Kő a szíven, bepakolt bőrönd – Egy transzgenerációs holokausztkutatás tanulságai

Mit örökölnek a holokauszt túlélőinek gyermekei és unokái – és hogyan alakítja ez az örökség azt, ahogyan önmagukat és a jelen társadalmi világát értelmezik? Egy 95 mélyinterjúra épülő kutatás a transzgenerációs trauma, a zsidó identitás és a történeti emlékezet összefüggéseit vizsgálta. A „kő a szíven” és a „bepakolt bőrönd” két interjúalany metaforája: az örökölt tapasztalat egyszerre lehet teher, erőforrás és a jelen értelmezésének kerete. A kutatás azt is megmutatja, mi történik, amikor minderről egy másik generáció tagjainak kezdenek beszélni.

A holokauszt története lezárult, társadalmi és személyes következményei azonban nem tűntek el azzal a generációval, amely közvetlenül átélte az üldöztetést. De mit örökölnek mindebből azok, akik már a holokauszt után születtek? Hogyan épül be a családi múlt a zsidó identitásba, a biztonságról és fenyegetettségről alkotott képbe, a jelen társadalmi folyamatainak értelmezésébe? És mi történik akkor, amikor ezekről a tapasztalatokról évtizedekkel később egy másik generáció tagjainak kezdenek beszélni?

Ezekre a kérdésekre kereste a választ az a kutatás, amelynek eredményeiből három, egymással szorosan összefüggő tanulmány jelent meg a Kultúra és Közösség 2026/2. számában. A Yeshiva University Ferkauf Graduate School of Psychology és az ELTE Társadalmi Traumák Kutatócsoportjának közös kutatása a Claims Conference támogatásával valósult meg. A vizsgálat gerincét 95 félig strukturált interjú alkotta, amelyeket 2022 és 2023 között magyarországi holokauszttúlélők másod- és harmadgenerációs leszármazottaival egyetemi hallgatók készítettek. Az interjúk felvételében az OR-ZSE szociális munkás és az ELTE szociológia szakos hallgatói vettek részt.

A három tanulmány más-más kérdést tesz fel ugyanannak az empirikus anyagnak. Az egyik azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a holokauszt öröksége a második és harmadik generáció identitásában és tapasztalataiban; a másik azt vizsgálja, hogyan kapcsolódik össze ez az örökség a jelen magyar társadalmi és politikai folyamatainak értelmezésével. A harmadik pedig magát a találkozást állítja középpontba, azt kérdezi: miért vállalkoztak az interjúalanyok a megszólalásra, és mit jelentett a fiatal interjúkészítők számára ezeknek a történeteknek a meghallgatása?

Kő a szíven – az örökség

„Az én szívemen születésemtől ott van egy kő, amivel én megtanultam együtt mozogni” – fogalmazott az egyik interjúalany egy film metaforáját kölcsönvéve.

Indries Krisztián és Békés Vera tanulmánya azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a holokauszt öröksége a második és harmadik generáció zsidó identitásában. A „kő” különösen pontos metaforája annak, ami számos interjúban megtalálható: valami, ami nem feltétlenül tudatos emlék, mégis jelen van az ember önmagához és a világhoz való viszonyában.

„Mindannyiunkon ott van egy állandó szorongás a mélyben, nincs megfogalmazva pontosan, hogy miről szól” – mondta egy másik résztvevő. Egy harmadik interjúalany arról beszélt, hogy amikor terápiában arra kérték, idézzen fel egy helyet, ahol felhőtlenül boldog volt, nem tudott ilyet találni: „Olyan hely nincs az én életemben, ahol azt mondhatnám, hogy felhőtlen.”

A kutatás ugyanakkor nem egy mechanikusan továbböröklődő trauma történetét rajzolja meg. A holokauszt családi öröksége nagyon különböző módokon épülhet be a következő generációk életébe, és a sebezhetőség mellett a reziliencia is megjelenik. Az egyik interjúalany például éppen nagyszülei derűjét emelte ki: „Annyira derűsek voltak az én nagyszüleim mindezek ellenére, amiken keresztülmentek, hogy ezt igazából soha nem traumaként éltem meg.”

A holokauszt öröksége az identitásban is sajátos módon van jelen. Az interjúkban kirajzolódó zsidó identitás sok esetben nem vallási, hanem kulturális, családi és történeti kötődésként jelenik meg. „Nem vagyok vallásos, inkább identitásom van” – hangzik el ennek egyik tömör megfogalmazása.

Ennek történeti háttere is van. A holokausztot túlélő családok egy részében a vallási hagyomány megszakadt, a Kádár-korszakban pedig a zsidóság sok családban a privát szférába húzódott vissza. A rendszerváltás után új lehetőségek nyíltak a zsidó identitás megélésére – ifjúsági szervezetek, táborok, izraeli utazások és kulturális közösségek formájában –, de ez nem feltétlenül jelentette a vallásossághoz való visszatérést. Sokkal inkább az összetartozás, a közös történeti tapasztalat, a humor és egy nehezen megfogalmazható „közös nyelv” vált fontossá. Ahogy az egyik interjúalany mondta: „Van egy ki nem mondott közös nyelv, velük mindig másfajta rezgés van… jobban megértjük egymást, nem kell egy csomó mindent kimondani.”

