnbergi Dokumentationszentrum a náci tömegrendezvények egykori területén a hatalom színrevitelét és a társadalom mozgósítását elemzi. A washingtoni Holocaust Memorial Museum hatalmas dokumentációs, gyűjteményi és kutatási apparátust tart fenn; adatbázisában fényképek, személyes iratok, filmek és tanúvallomások százezrei találhatók. Mindez azért szükséges, mert az emlékezés erkölcsi kötelessége csak történeti pontossággal együtt őrzi meg az áldozatok méltóságát.

Ezek az intézmények sem értékmentesek. Nyíltan vállalják az emberi méltóság, a demokratikus felelősség és az áldozatok iránti tisztelet értékét. Értékválasztásuk mégsem jogosítja fel őket a kronológia megcsonkítására, a kényelmetlen szereplők eltüntetésére vagy a nemzeti önfelmentés megkomponálására.

A Terror Háza legmélyebb problémája éppen a felelősség szerkezetében rejlik. A magyar társadalom a kiállítás dramaturgiájában mindenekelőtt elszenvedő közösségként jelenik meg. A terror többnyire kívülről érkezik: német megszállás, szovjet megszállás, nyilas uralom, kommunista diktatúra. A magyar állam, közigazgatás, csendőrség, politikai elit és társadalom cselekvő részvétele elhalványul. A történelem így idegen hatalmak által megszállt, alapvetően ártatlan nemzet passiójává szelídül.

Csakhogy 1944-ben a magyar zsidók gettósítását, kifosztását és deportálását magyar törvények hosszú előtörténete, magyar közigazgatás, magyar csendőrség és jelentős társadalmi közreműködés tette lehetővé. Eichmann maroknyi különítménye önmagában képtelen lett volna néhány hét alatt több százezer embert összegyűjteni és deportálni. A kommunista diktatúrát is magyar pártvezetők, állambiztonsági tisztek, ügyészek, bírák, besúgók, hivatalnokok és karrieristák működtették, természetesen szovjet megszállás és birodalmi függés közepette. A külső kényszer valóságos volt. A belső együttműködés ugyancsak.

A komoly történeti kiállítás e kettőt együtt mutatja meg. A propaganda kiválasztja azt, amelyik politikailag hasznosabb.

Auschwitz, Kolima és Kertész Imre

Schmidt Auschwitzról szóló fejtegetése külön figyelmet érdemel. Danilo Kiš Kolimát és Auschwitzot egymás mellé állító mondata irodalmi és erkölcsi tiltakozás a kommunista tömeggyilkosság relativizálása ellen. Erős mondat, jogos indulat szól belőle. Történeti módszertan azonban nem alapítható egy aforizmára.

Annál kevésbé, mert éppen Kertész Imre – akit Schmidt Mária intézményi világa az elmúlt években egyik legtöbbet idézett, szinte saját szerzőjeként igyekezett fölmutatni – fogalmazta meg rendkívüli pontossággal a hasonlóság és a különbség egyidejű igazságát.

Kertész az 1990-ben elhangzott, Táborok maradandósága című előadásában kifejezetten „a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének” kérdéséből indult ki. Elismerte a szenvedés azonosságát: „az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől”. Rögtön hozzáfűzte, hogy a kenyérfejadagok, a kínzási módszerek vagy a szenvedés mértékének összevetése „nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés” volna.

Kertész tehát pontosan azt tette, amire a történeti és erkölcsi gondolkodásnak törekednie kell. Kimondta a szenvedés egyetemes azonosságát, közben nyitva hagyta, sőt szükségesnek tekintette a rendszerek történeti, ideológiai és antropológiai különbségének vizsgálatát. Nem vésett egyenlőségjelet Auschwitz és a Gulag közé. Analógiáról és különbségről beszélt. Ez a két szó együtt alkotja a gondolkodást. Az egyenlőségjel megszünteti mindkettőt.

