Józanul Gázáról

Gadó János Gázáról írt elemzésében két, eleddig kevéssé hangsúlyozott tényt rögzít. Az első : az Izraelt kritizáló európai politikusok, feltehetően tudat alatt, régi antiszemita tételeket ismételnek. A második : a palesztínai arabokat, főleg a szomszéd országba vándoroltakat, bábként használják. Véleményét osztom, erről tehát nincs mit mondanom. Az alábbiakban csak azt elemzem, amiben ellentmondok, vagy ami, szerintem, kiegészítésre szorul.

Antiszemitizmus

A zsidók gyűlölete nem a kereszténységgel kezdődött. Az alexandriai Apionnál megjelenik, a ptolemaiuszi Egyiptomban elterjed a vérvád, az egyházatyáknál az istengyilkosság. A a keresztény antijudaizmustóla XIX század végén különválik, a szélsőbaloldali Wilhelm Marr találmányakén az antikapitalista antiszemitizmus. A Koránban mind a zsidókkal szövetséget kereső, mind az elpusztításokat szorgalmazó passzusokat találni. Az arab antiszemitizmus az európai-keresztény antiszemtizmus változata, az Izraelt támadó ideológia mind a náci, mind a marxista ideológiából merít. A Muzulmán testvérek a Mein Kampfot és a Cion bölcseinek jegyzőkönyyvét adták ki. Jellemzően olyan országokban is virul az antiszemitizmus, ahol zsidókat nagyítóval sem találni: Pakisztánban és Japánban.

Mindennek ellenére az antszemitizmust világméretűnek nem nevezném. Az emberiség nagyobb részének – mondjuk így – más baja van. A tisztánlátást megnehezíti, hogy az izraeli jobboldal, és az amerikai zsidó szervezetek többsége minden Izraelt illető kritikát antiszemitának minősít. Ezt a felfogást veszélyesnek tartom, mert az örökre elkárhozásra ítélt zsidó, az « egyedül vagyunk » hamis tudatát erősíti.

Történelem

Heller Ágnes véleménye szerint a zsidóság történetét nem lehet csak az üldöztetés korszakaira korlátozni. Az iszlám előtti korban Arabiában zsidó királyság, az ibériai « aranykor », a középkori Lengyelország nyújtotta menedék évszázadai a változó szerencséről tanuskodnak és lényegében a zsidó közösség érték -és közösségteremtő képességét jelenítik meg.

A cionizmust rasszistának minősíteni valóban ordas hazugság. Ennek legújabb változata (« a zsidók Gázában népírtást követnek el») a vérvád hagyományaból ered. Ne feledjük azonban, hogy a «tengertől a Jordánig» jelszó, amelyet most az Izrael létjogát tagadók hangoztatnak, a múlt században az ún. revizionista cionisták követelték . Vezérük, Zsabotinszkij sok minden volt, de rasszista nem… vágyait azonban többször összemosta a valósággal.

A történelemre épülő érvekkel csínján bánnék. Ezek általában a «kinek van igaza ?»- szerű fejtegetésekkel végződnek. Konklúziójuk: annak, aki előbb volt itt. A kérdésre adott válasz az érvelő személyétől függ. Az 1948-49 év eseményei máig heves vitákat váltanak ki. Két szenvedéstörténet szegül egymásnak. A palesztínai arabok egyértelműen atrocitásokról, kiüldözésről beszélnek. Izraeli történészek az öt arab állam agresszióját hangsúlyozzák, bár újabban elismerik zsidó szabadcsapatok atrocitásait is. Két vitathatatlan tényről kevés szó esik. Az első, az arab lakosság teljes passzivítással tűrte, hogy saját vezetői és az arab államok eszközként használják. A második, hogy amíg a szomszéd államok elzárkóztak a palesztinai menekülők integrációjától – Izrael befógadta és beolvasztotta az arab államokból menekülő, az eltávozott palesztinaiakkal nagyságrendben egyező zsidó menekülteket. Amint Bibó István fogalmazott : lakoságcsere történt. Ilyen esetekben senki sem kíváncsi az érdekeltek véleményére.

Hadd tegyek hozzá személyes tapasztalatot. Majd’ öt évet töltöttem Algériában, a többi északafrikai országban is megfordultam. Izraelről két egymással keveredő véleményt hallottam. Az első : az irigy csodálaté. Izraelnek sikerült, ami Észak-Afrikában nem : nemzet-tudatot, nyelvet és kultúrát biztosítani a jöttmenteknek, virágzó gazdaságot, ütőképes hadsereget teremteni. A második : Izrael ugyan rosszul bán arab testvéreinkkel, ennek ellenére együttműködnénk velük, ha szomszédaink is így tesznek.

Az arab utca

Az arab és muzulmán államok politikája nehezen értelmezhető a társadalmi struktúra ismerete nélkül. Ezt a középosztály hiánya, az írástudatlan, információit a hitszónokoktól szerző tömeg jellemzi. A hatalomból ugyan nem részesedik, de demagógok könnyű prédája, nyomásgyakorlásra, államcsínyek támogatására könnyen kapható.