Különösen összetett szerepet játszik ebben az antiszemitizmus tapasztalata. Az interjúkban nemcsak fenyegetésként és szorongásforrásként jelenik meg, hanem paradox módon a zsidó identitás tudatosításához is hozzájárulhat. „Ha nem lenne antiszemitizmus, nem is érezném magam zsidónak, mivel nem kaptunk vallási nevelést. Az antiszemitizmus miatt tudja valaki, hogy igazán zsidó” – fogalmazott az egyik résztvevő.

Az identitás tehát nem pusztán a családon belül öröklődik. A többségi társadalom reakciói, a történelmi emlékezet és a jelen társadalmi tapasztalatai egyaránt részt vesznek az alakításában.

Bepakolt bőrönd – amikor a múlt a jelen értelmezésének részévé válik

A transzgenerációs örökség azonban nemcsak abban érhető tetten, hogy mit gondolnak az interjúalanyok saját zsidóságukról. Kövér-Van Til Ágnes és Békés Vera tanulmánya azt vizsgálja, hogyan válik a történeti tapasztalat a jelen értelmezésének egyik vonatkoztatási pontjává.

A kutatás egyik központi fogalma a normatív inkonzisztencia. A holokauszt emlékezete a mai Magyarországon deklaratív módon elfogadott és intézményesen is jelen van, miközben ezzel párhuzamosan megjelenhet a történelmi felelősség relativizálása, valamint olyan kirekesztő társadalmi és politikai narratívák, amelyek feszültségbe kerülnek az emlékezés deklarált normáival. Az elismerés és a relativizálás, a befogadás és a kirekesztés egymás mellett létező üzenetei sajátos értelmezési helyzetet teremtenek azok számára, akik családi történetükön keresztül kötődnek a holokauszthoz.

A történeti tapasztalat ebben az értelemben nem egyszerűen emlék. Olyan normatív horizonttá válhat, amelyhez képest a jelen társadalmi jelenségei értelmezhetők. A kirekesztés, az antiszemitizmus vagy más csoportok megbélyegzése ezért egyes interjúalanyok számára nem önmagában álló jelenbeli eseményként mutatkozik meg, hanem történeti asszociációkat és családi tapasztalatokat is mozgósít.

Ennek egyik legerősebb szimbóluma a kutatásban a bepakolt bőrönd.

„A lányomnak mindig van egy becsomagolt bőröndje, hogyha baj van, akkor megyünk ki Izraelbe” – mondta az egyik interjúalany. Egy másik így fogalmazott: „Nekem annyi pénzem mindig lesz, hogyha valami még ennél is rosszabbra fordul, vegyek egy repülőjegyet.”

A bőrönd itt természetesen nem egyszerűen tárgy. Azt a tapasztalatot sűríti magába, hogy a biztonság nem feltétlenül tekinthető magától értetődőnek és véglegesnek. A holokauszt családi emlékezete olyan tudást is közvetíthet, amely szerint egy stabilnak látszó társadalmi helyzet megváltozhat, és ezért a jelen eseményeit a múlt tapasztalatának fényében is érdemes figyelni.

Ez nem jelenti azt, hogy a múlt és a jelen azonos volna. Éppen ellenkezőleg: a kutatás szempontjából az az érdekes, hogyan vesz részt a múlt a jelen értelmezésében. A transzgenerációs trauma ebben az értelemben nem pusztán továbbadott szorongás vagy családi emlék, hanem a társadalmi világ értelmezésének egyik lehetséges kerete is.

Amikor valaki meghallgatja – az örökség átadása

De miért beszél valaki minderről egy idegennek? Miért ül le egy másod- vagy harmadgenerációs holokauszt-leszármazott egy huszonéves egyetemistával, hogy családja veszteségeiről, elhallgatott történeteiről, zsidó identitásáról és félelmeiről beszéljen?

Kövér-Van Til Ágnes, Háberman Zoltán és Békés Vera tanulmánya ezt a kérdést nem egyszerűen adatfelvételi problémaként kezeli. A megszólalás maga is a kutatás tárgyává válik.

Az interjúalanyok egy része világosan megfogalmazta részvételének indokát. Volt, aki erkölcsi kötelességként tekintett a megszólalásra: „…a súlyos veszteségeket szenvedett – komoly értékeket létrehozó – eleim iránti erkölcsi kötelesség számomra.” Mások attól tartottak, hogy az idő múlásával valami elveszik: „Ahogy megy a távolság a tanítványaim és köztem időben, azt érzem, hogy el fog veszni valami a holokausztból.”

Más esetekben a részvétel motivációja kevésbé volt explicit. A narratívákból azonban kirajzolódott az emlékezés továbbadásának igénye, az identitás történeteinek rendezése és annak jelentősége, hogy korábban nehezen elmondható tapasztalatok meghallgatóra találjanak.