Kertész ugyanebben az előadásban a náci és a bolsevik rendszert a totalitárius ideológia közös horizontján vizsgálta. Mindkettő megfosztotta az embert személyes sorsától és felelősségétől, tömeggé alakította, majd saját gépezetének alkatrészévé fokozta le. A determináció formája mégsem volt azonos: az egyik rendszerben a származás és a faji besorolás, a másikban az osztályhelyzet politikai minősítése jelölte ki az ember helyét. Ez nem jelentéktelen részlet. A náci rendszerben a zsidó gyermek már megszületésével hordozta megsemmisítésének okát; sem vallási kitérés, sem politikai lojalitás, sem munka, sem érdem nem változtathatott ezen. A faji állam az ember puszta létezését tette bűnné.

Kolima a Gulag egyik legkegyetlenebb térsége volt: kényszermunka, éhezés, fagy, önkény, kivégzés és tömeges pusztulás jellemezte. Auschwitz egyszerre volt koncentrációs tábor, rabszolgamunka-központ és iparszerű megsemmisítő komplexum; Birkenauban a deportált zsidók nagy részét érkezésük után közvetlenül meggyilkolták. A Gulag foglya elvileg büntetését töltötte, jóllehet milliók esetében maga a vád is koholmány volt, és a túlélés esélyét a rendszer rettenetesen alacsonyra szorította. Auschwitz-Birkenau zsidó deportáltjának „bűne” a származása volt, a gyermeké, a csecsemőé és az aggastyáné ugyanúgy. Az egyik rendszer tömegesen pusztított el embereket kényszermunka, éheztetés, kivégzés és embertelen fogva tartás révén; a másik létrehozta egy teljes nép biológiai megsemmisítésének állami, kontinentális programját.

Mindkettő bűn, és mindkettő áldozatainak emlékezete feltétlen erkölcsi kötelezettséget ró az utókorra. A történeti különbségek pontos megnevezése egyik szenvedést sem fokozza le a másik mércéjével; ellenkezőleg, visszaadja az áldozatoknak saját nevüket, sorsukat és haláluk megismételhetetlen történetét. A különbségek eltörlése az emlékezés nyelvén elkövetett második kisajátítás: a meggyilkoltak egyediségét utólag egy politikai képlet névtelen bizonyítékává silányítja.

Különös iróniája ennek a vitának, hogy Schmidt Mária hivatkozik Kiš egyetlen, idézetként jól használható mondatára, miközben a saját intézményi kánonjába emelt Kertész Imre egész esszéje cáfolja az egyenlőségjel logikáját. Kertész szövegének valódi komolysága éppen abból fakad, hogy ellenáll a politikai kisajátításnak. Nem engedi sem a kommunista táborok szenvedését kisebbíteni, sem Auschwitz történeti egyediségét föloldani a diktatúrákról szóló általános erkölcsi szólamokban.

Aki Kertészt valóban olvassa, annak el kell viselnie ezt a kettős igazságot. Aki csupán hivatkozik rá, annak elegendő az író neve egy intézmény homlokzatán.

Auschwitz nem erkölcsi zseton, amelyet egy politikai vita asztalára lehet csapni. Nem retorikai bunkó, amellyel a vitapartnert „erkölcsi szavazati jogától” megfosztjuk. Auschwitz történeti esemény, amelynek előzményei voltak: keresztény zsidóellenesség, modern faji antiszemitizmus, összeesküvés-elméletek, jogfosztás, bürokratikus kategorizálás, vagyonrablás, deportálás és megsemmisítés. Auschwitz megértéséhez Raul Hilberg, Saul Friedländer, Yehuda Bauer, Christopher Browning, Philippe Burrin és számtalan más kutató életműve kellett. Gázkamrák, deportálási listák, vasúti menetrendek, minisztériumi iratok, tettesvallomások, túlélői tanúságtételek és helyi társadalomtörténetek százezrei kellettek.

Schmidt mindezt egy fekete gránittömbbel és egy idézettel intézi el.

Ez az emlékezetpolitika valódi természete. Egyszerű képleteket gyárt ott, ahol a történelem kényelmetlen összefüggéseket tár föl. Erkölcsi pátoszt kínál felelősségvizsgálat helyett. Látványt ad elemzés helyett. Nemzeti áldozati mítoszt épít az állami és társadalmi részvétel kutatása helyére. A látogató nem kérdésekkel távozik, kész politikai ítéletet visz magával.

