„Megkerestem a lincselésbe fordult munkástüntetés résztvevőit…”

“Miskolcon 1946-ban először két zsidót lincseltek meg, mint kapitalista spekulánst, aztán 48 órával később egy zsidó származású rendőrtisztet is, mint kommunistát. Ez a gyalázatos eset felkeltette az érdeklődésemet.”

Történész, író, Tabi László humorista unokaöccse. Nagybátyja személyiségéről és az 1945 utáni pesti humor történetéről kötetben emlékezett meg. Casanováról és koráról művelődéstörténeti könyvet írt, mely több kiadásban is megjelent. A rendszerváltás után kiadott szociológiai munkáiban visszatérően foglalkozik a „zsidókérdéssel”, a vérváddal, a huszadik századi európai és magyar történelem neurózisaival. Szenvedélyesen érdekli a tömeglélektan és tömegpszichológia, különös tekintettel a magyar zsidóság katasztrófájára és a hazai antiszemitizmus tovább élésére 1944 után.

Akivel beszélgetek:
Pelle János.

• Mi történt a családotokkal a Soá évei alatt?

1950-ben születtem, holokauszt túlélők gyermeke vagyok. Apám három évet töltött Ukrajnában munkaszolgálatosként. Politikai menetszázadba küldték, mert nemcsak zsidó volt, hanem még kétes állampolgár is, aki Szarajevóban született, továbbá szociáldemokrata. Kiemelték a menetszázadból, és soron kívül a frontra küldték, mert a biztosító társaság portása, ahol dolgozott, megvádolta, hogy az angol rádió híreit hallgatja és terjeszti. Előzőleg kölcsönkért az apámtól 200 pengőt, amit nem akart visszafizetni, ezért feljelentette. Egyébként ez volt az apám szerencséje, mert az eredeti menetszázadából senki nem jött vissza. Másodszor egy partizán akna mentette meg az életét Ukrajnában, ami felrobbant a szekér alatt, melynek a bakján ült. Egy szilánk megsebesítette az állát, ő meg szimulálni kezdett. Sebesültként felküldték Budapestre, kivizsgálásra. 1944 októberében megszökött a Tattersaalból, két nappal a nyilas államcsíny előtt. Volt hova mennie, anyám ugyanis, aki előzőleg megszökött egy „zsidó házból”, rejtekhelyet szerzett. Itt aztán a szüleim, a család több tagja és barátok is sikeresen bujkáltak a felszabadulásig. A család áldozatairól annyit, hogy én csak a nagyapámat ismertem. Egyik nagyanyám a gettóban halt meg, távolabbi rokonaimat Auschwitzba deportálták.

• Beszélj a tanulmányaidról!

Magyar-francia szakon végeztem a budapesti bölcsészkaron, aztán történész és író lett belőlem. Tudományos fokozatot is szereztem. De soha, semmilyen tudományos intézmény nem fogadott be, hiába próbálkoztam. 1984 óta mintegy húsz könyvem jelent meg, melyeket mind szabadúszóként, magánszorgalomból írtam.

• Miből éltél?

Írói, történészi pályám soha nem biztosította a megélhetésemet. Először könyvkiadókban dolgoztam, majd újságot írtam. A sajtóban nevet szereztem, de ez soha nem védett meg attól, hogy kirúgjanak. Az újságok 1990 után már magánvállalkozások voltak, és a tulajdonosaik rendszeresen utcára tették a munkatársakat. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy 13-14 szerkesztőségben dolgoztam addig, amíg valahogy elevickéltem a tudjuk, milyen gondtalan életet biztosító nyugdíjig.

• Milyen témából szereztél tudományos fokozatot?

1984-ben az irodalomtörténet kandidátusa lettem. Beadtam a Magyar Tudományos Akadémiának Ész és szenvedély – irodalom és filozófia a felvilágosodás korában című könyvemet, mely a Gondolat könyvkiadónál jelent meg, és a tudós testület elfogadta. Búvárkodásom „melléktermékeként” írtam könyvet Casanováról, amivel kerestem egy kis pénzt. Már akkor is érdekelt a zsidóság társadalomtörténete és a holokauszt tömeglélektana, de akkor ezzel nem lehetett foglalkozni.

• Szabadúszó újságíró voltál?

