Orbán veresége, Netanjahu végessége?
Joshua Leifer Izraelben élő újságíró és történész véleménycikke a Tachles c. svájci zsidó lapban jelent meg.
Kép forrása: EU Observer
Magyar Péter és a Tisza párt győzelme előrevetíti, mire lehet képes Izrael ellenzéke Naftali Bennett vezetésével – a „mi saját Magyarunkkal” –, ha sikerül megbuktatni Benjamin Netanyahut: enyhülhet a korrupció és a populizmus, de aligha történik több, mint a normalitáshoz való visszatérés.
Orbán Viktor parlamenti választási veresége csapást mért az európai és a nyugati illiberális erőkre. Több mint másfél évtized alatt Orbán Magyarországot a feltörekvő jobboldali populisták mintájává alakította; Budapest bizonyos értelemben egy illiberális „internacionálé” fővárosává vált.
Ennek most vége. Az Orbánt leváltó, 45 éves Magyar Péter pártja parlamenti „szupertöbbséget” szerzett, és az eddig domináns Fideszt a korábbi méretének töredékére zsugorította. Magyar megígérte, hogy felszámolja azt a kleptokratikus rendszert – ezt ő és mások „maffiaállamnak” nevezik –, amely a Fideszhez közel állókat, különösen Orbán családtagjait gazdagította. Emellett azt is vállalta, hogy helyreállítja Magyarország kapcsolatát az Európai Unióval, amelyet Orbán fokozatosan aláásott, miközben közeledett Vladimir Putin Oroszországához.
Magyar győzelme ugyanakkor nem jelent teljes ideológiai szakítást, épp ellenkezőleg. Egykori Fidesz-bennfentesként és Orbán bizalmasaként Magyar korrupcióellenes harcosként vált népszerűvé, hagyományos értékekre és katolikus hitére támaszkodva.
Kerülte, hogy kényes kulturális és társadalmi kérdésekben egyértelmű állást foglaljon. Általános megítélés szerint Európa-párti konzervatív; pártja az Európai Parlament jobboldali Európai Néppárt-frakciójának tagja, amelyhez korábban a Fidesz is tartozott, mielőtt csatlakozott volna a szélsőjobboldali, euroszkeptikus „Patrióták Európáért” csoporthoz.
Magyar programja – ha sikerül megvalósítania – javíthat Magyarország helyzetén. Az igazságszolgáltatás függetlenségének helyreállítása, az akadémiai és sajtószabadság elleni támadások felszámolása, valamint az Európai Ügyészséghez való csatlakozás újraindítása nem jelentéktelen lépések. Mégis: ha Magyar győzelme tanulságokkal szolgál azok számára, akik máshol – például Izraelben – autoriter populista vezetőket akarnak kihívni, akkor ezek inkább kijózanító tanulságok.
Nem radikális vagy felszabadító vízió söpörte el Orbánt, hanem valami jóval prózaibb: a normalitás ígérete. Magyar Fidesz-múltja sem vált hátrányára, sőt valószínűleg segítette. A választók egy olyan jelöltet támogattak, aki a rendszerből nőtt ki, és talán el sem hagyta volna azt, ha nem robban ki egy súlyos botrány volt felesége, Varga Judit, az egykori igazságügyi miniszter körül, egy állami gyermekotthonban történt visszaélések eltussolása miatt.
Számos párhuzam van Magyarország és Izrael között. Mindkettő kis ország, modern identitásuk a 19. századi közép-európai nacionalizmusból ered (emlékeztetőül, Theodor Herzl Budapesten született). Mindkettő posztszocialista állam (bár eltérő módon), ahol a történelmi baloldali pártok háttérbe szorultak, és a régi elit a jobboldali populisták célpontjává vált.
És mindkettőt – legalábbis a Fidesz vereségéig – büszkén illiberális vezetők irányították, akik saját képükre formálták országukat. Orbán ebben messzebbre jutott az intézmények lebontásában, mint amit Netanjahu igazságügyi reformkísérlete eddig elért.
Lehet-e Magyar győzelme minta az izraeli ellenzék számára? Naftali Bennett tűnik a leginkább hasonló figurának: ő is a rendszer belső köréből érkezett, Netanjahu korábbi szövetségese volt, majd ellenfelévé vált.
Magyarhoz hasonlóan Bennett kampányát is az a vád hajtja, hogy a jelenlegi miniszterelnök elárulta korábbi értékeit, és korrupciós ügyek terhelik. Ha Magyar „orbánizmust Orbán nélkül” ígért, Bennett „netanjahuizmust Netanjahu nélkül”: ideológiai folytonosságot személyi kultusz és önérdek nélkül.
Ez a képlet Izraelben is működhet. Bár a közvélemény egyre inkább belefáradt Netanjahu uralmába, a politikai irányvonalával szembeni elégedetlenség jóval kisebb. Nincs igazán erős kihívó, aki radikálisan eltérő víziót kínálna.
Magyarország és Izrael így olyan országok példái, ahol a jobboldali populizmus átformálta a politikai teret. Az ilyen vezetők személyük köré szervezik a politikát, és a klasszikus bal–jobb törésvonal helyett egy egyszerű kérdés marad: mellette vagy ellene.
Ebben a helyzetben az ellenzék gyakran nem új víziót kínál, hanem a korábbi állapotok visszaállítását. A politikai képzelet beszűkül, mert az elsődleges cél a még meglévő demokratikus intézmények megvédése.
Hiba lenne alábecsülni Magyar győzelmét. Ugyanakkor a kampánya azt is mutatja, hogy a hosszú ideig tartó populista uralom mennyire leszűkíti a politikai lehetőségek terét.
Ebben az értelemben még a populista vezetők veresége is az ő sikerüket tükrözi: azt, hogy mennyire átformálták országukat. Ez valószínűleg Magyar győzelmére is igaz lesz – és Izraelben is így lehet, ha Bennett egyszer valóban leváltja Netanjahut.