A szakmai felülvizsgálat kötelessége

Schmidt még azt is sérelmezi, hogy éppen az általa vezetett múzeum kiállítását vizsgálják felül. Mintha huszonöt év változatlansága a szakmai kiválóság bizonyítéka volna. Valójában éppen az ellenkező kérdés adódik: miként maradhatott egy, a huszadik század legvitatottabb korszakait bemutató állandó kiállítás negyedszázadon át lényegében érintetlen?

Ez idő alatt levéltárak nyíltak meg, dokumentumok váltak hozzáférhetővé, új monográfiák százai jelentek meg, megváltozott a holokauszt, a kollaboráció, az államszocializmus és az állambiztonság kutatása. Egy múzeum, amelyre a tudomány huszonöt éven át nincs hatással, aligha őrzi a történelmet. Befagyasztja alapítói politikai pillanatát.

A szakmai felülvizsgálat nem üldözés. A közpénzből fenntartott intézmény kötelessége. Független kutatók bevonása nem politikamentes angyalok keresését jelenti. Olyan szakemberekét jelenti, akik többféle tudományos álláspontot képviselnek, nyilvánossá teszik módszereiket, megindokolják következtetéseiket, és munkájukat nem az érintett intézmény vezetője ellenőrzi.

Schmidt Mária most ellenzéki politikai szimpátiájára hivatkozik. Különös fordulata ez annak a pályának, amelynek során hosszú éveken át a kormányzati emlékezetpolitika egyik legbefolyásosabb alakja, hatalmas közpénzek fölött rendelkező intézményvezető és a rendszer történelmi önképének egyik fő tervezője volt. A függetlenség eszménye rendszerint akkor válik sürgetővé a hatalom egykori birtokosai számára, amikor a hatalom már más kezében van.

Schmidt végül lelkiismereti vizsgát rendez, és erkölcsi szavazati jogokat osztogat. Éppen ebben a mozdulatban mutatkozik meg legtisztábban az a szellemi világ, amelyet képvisel. A történész nem vonja meg másoktól az erkölcsi szavazati jogot. Bizonyít, érvel, vitatkozik, kételkedik, pontosít. A főinkvizítor osztályozza a lelkiismeretet. A propagandista kijelöli az egyetlen megengedett választ. A pártideológus eldönti, ki maradhat a közösség erkölcsi határain belül.

Schmidt Mária azt állítja, hogy minden történész politikailag elkötelezett, ezért független szakmai vizsgálat sem létezhet. Saját helyzetét avatja általános törvénnyé. Abból indul ki, hogy aki történelmi intézményt vezet, szükségképpen valamely politikai tábor múltját gyártja. E fölfogás nem megvédi a történészi mesterséget, hanem ellenkezőleg: megszünteti. A szakmai autonómia lehetőségét is tagadja, mert annak elismerése azonnal fölvetné a kérdést: vajon a Terror Háza megfelelt-e valaha ennek a követelménynek?

A történész és a propagandista közötti különbség tehát nem abban áll, hogy egyiküknek van világnézete, a másiknak pedig nincs. Mindkettőnek van. A különbség ott kezdődik, hogy a történész aláveti világnézetét a források ellenállásának, a módszer fegyelmének és a szakmai bírálatnak. A propagandista a forrásokat veti alá saját világnézetének és politikai megbízatásának.

Schmidt Mária a szakmai felülvizsgálat puszta lehetőségét is politikai támadásnak minősíti. Ezzel végül maga mondja ki, hogy az általa vezetett intézmény világában a politika és a történetírás között nincs határ. Csakhogy ez nem a történészszakma leírása.

Ez Schmidt Mária önvallomása.

Bejegyzése így végül többet mond el a Terror Házáról, mint talán bármely szakmai átvilágítás első jelentése. Megmutatja azt a gondolkodást, amely a történelmi összehasonlítást egyenlőségjellé, a pluralizmust relativizmussá, az emlékezést politikai fegyverré, Auschwitzot pedig fegyelmező jelszóvá silányítja.

És mindez tényleg nem történetírás. Sokkal inkább a propaganda önarcképe, fekete és vörös gránitba vésve.