Ha lehetett, elhelyezkedtem. A rendszerváltás környékén volt egy Igazság című lap, ott dolgoztam, míg meg nem szűnt. A MAZSIKE alapítóinak egyikeként szerkesztettem a Szombatot is, Hernádi Miklóssal együtt. 1995-től két évig rovatvezető voltam a 168 óra c. lapnál. Ekkoriban jelent meg első könyvem „zsidó témában”, Az utolsó vérvádak címmel. Ezt a főszerkesztő, Mester Ákos rossz szemmel nézte, úgyhogy újra repültem. Aztán a Heti Válasz következett. A leghosszabb ideig a HVG internetes változatánál dolgoztam, vagy nyolc évig. Közben óraadó tanár voltam az OR-ZSÉ-n, majd docens a dunaújvárosi főiskolán. Többször belekóstoltam a munkanélküliségbe is, amíg segélyt fizettek. A média idegtépő pálya, jó szívvel senkinek nem ajánlom. Szerencsére sem a fiamnak, sem a lányomnak nem jutott eszébe, hogy újságíró legyen.

• Beszéljünk a szépirodalomról.

A rendszerváltás előtt két novellás kötetemet és egy regényemet adták ki. 2001-ben jelent meg Lencse alatt című regényem, melynek középpontjában elsőszülött nagyfiam elvesztése áll. Aztán írtam egy másik regényt a magyarországi spiritizmusról Lelkek iránytűje címmel. Alcíme szerint: „dokumentumregény a szellemek világáról”. Nem tudok róla, hogy a témával más magyar író foglalkozott volna. Lehet, hogy meglepőnek tűnik, de a spiritizmusnak, a teozófiának és antropozófiának is van zsidó vonatkozása. Egy ideig a Visegrádi utcai Psyché antikváriumban is dolgoztam és részt vettem az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet könyvtárának felszámolásában. Ott bukkantam rá a regényem alapanyagára. A benne szereplő szellemek valós eseményekről számolnak be, mint például 1903-ban Obranovics Sándor szerb király megöléséről Belgrádban, vagy az 1910-es ököritófülpösi tűzvészről. Eredeti beszámoló olvasható benne Hitler szellemi ihletőjének magyarországi működéséről, valamint Matuska Szilveszter biatorbágyi merényletének szellemhátteréről. Egyébként Grünhut Adolf orvos, a hazai spiritizmus megalapítója, a Szellemi Búvárok Pesti Egyletének alapítója szintén zsidó származású volt. Említésre méltó Török Sándor író „antropozófus, a Csilicsala csodái című ifjúsági regény szerzője. Ő 1944-ben tagja volt a Zsidó Tanácsnak, és szellemidéző kapcsolatai révén sikerült elrejtőznie a nyilasok elől.

• 2024-ben jelent meg „Zsidókérdés” és a magyar társadalom 1938-1956 című könyved. Hogyan került a címlapjára Matula bácsi a Tüskevárból?

A könyv borítója egy színházi plakát alapján készült. Az antiszemita darabot 1944 májusában mutatták be Ártatlanok címmel az akkori Madách Kamara Színházban. A bemutatón részt vett Endre László, doroghi Farkas Ákos Budapest főpolgármestere, valamint számos „prominens antiszemita”. A színházi plakáton, így könyvem címlapján is, a darab egyik szerepét alakító Bánhidi László látható, szakállasan, pajesszel. Később Bánhidi alakította Matula bácsi szerepét a Tüskevár filmváltozatában.

– Persze a címlapnál sokkal fontosabb kérdés, hogy mi volt az indíttatásod a könyv megírásakor?

Mindig érdekelt az antiszemitizmus és a soá tömeglélektana. Molnár Ferenc visszaemlékezését idézem: „Ártatlan zsidók és keresztények millióit röhögve vonszolták kínpadra és mészárolták le, miközben száz- és százmilliók keresztbefont karral ültek, mint egy színházi előadás közönsége.” Ez hogyan következhetett be? Engem ez a kérdés érthető módon mindig izgatott.1986-ban volt egy színvonalas, félig szamizdat folyóirat Medvetánc címmel, ami az ELTE Bölcsészkarán jelent meg. Olvastam benne egy tanulmányt, ami lényegében a politikai rendőrség beszámolója alapján íródott az 1946 nyarán történt miskolci pogromról. Itt először két zsidót lincseltek meg, mint kapitalista spekulánst, aztán 48 órával később egy zsidó származású rendőrtisztet is, mint kommunistát. Ez a gyalázatos eset felkeltette az érdeklődésemet. Úgy gondoltam, hogy a felszabadulás utáni antiszemita cselekmények tanulmányozása meghatározóan fontos a holokauszt tömeglélektani hátterének megértéséhez. Felkerekedtem és leutaztam Miskolcra. Megkerestem az érintett embereket, a lincselésbe fordult munkástüntetés résztvevőit és beszéltem velük. Interjúkat készítettem, melyeket kiegészítettem levéltári forrásokkal és a korabeli sajtó cikkeivel. Így derült ki, hogy valójában mi is történt akkor Miskolcon. A városban 1944 előtt népes zsidó közösség élt, erre emlékeztet ma is a hatalmas, omladozó zsinagógája. A zsidók deportálását a városban működő, kommunista vezetésű MOKAN komité tagjai passzívan végignézték, hallgatólagosan tudomásul vették. Később a MOKÁN tagjaiból verbuválódott a helyi politikai rendőrség vezetősége, mely a lincselésekbe forduló munkástüntetéseket szervezte.

