Orbán és Netanjahu – miért van szükségük egymásra?

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

Orbán Viktor és Benjamin Netanjahu olyan szívélyességgel tárgyaltak, ami a normális diplomáciai üzemmenetre többnyire nem jellemző.

Orbán és Netanjahu Jeruzsálemben

A politikához nem kapcsolódó gesztusok – mint a magyar zsidó múzeum bővítése, magyar kulturális programok szervezése, másfelől a Puskás fociakadémia említése (mintha Netanjahunak ez valóban szívügye lenne), valamint a vacsora-vendéglátás – mind arról szólnak, hogy a látogatás politikai súlyán túl annak szimbolikus jelentőségét is kölcsönösen fontosnak tartották.

Külön érdekesség volt Orbán Viktor látogatása az askenázi főrabbinál, valamint szívélyes eszmecseréje a Siratófalhoz kirendelt rabbival – ami ugyancsak nem szokványos része a diplomáciai protokollnak. Izraelbe látogató politikusokra nem jellemző, hogy ilyen látványosan ortodox rabbik  társaságában fényképezkedjenek.

Ugyancsak fontos üzenet, hogy – Kurz osztrák kancellárhoz hasonlóan – Orbán sem látogatott el Ramallahba, a Palesztin Autonómia központjába. Ramallah a nyugat-európai vezetők kihagyhatatlan programpontja. (Legutóbb, izraeli útja során, Vilmos brit herceg is járt itt.) A palesztinok, ki nem mondva, Izrael antitéziseként jelennek meg a világ közvéleménye előtt, ezért a ramallahi látogatás mindig felemelt ujj, erkölcsi intelem Izrael felé: van valami a rovásotokon, ezt számon tartjuk és az elszámolásnak meg kell történni. Mivel a palesztinok, mint elnyomott kisebbség jelennek meg a köztudatban, ezért ők a polkorrekt, kisebbségvédő, befogadó, elnyomottak pártján álló Nyugat-Európa liblingjei. Közép-Európa országai viszont, ahol a politikai agenda csúcsán áll a migráns-ellenesség, most nem tekintik vonzó partnernek az arab, túlnyomóan moszlim palesztinokat, akiknek identitásában a menekült mivoltuk a meghatározó.

Ezelőtt tíz évvel a honi jobboldali, antiszemita média egyszerre szidta a kozmopolitákat (magyar és nemzetközi zsidók) és a cionistákat (izraeli zsidók) és imádta a palesztinok szenvedéseit a zsidók nyakába varrni. A menekültválság kezdete óta a palesztinok már nem olyan kedvelt áldozatok a honi nacionalista jobboldalon, míg a cionista zsidók (izraeliek) feljebb léptek a kedveltségi rangsorban.

*

Orbán Viktor, a kicsiny, tízmilliós Magyarország miniszterelnöke komoly ismertségre és szimbolikus jelentőségre tett szert azzal, hogy a migránsellenes politika talán legkonzekvensebb képviselője a regnáló európai kormányfők között. E téren a V4-ek kormányfői közül is kiemelkedik. Mint az lenni szokott, az idegenellenesség a jogállam gyengítésével is párosul, így Orbán valóságos mumus a mainstraem Nyugat-Európában (ha nem is festik őt ördögként a falra, mint nálunk a kormány Soros Györgyöt.)

Netanjahu izraeli miniszterelnöknek pedig pont ilyen partnerre van szüksége. Nem a demokráciaellenesség okán, hanem azért, mert Orbán szemben áll az Izrael-kritikus EU-fősodorral, éppúgy, mint ő. Orbánnak van bizonyos befolyása az EU-ban, az (erősen) jobboldali erők egyik mozgósító figurája. Orbánnak lehet esélye arra (reméli Netanjahu), hogy az EU politikáját valamelyest jobbra tolja. Ma ugyanis az emberjogi diskurzusba mélyen berögzült baloldal Izrael legádázabb ellenfele. (Lásd a brit baloldal vezetőjét, Jeremy Corbynt.)

*

Az európai kisebbségvédelem és befogadás szellemisége a fasizmus borzalmas tapasztalatai nyomán vált dominánssá: a másságot nem kirekeszteni, démonizálni és elpusztítani kell, hanem megérteni és elfogadni. „Te is más vagy, te sem vagy más.”

Sajnos azonban az antirasszizmus/kisebbségvédelem/befogadás ideológiája is a nemes, univerzalista eszmék sorsára jutott: uralkodó eszmévé válván vulgarizálták, kiforgatták eredeti mivoltából, nemes jelszavait primitív furkósbotként kezdték használni. Mindennek bemutató előadására 2001-ben került sor, az ENSZ Durbanben tartott rasszizmus-ellenes konferenciáján. A nemes eszmék jegyében ekkor valóságos lincspartit rendeztek: kirekesztő, rasszista, elnyomó országok képviselői Izraelt vádolták meg rasszizmussal, népirtással, beleértve természetesen a palesztin gyerekek meggyilkolását. A rasszizmus-ellenes összejövetel  Izrael-ellenes gyűlöletünnepséggé fajult. Mindez párhuzamosan megjelent a médiában is: az ekkor zajló Al Aksza intifáda polkorrekt közvetítésében ártatlanul szenvedő palesztinok és kegyetlen izraeli katonák jelentek meg a tévéképernyőkön, amit százmilliók láthattak.

