„Mit csinálsz 1948-cal”? – A legújabb anticionista toposzokról

Írta: Veszprémy László Bernát - Rovat: Politika

Az Al-Dzsazíra angol nyelvű katari arab portál az Izrael-ellenes antiszemita vádaskodás legújabb példáit vonultatja fel.

Ahogy az Al Dzsazira az izraelieket látja

A Katarból pénzelt Al-Dzsazíra, melynek terror-barát retorikáját még a Há’árec is kiszúrta, s melyet Avigdor Lieberman izraeli védelmi miniszter „náci és kommunista propagandához”hasonlított, sajnos egyre nagyobb teret kap a fiatalok tájékozódási forrásai között. Ebben külön szerepe van az Al-Dzsazíra fiatalokat célzó AJ+ nevű projektjének, mely a legálságosabb, progresszív retorikába csavarja az Izrael-ellenes portál üzenetét.

Az AJ+ facebook-oldalán lettem figyelmes egy „Izraelben OK rasszistának lenni” című írásra, mely címével ellentétben nem a rasszizmus jelenségével foglalkozik Izraelben – mely akár egy legitim téma is lehetne –, hanem a legújabb antiszemita Izrael-ellenes toposzokat tálalja pontról-pontra az olvasó elé. A cikk egy Sahar Vardi nevű izraeli fiatalt szólaltat meg, aki tudatosan kerüli a sorkatonaságot a zsidó államban, és ezért már többször büntetésben is részesült. A szerző az interjúalanyon keresztül mutatja be ezeket a vádakat, melyeket érdemes józan ésszel megközelíteni, és bemutatni azok helytelenségét.

Az interjúalany egyértelművé teszi, hogy még a fősodratú izraeli baloldallal sem elégedett, mert még az is cionista. Csak, hogy tisztán lássuk: a progresszív hangnembe bugyolált Izrael-ellenes érvelés tehát nem valamifajta „reformot”, vagy egy „befogadóbb” társadalmat akar, hanem a cionizmus végét, úgy ahogy van. Az érvelő kiemeli, hogy míg 1967-ről (azaz az Izrael birtokába jutott területekről) még szó van „legalább diskurzus szintjén”, „de 1948: azzal mit csinálsz?”

Vardi tehát azt mondja, hogy nem elég a „megszállást” felszámolni, hanem 1948-at is „vissza kéne csinálni”: azaz a zsidó állam alapítása minden probléma gyökere. Bizonyos szempontból megnyugtató ilyen kristálytisztán találkozni a „progresszív” érvek mögött álló valósággal: a gond nem a „megszállás” vagy az ellenőrzőpontok, nem a himnusz és nem a szociálpolitika, hanem a zsidó állam léte. „Egy valamit lehet tenni vele, azt, hogy feladod a zsidó államot. Sok megoldás van arra, hogy az izraeli zsidók itt éljenek – nem ez a kérdés [az én kiemelésem – V. L. B.]. A kérdés, hogy ha elfogadod a problémát 1948-cal, akkor nem marad más választásod, mint hogy feladod a zsidó államot”.

Tiszta beszéd, és nem is kellene vele többet foglalkozni, ha nem sütne belőle a manapság oly’ divatos progresszív retorika naivitása. Ízlelgessük Vardi kisasszony, izraeli haladó értelmiségi világnézetét: „Nem ez a kérdés”. Mármint, hogy „maradhatnak-e” a zsidók, mert biztos maradhatnának. Nem kérdés: arab szomszédjaik számtalanszor bizonyították, hogy megkímélnék életüket, ha elbukna a cionista projekt. Legutóbb éppen 50 éve. Idézzük Vardi kisasszony békepartnereit: „Kövezzétek ki az arab utakat zsidók koponyáival!” Illetve: „Nem lesznek túlélők”. Ugye, hogy nem kérdés? Mit ugrálnak még ezek a fránya cionisták?

A cionizmus alapját természetesen a zsidó nép történelmi hazára való igénye jelenti. Ahogy Herzl írta: „Nép vagyunk, egy nép”. Pinszker pedig feltette a kérdést, Hillél rabbit idézve: „Mikor, ha nem most?” Vardi kisasszony azonban ezen a profán igazságon is fogást talál: „Az emberek abban a hitben nőttek fel, hogy ’kell egy zsidó állam, hogy megvédjük magunkat’ . . . Azt hiszik, hogy muszáj . . . A félelem nagy része az identitásunknak”.

A zsidó nép önvédelemre való igénye viszont nem valami fikció, a terrorizmussal kapcsolatos félelmek pedig nem felülről gerjesztett indulatok. A zsidó nép történetének sorozatos üldöztetései bizonyítják, hogy szükség van a zsidó államra. A terrorizmus pedig az erőszakos iszlám és az arab nacionalizmus eredménye, nem pedig valamifajta „cionista imperializmusé”. A cionizmus – és az ahhoz mérsékelten köthető kolonializmus – előtti muzulmán erőszak története köteteket töltene ki.

Vardi kisasszony és a baloldal hasonlóan gondolkodó része azonban eredendően félreérti a cionizmust, hiszen – mint interjújában is kimondja – szerintük „a cionizmus részben a rasszizmus elfogadhatóvá tételén alapul. Egy nacionalista mozgalom, mely már önmagában a zsidókat preferálja a nem-zsidók felett”.

Csupán a legvadabb internacionalizmus képzelheti, hogy gond van a nemzeti eszmével, vagy, hogy egy zsidónak – vagy bármilyen nemzetiségűnek – a más nemzetét kellene preferálnia a sajátja felett. A cionizmus gondolata pedig sohasem foglalkozott a faj kérdésével. Vardi kisasszony azonban láthatóan a nemzetek teljes felolvadásában hisz, mikor arról beszél, hogy nem kéne a zsidók biztonságát az araboké elé helyezni. Természetesen minden emberi élet megőrzése fontos, de talán még nem Izraelt kell hibáztatni azért, mert az ellene föllépő öngyilkos merénylők és dzsihadisták kivétel nélkül az arabok soraiból kerülnek ki.

Utolsó megjegyzésében mutatkozik meg teljesen az „elnyomó – elnyomott” rendszerben gondolkodó modern progresszív gondolkodás hibája: „Alapvető különbség van a zsidó identitás megőrzése között, mikor a zsidóság kisebbséget képez, illetve mikor a zsidóság már többség, és még akkor is meg akarja őrizni a zsidó identitást minden áron”.

A zsidó nép identitásának megőrzése vagy helyes cél, vagy pedig nem, de nincsen olyan, hogy a diaszpórában még lehetsz öntudatos zsidó, de Izraelben már alakulj át terrorizmust toleráló kezes báránnyá.

Mikor a Vardi-féle, Al-Dzsazírának (emlékezzünk: a nőket elnyomó, homoszexuális cselekedeteket büntető Katarból pénzelt Al-Dzsazírának!) nyilatkozó progresszívek elfogadónak tűnnek a zsidó léttel a diaszpórában, és „csak anticionistaként” definiálják magukat, tartsuk észben a fenti, múlt rendszert idéző Izrael-ellenes antiszemita érveket: számukra a gond 1948-cal van, és a zsidó csak a diaszpórában „jó zsidó” – és csak ha anticionista.

támogatás
[popup][/popup]