• Mi lett a tanulmány sorsa?

Már a rendszerváltás után voltunk, 1993-ban. A tanulmányomat elvittem különböző baloldali folyóiratokhoz. Valamennyien elutasították, ez a téma túl sok volt számukra. Dühömben elmentem a Valóság című folyóirathoz, ahol már Tőkéczki László volt a főszerkesztő. Ő a Hitel folyóirattól került oda, ami az MDF-hez kötődött. Tőkéczki két részben közölte a tanulmányomat, amivel magamra haragítottam a baloldal értelmiséget. De ez nem tartott vissza a további kutatástól. Kiderítettem, hogy 1956-ban Hajdunánáson is volt pogrom, melyről addig mélyen hallgattak. Végül harmincnégy év munkájának gyümölcseként 2024-ben (!) megjelent a „Zsidókérdés”… könyvem. Ez nem 1944 története, amivel igen sokan, részletesen foglalkoztak, hanem a megelőző és az utána következő kor tömeglélektani, szociálpszichológiai rekonstrukciója.

• Az USA-ban élő, idős történész professzor, az egykori MTA elnök Berend T. Iván írja a könyved előszavában, idézem: „Amit ez a kötet előtár, zömében ismeretlen volt számomra… dokumentumok tömege és kiváló elemzés, ami egyszerre történelmi és pszichológiai is… évtizedeken kerülgetett témát. egy ijesztő, sajátos tömeglélektani folytonosságot jelenít meg Tiszaeszlártól… sokat tanultam e kötetből.”- Nos, ez nem akármilyen elismerés.

Könyvem első fejezete „Az előítéletek forrásvidékén” címet viseli és a tiszaeszlári vérvád továbbélésével foglalkozik. Az 1882-es falusi drámával és a zsidók elleni perrel lángolt fel a magyarországi antiszemitizmus. Közreadok egy kevéssé ismert népballadát, amit Ortutay Gyula néprajzkutató gyűjtött 1933-ban. Solymosi Eszterről szól, akit a vers szerint a „Kutya zsidók a templomba megöltek.” Érdekes volt számomra néhány akkoriban született, az antiszemitizmus lélektanával foglalkozó pszichológusi munka is, melyet a hivatásos történészek nem méltattak a figyelmükre. Mindenekelőtt Hermann Imrét említem, aki 1943-ban publikálta Az ember ősi ösztönei című könyvét. Gartner Pál – Gordon Zsuzsa színésznő édesapja – is sok és érdekes tanulmányt, írást közölt a témában. Kórosan antiszemita személyeket analizált, és leírta tapasztalatait. Könyvem lektora Haraszti György történész volt, nemrég elhunyt jó barátom. Ő írt egy fantasztikus magyar-zsidó kronológiát, ami mindmáig – pénz hiányában- nem jelenhetett meg. Nyomdakész kézirat, amit feltétlenül ki kellene adni.

– Jól tudom, hogy vérvád témában dokumentumfilmet is forgattál Szegváron?

Két dokumentumfilmben működtem közre szakértőként. Az egyik címe: „Midőn a vér… Vérvádak a holokauszt után”. Ebben két ügyet „göngyölítek fel”. Az egyik Kunmadarason történt, ahol sikerült még élő tanút találnom. Egy rendőrtisztet, aki elsőként ért a pogrom helyszínére. A film másik helyszíne Szegvár. Itt, ugyanúgy, mint másutt, a Soából megmenekült és visszatért zsidók megpróbálták újrakezdeni az életüket. Megnyitották a régi boltjaikat ám a helyi kommunista vezetés kampányt kezdett a kapitalisták ellen és felszította az antiszemitizmust. 1948 pünkösdjén holtan találtak egy 18 éves lányt a Tiszában. A gyilkost nem találták, és kitört vérvádhisztéria. Annyira felháborodott a lakosság, hogy a zsidókat elűzték Szegvárról. Néhányan még 1994-ben, a film forgatásakor is teljes meggyőződéssel beszéltek arról, hogy a zsidók szűzlányok vérével szentelik a zsinagógáikat.(A film megtekinthető a youtube csatornán.)

