Művészet kontra kultúra – Kertész Imre két posztumusz könyvéről

Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1975-ben jelent meg először, de a története máig tovább íródik. 

Az író először több folyóiratban publikálta a mű készülésével párhuzamosan írt feljegyzéseit, majd 1992-ben megjelent az ezekből komponált Gályanapló, 2022-ben – Kertész halála után hat évvel – Berlinben német nyelven az 1958 és 1963 között született feljegyzésekből válogatott Heimwech nad dem Tod, ugyanennek bővített változata magyarul 2022-ben Vázlatok címmel, és végül 2024-ben a Lét és írás. Utóbbi két kötetet a budapesti Kertész Imre Intézet adta ki, Soltész Márton szerkesztésében, jegyzeteivel és utószavával.

Miért e sok „körülmény”? Miért fontos egy író számára, hogy megörökítse műve születésének folyamatát? Kertész esetében egyértelmű, hogy nem erről van szó. Ahogy a Gályanapló, úgy a mostani két kötet, különösen a Lét és írás, nem műhelynaplók. Tulajdonképpen nem is naplók, noha az egyes bejegyzések fölött pontos dátumjelöléseket látunk, és az idő a maga szokott módján ezekben a kötetekben is kérlelhetetlenül egy irányba halad. Csakhogy a napló műfaja személyes élményanyagot dolgoz fel, utalásokkal a hétköznapi élet eseményeire, a szakmai közegre, a magánéletbe beszivárgó, éppen aktuális általános történésekre, legyen az politikai, történelmi, kultúrhistóriai vagy bármi egyéb. Kertész „naplóiban” alig találkozunk ilyesmivel; a Vázlatokban még itt-ott előbukkan egy nyári este, egy beszélgetés emléke, egy-egy illat, benyomás. A Lét és írásban már szinte semmi; a mindennapi élet egyetlen partnere, a feleség alakja is csak két-három alkalommal említődik meg, és egy szerkesztővel folytatott beszélgetést, illetve a Sorstalanság kéziratát fogadó kiadói reakciót leszámítva az időjárásról is több szó esik, mint a korabeli magyar irodalomról vagy az aktuális politikai, vagy akár szakmapolitikai történésekről. Annál bővebben írt Kertész a számára fontos írókról és művekről, Dosztojevszkijről, Thomas Mannról, Heinéről, Faulknerről, Henry Jamesről, Tadeusz Borowskiról és Jorge Semprunről, Camus-ről és Sartre-ról. Marxról és Lukács Györgyről, Kierkegaard-ról és Alain Robbe-Grillet-ről. És a zenéről, rendkívüli műértő készségről adva tanúságot, amellyel a zenének nemcsak a dramaturgiáját, de a filozófiáját is folyékonyan olvasni képes.

Pontosítsunk: mi is ez a két kötet? A Vázlatok az író 1958 és 1963 közötti feljegyzéseiből válogat, melyekhez a szerkesztő a 62 lapos kézirattal egy dossziéban lévő témavázlatokat is hozzátette. Ne legyen kérdéses: Kertész maga rendezte így az anyagot. A Lét és írás hasonlóképpen az író által tudatosan válogatott, szerkesztett, javított feljegyzés-gyűjtemény; néhány hónappal későbbről indul, mint a Vázlatok, 1959 novemberétől, és 1973 decemberében zárul. Mindkettővel Kertész akkor kezdett foglalkozni, gondozni, átgépelni, letisztázni, amikor 1973 nyarán a Magvető kiadó elutasította a Sorstalanság publikálását. Tehát az évtizedek alatt írt feljegyzésekből történt tudatos válogatásokról van szó. Olyan szövegek koncentrált közléséről, amelyek nem egy regény születését dokumentálják, hanem egy regény születése során és révén megszilárdult létlételméleti, esztétikai, művészetelméleti elveket foglalnak egybe, benne a később önálló elbeszélésként, Világpolgár és zarándok címen publikált Káin és Ábel történettel a bűn diadaláról és Isten konfúz törvényeiről.

Nem is holmi írói hitvallás ez, hanem a 20. század történéseinek fényében megváltozott létkörülmények morális következményeinek összefoglalása. Nem a holokauszt utáni művészet Adorno által megfogalmazott folytathatatlanságáról van szó, hanem egy végérvényesen megváltozott világállapotról, amihez a művészetnek is viszonyulnia kell.  Ahogy egy 1965-ös bejegyzésben fogalmaz: „A második világháború  nyomorúsága az örökül hagyott megoldatlanság. Nem az elveszett életek, szörnyű megismerések és önpusztító cselekedetek; az emberiség lehetősége a katarzisra, a nagy megtisztulásra: ez veszett el.”

Ez Kertész axiómája, ezt részletezi minden lehetséges módon a naplóhoz hasonlító feljegyzéseiben, ezt igyekszik definiálni az irodalom hagyományaihoz képest, ezt próbálja szembeállítani a kultúrával mint töretlen folyamattal. És ezt formálgatja, építgeti az irodalom és az élet – a lét és az írás – közegében, ennek megfelelő nyelvet, regénystruktúrát keres a Sorstalanság számára.

Ne essünk ismét ugyanabba a tévedésbe: Kertész Imre nem holokauszt-író. A Nobel-díj átvételekor, a stockholmi beszédben ezt mondta: „A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.” Számára a holokauszt inkább léttapasztalat; de írói munkássága ugyanígy szólt a Kádár-kor langyos diktatúrájáról, sőt alighanem a mai konzumdiktatúra sorstalanságáról is, amit a Lét és idő oldalain már a hetvenes évek elején prognosztizált. A kötetben publikált utolsó feljegyzés óta fél évszázad telt el; ma már egészen más problémákkal küzdünk. Vagy mégsem? Kertész a „funkcionális ember” fogalmára építi a regényt: „A funkcionális ember valósága: a tüneti valóság. A szervezetek ugyanis, minthogy teljes mértékben magukra vállalják, hogy megküzdenek az erkölcsi és anyagi valósággal – mindössze részfeladatokat igényelve tőle –, oly létfeltételeket teremtenek számára, amelyek tökéletes felmentést nyújtanak neki a teljes értékű, etikailag és materiálisan önmagára utalt lét alól; ilyenformán nem a saját valóságát, hanem a saját funkcióját éli csupán. (…) Következmény: a funkcionális ember élete lassanként elveszti valóságtartalmát…” 

Lehet, hogy a Kertész által Auschwitz kapcsán körvonalazott „funkcionális ember” mára kiteljesedett és olyan általánossá vált, hogy már egyáltalán nem vesszük észre?

Kertész Imre: Vázlatok, feljegyzések, tématervek 1958–1963. Kertész Imre Intézet, 2023, szerk. Soltész Márton, 215 oldal.

Kertész Imre: Lét és írás, feljegyzések 1959–1973. Kertész Imre Intézet, 2024, szerk. Soltész Márton, 440 oldal.