„Furcsa volt, meg közben nagyon nehéz volt, de mégis jólesett. Mintha eddig nem lett volna helye ezeknek a dolgoknak” – mondta az egyik résztvevő.

Ez a mondat talán a kutatás egészének egyik legfontosabb kérdéséhez vezet el: mi történik akkor, amikor az örökölt tapasztalat elmondhatóvá, és ezáltal egy másik generáció számára meghallgathatóvá válik?

A kutatás különlegessége, hogy nemcsak az interjúalanyok narratíváit vizsgálta, hanem az interjúkat készítő fiatalok tapasztalatait is. Az ELTE szociológia szakos és az OR-ZSE szociális munkás hallgatói – összesen 61 fiatal – minden interjú után írásos reflexiót készítettek. Három évvel később húsz egykori hallgatóval utánkövetéses interjú is készült.

Ennek módszertani jelentősége túlmutat azon, hogy a tanulmány írói egy újabb adatforráshoz jutottak. A kvalitatív interjú nem semleges csatorna, amelyen keresztül a „kész” történet egyszerűen eljut a kutatóhoz. Az interjú maga is társas helyzet. Azaz a kérdező személye, előfeltevései, identitása, érzelmi reakciói és a két ember között kialakuló kapcsolat egyaránt alakíthatják: mi és hogyan mondható el.

A hallgatói reflexiók elemzése ugyanakkor azt is láthatóvá tette, hogy a találkozás nemcsak az interjúalany számára lehet jelentős. Az OR-ZSE hallgatóinak beszámolóiban hangsúlyosabban jelent meg a morális tanúságtétel és az emlékezés erkölcsi súlya; az ELTE hallgatóinál erősebben jelentkezett a módszertani önreflexió és a kutatói szerepbe való beletanulás. Mindkét csoportban megjelent ugyanakkor a vikariáló reziliencia: annak tapasztalata, hogy a túlélésről és megküzdésről hallott történetek nemcsak megterhelőek, hanem erőforrást is jelenthetnek a hallgató számára.

Az intergenerációs találkozásnak volt egy különösen érdekes mozzanata is. Több esetben az interjúalany zsidónak feltételezte a kérdező hallgatót. Ez egyszerre teremthetett közelséget és bizalmat, miközben a hallgatóban ambivalenciát és felelősségérzetet váltott ki. „Valószínűleg ez egy közelségnek a kifejezése az interjúalanyok részéről, hogy ők maguk közül valónak éreztek engem, és aztán bennem volt a bűntudat ezért” – írta le egyikük ezt a helyzetet.

A kutatás így végül nemcsak arról mond valamit, hogyan él tovább a holokauszt a leszármazott generációkban. Arról is szól, hogyan válhat az emlékezet társas kapcsolattá: mi történik azzal, aki elmondja, és mi történik azzal, aki meghallgatja.

Mit mond mindez a jelennek?

A három tanulmány együtt azért ad többet három különálló kutatási kérdés megválaszolásánál, mert ugyanannak a folyamatnak különböző mozzanatait teszi láthatóvá.

A holokauszt öröksége jelen van a második és harmadik generáció identitásában, szorongásaiban, kötődéseiben és rezilienciájában. Jelen van abban is, ahogyan egyes leszármazottak a körülöttük lévő társadalmi világot értelmezik, és ahogyan a jelen kirekesztő vagy fenyegető jelenségeit történeti tapasztalatokhoz kapcsolják. És jelen van abban a pillanatban is, amikor mindezt valaki elmondja egy nála évtizedekkel fiatalabb embernek.

Ezért a transzgenerációs trauma kutatása nem korlátozható arra a kérdésre, hogy milyen pszichológiai következmények adódnak tovább egyik generációról a másikra. Legalább ennyire fontos annak vizsgálata, hogyan közvetíti a traumát a családi emlékezet, hogyan kapcsolódik az identitáshoz, milyen jelentést kap az adott társadalmi és politikai környezetben, és milyen helyzetekben válik elmondhatóvá.

A kutatás ebből a szempontból a magyarországi zsidó közösségek számára is felvet kérdéseket. Milyen terek állnak rendelkezésre az egyéni, sokszor töredékes és egymásnak is ellentmondó történetek elmondására? Milyen formái lehetnek a zsidó identitás megélésének azok számára, akik számára ez az identitás elsősorban kulturális, családi vagy történeti kötődést jelent? És hogyan teremthető kapcsolat azok között a generációk között, amelyek egészen különböző módon kerültek kapcsolatba a holokauszt történetével?

A kutatás ezekre nem ad – és nem is kíván adni – kész recepteket. Azt azonban megmutatja, hogy a transzgenerációs örökség nem egyszerűen a múlt maradványa. Az identitásban, a jelen értelmezésében és a generációk közötti találkozásokban folyamatosan új jelentést kap.

A kutatás befejeződött – de a kérdések, amelyeket felvet, nem.

A kő ott van. A bőrönd be van pakolva.