• „ Zsidókérdés” és magyar társadalom 1938-1956 Könyved címében így, idézőjelben áll a zsidókérdés kifejezés. Miért?

Nem véletlenül. A zsidókérdés ugyanis meggyőződésem szerint nem egy valóságos kérdés volt. Zsidók és nem zsidók között nem volt valóságos érdekellentét, hiába igyekeztek az antiszemiták ezt minden módon bemutatni, élezni. Ugyanakkor a tömegek tudatalattijában mindig élt a szorongás, a félelem, illetve az idegenkedés a zsidókkal szemben. Már II. Ulászló király idejében 1494-ben sor került az első vérvádra Nagyszombatban és ezt követte még vagy hat az 1882-es tiszaeszlári perig.

• Erről beszélgettem 101 éves, szeretett túlélő ismerősömmel, Vidor Györgynével, Magdival. Ő azt mondta: „Micsoda képtelenség, hiszen egy tyúkot sem főzhetünk meg mi zsidók addig, amíg egy csepp vér van benne, még hogy vérvád…”

Ez igaz. A zsidókérdés a kollektív fantázia terméke. Annak a tudat alatti szorongásnak, félelemnek, gyűlöletnek a kitörése, amit a politika kelt fel, hogy a zsidók ellen hangolja a közvéleményt. Ilyenkor előszeretettel használnak olyan demagóg vádakat, mint kapzsiság, csalás, mérhetetlen gazdagság, szexuális aberráció stb. A zsidókérdés tulajdonképpen egy politikai, tömeglélektani eszköz. Nincs ez ma sem másként a világban sem.

• Beszélhetünk az írói terveidről?

Nemrég mutattam be az új könyvem. Címe: Molnár Ferenc és a „konvencionális hazugságok”. A könyv Molnár zsidó vonatkozásairól szól. Molnár Ferenc a magyar irodalom és a magyar drámairodalom azon szerzője, aki a XX. század első felében a legismertebb volt világszerte. Darabjait a Broadway-n is játszották, továbbá Londonban, Németországban, Ausztriában, Olaszországban és sokhelyütt. Még Nobel-díjra is javasolta a svéd Zelma Lagerlöf író, aki maga már elnyerte ezt a kitüntetést. Molnár viszonya a saját zsidóságához igencsak ellentmondásos volt, ugyanis nem tekintett magára zsidó íróként. Ugyanakkor nem volt hajlandó kikeresztelkedni, pedig ha megteszi, megkaphatta volna a Corvin-láncot Horthy Miklóstól. Így a Corvin-koszorúval kellett beérnie. Életművében hangsúlyosan jelen van a zsidó vonatkozás és rendkívül fontos. Még a vérváddal is foglalkozott. „A csoda a hegyek között” című, Budapesten 1935-ben bemutatott, egyébként nem sikeres darabja a vérvád elemzése. Molnárral a magyar irodalomtörténet nem igazán tudott mit kezdeni. Éppen emiatt volt szükség egy hiánypótló műre. A szélsőjobb nemzetietlen zsidónak tartotta, még a Nyugat köre is csak erős fenntartásokkal fogadta el. Minderről bőségesen írok a kötetemben. A korabeli cionistáktól eltérően Molnár mindvégig hitt az asszimilációban. Ennek kulcsát a zsidók és a nem zsidók szerelmi kapcsolatában és a vegyes házasságokban vélte felfedezni. Egész életműve az asszimiláció dramaturgiájára épül. Aztán Hitler hatalomra jutott és Molnárnak idehaza, ugyanúgy, mint Európában másutt leáldozott.

Esszékötetem írása közben beleszerettem Molnár Ferencbe, úgy hogy most regényt írok róla. Az lesz a címe, hogy Mount Zion. Alcíme: Molnár Ferenc életregénye. (Mount Zion volt annak a New-Yorki kórháznak a neve, ahol Molnár Ferenc 1952 áprilisában meghalt.) Regényem Molnár visszaemlékezése lesz az életére.