Koestler írja : az arab háziúr reggel kedélyesen elbeszélget zsidó bérlőjével, majd elmegy a mecsetbe, Délben hazatér, kést ragad és elvágja a bérlő, felesége és gyermekei nyakát. A hábrorúról és békéről a szűk elit dönt, de az utca hatására gyakran irányváltásra kényszerül. A zsidó állam elpusztításának, vagy elismerésének tervét az elit és az utca erőviszonya határozza meg.

Minderre ellenpéldát is felsorolhatok.

Az első világháború végén a Közel-kelet térképét az angol és francia nagyhatalmak rajzolták meg. Faisal, Irak királya üdvözölte a cionistákat és szerződött velük. Halála után semmi sem lett a nagy arab birodalomból és az ennek keretében létrehozandó zsidó államból. Három évtizeddel később, Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök – aki még a függetlenségi háborút követő fegyverszüneti tárgyalásokon ismerkedett meg ellenfeleivel, e kapcsolatot felhasználva – hatalomra kerülése után kiegyezést keresett Ben Gurionnal. A kísérlet akkor eredménytelen maradt. Jött a hatnapos háború, amit elvesztett.

Franciaország zsidó miniszterelnöke, Pierre Mendès France többször szervezett izraeli és palesztinai értelmiségiek között tárgyalásokat. Az Oslóban aláírt egyezmény eredményeképpen Palesztin Hatóság alakult és Izrael visszavonult a hatnapos háború alatt elfoglalt területek egy részéről. A kétállami megoldás azonban megrekedt. Dr. Iszám Szartauit, a PFSZ különmegbízottját, Jichak Rabin miniszterelnököt saját honfitársaik gyilkolták meg. Rabin utódjának, Ehud Baraknak „területet a békéért” tervét Jaszer Arafat utasította vissza, mert Barak a hajdani menekültek kétmillió duzzadt tömegét nem volt hajlandó izraeli határain belül elhelyezni.

Ki mit tanult?

A történetnek, amint az október 7-i pogrom bizonyítja, nincs vége. Gadó Jánossal ellentétben nem hiszem, hogy a békés megoldás lehetetlen. Ellenkezőleg: a most folyó, önvédelmi háború is a békés megoldás szükségét támasztja alá.. Ezzel be is fejezhetném. Oslo után nem érzek késztetést, hogy a tragédia szereplőinek tanácsokat osztogassak…

Ha az eseményeket ki, „mit tanult” vetélkedőnek tekintjük, a jövőt három forgatókönyv határozhatja meg.

Az első, a status quo elfogadása: lényegében katonai megoldás. Izrael elrettentő ereje hosszú ideig megmarad. A teljes biztonságra azonban nincs esély. Izrael polgárai nehezen, de kinyögik a hadiállapot anyagi következményeit. A telepesek tovább terjeszkednek, a „pizza” felosztásáról már csak azért sem tárgyalnak, mert idő közben felfalták. A teokrácia és a korlátozott demokrácia veszélye egyre erősödik, a nemzet egysége egyre foszlik. Ez, bár a cionizmus eredeti céljaival ellenkezik, egyre több követőre talál.

A második: a messiás megérkezik, a közös arab-zsidó állam elnökévé választják. A farkas és a bárány együtt legelnek, de a bárány nem bízik a farkas vegetáriánus fordulatában. Bel-és külföldön dúl a vita arról, ki a farkas és ki a bárány.

A harmadik: mindkét fél belátja, hogy a két előző megoldás öngyilkossághoz vezető délibáb. Ezért lemondanak a (saját) igazságuk és erkölcsi fölényük bizonyítgatásáról és a miért nem helyett a hogyan módját keresik.

Tárgyalni illúziók nélkül is lehet. Amint említettem, Oslo előtt és Oslo után izraeli és palesztinai-arab értelmiségiek több, a megoldáshoz vezethető tervet dolgoztak ki. Tudom, manapság divat az értelmiség megvetése, de ha a világ állapotát tekintjük inkább az értelmiség távolléte okoz válságot, válságokat, mint aktív szerepe. Végül: az 1948/49 a palesztinai arabok számára tragédiával végződő eseménysor egyik oka a valódi érdeket felismerő vezetés hiánya volt. Azóta két nemzedékváltás következett. A potenciális tárgyalófelek ismerik az asztal túlsó oldalán ülőket. Nem csak az izraeli hírszerzés vezet pontos kimutatást Gáza lakóinak címéről és telefonszámáról. A sors fintora, hogy az izraeli börtönöket megjárt arab aktivisták beszélnek folyékonyan héberül. Az ismereteket természetesen egyaránt lehet ellenfelek megsemmisítésére és kapcsolat-építésre felhasználni.

Gázában felfedezték az ekéből kardot alakítás módját. A bibliai példabeszédnél maradva: kardból is lehet ekét kovácsolni.