Ezzel a visszájára fordított, antiszemita fegyverré vált emberjogi diskurzussal a mai demokratikus Nyugat-Európa nagy része éppen úgy nem tud mit kezdeni, mint ahogy a harmincas években a haladó nyugati értelmiség egy része nem tudott mit kezdeni a sztálini borzalmakkal. Hiszen ha elhiszi őket, egész világképe összeomlik.

*

Izraelben ekkor bukott meg a baloldal: ők a béketárgyalások során komolyan vették e nemes eszméket, komolyan törekedtek a méltányos békekötésre a palesztin kisebbséggel, ám a válasz véres intifáda volt, egyáltalán nem titkolt antiszemita retorikával körítve, amit a polkorrekt Európa nem volt hajlandó tudomásul venni. Mint rendesen, a zsidó állam volt a kísérleti terep, ahol a nemes jelszavak a gyakorlatban vizsgáztak. Az addig békepárti izraeli többség a saját bőrén érezte az emberjogi diskurzus hamisságát: a gátlástalan terroristák őket vádolták rasszizmussal, népirtással, a nyugati közönség pedig előzékenyen elhitte a vádakat.

Ennek a diskurzusnak volt jóhiszemű, őszinte szívű harcosa a mélyen rokonszenves Barack Obama, és ez a politika bukott meg Amerikában 2016-ban, amikor az alsó középosztály észrevette, hogy ők – az új diskurzus szerint – már nem emberibb körülményekért küzdő munkavállalók, hanem rasszistagyanús fehérek. Így jutott hatalomra egy kevésbé szeretetre méltó személyiségű elnök, aki megtartotta, amit ígért, és felrúgta az emberi jogi diskurzusra építő nyugati együttműködési rendszert. Ennek egyik fő haszonélvezője Izrael, mivel az amerikai ENSZ-küldöttek, európai kollégáiktól eltérően, nem haboznak néven nevezni a humanista szósszal leöntött antiszemita gyűlöletrituálékat az ENSZ-közgyűlésen, az Unescóban és másutt.

Ennek a diskurzusnak a válságát éli át most Nyugat-Európa, amelyet azonban ez a válság sokkal súlyosabban megrendített, mint Izraelt vagy Amerikát. A Hitler utáni, békés együttműködésre épülő Európának ugyanis ez a diskurzus, a másság tisztelete volt az alappillére, mentsvára. Ha ez összeomlik, ugyan mi akadályozza meg, hogy visszatérjenek a 20. század szörnyűségei? – kérdezik politikusok, gondolkodók és közemberek. A haladó Európa ezért nagy félelmében – érthető, de nem igazolható módon – ragaszkodik a félresiklott modellhez. Ennek a modellnek szellemében tárgyal ma Nyugat-Európa a magát diszkrimináció áldozataként feltüntető Iránnal, azzal az elnyomó rezsimmel, amely a leggátlástalanabb nyíltsággal hirdeti a zsidó állam elpusztítását.

Ennek a diskurzusnak a válságából profitál gazdagon az Orbán-rendszer, amely soha nem volt fogékony ezekre az eszmékre, azt sem tűzte zászlajára, ami ezekből méltányos és megvalósítható volt, legfeljebb nem akadályozta megvalósulásukat. Soha nem végezte el az 1945 előtti politika kritikáját, hanem ellenkezőleg: legitimitását leginkább a Horthy-rendszer úgy-ahogy vállalható elemeire (leginkább Bethlen István miniszterelnöki éveire) alapozza.

Pontosan ez az ingatag legitimáció az, amelynek alátámasztására szükség van „a zsidók” hitelesítő pecsétjére. A sok antiszemitizmusról, antidemokratikus rendszerről szóló szemrehányás mind smafu, hiszen maga a zsidók nagyfőnöke (meg a szakállas főrabbik) fogadja szívélyesen hazánk miniszterelnökét. (Arról nem is beszélve, hogy az ő segítségükkel talán még az amerikai elnökhöz is sikerül eljutni!)

Készséggel el kell ismerni, hogy – ennek az alkunak a keretében – a rendszer megvédi a magyar zsidókat, csakúgy, mint más kisebbségeket, amíg azok elfogadják az általa szabott, nem túlságosan tág kereteket.

*

A két politikusnak tehát egészen eltérő okokból van nagy szüksége a másikra.

Az egyik országa a legkomolyabban vette az emberjogi diskurzust, nagyon sokat tett fel ezek hitelességére, és csak akkor fordult el tőlük, amikor ezen az úton már életveszélyessé vált volna továbbmenni.

A másik ország politikai vezetése ezeket az eszméket sose tette igazán a magáévá, és most ezek teljes elutasításából épít magának legitimációt.

Most éppen együtt mozognak, de az egyik egy körrel előbbre van, mint a másik.

Az EU pedig mind a kettőt elítéli.

A magyar zsidók pedig egymásnak esnek az internetes fórumokon: akinek Izrael biztonsága a fontos, az üdvözli a találkozót, akinek a magyar demokrácia fontos, az fújolja. Két egyformán magasztos ügy, amelyek szent nevében a vehemensebbek kölcsönösen leantiszemitázzák egymást.

Címkék:emberjogi diskurzus, Izrael, kisebbségek, Netanjahu, Orbán, palesztin, rasszizmus

[popup][/popup]