Izrael és a népirtás vádja – október 7. előtt és után

Izraelt elítélő nyilatkozatok október 7-ét követően*

Az elemzés kiindulópontjaként néhány jelentős (amennyiben sokak által aláírt) nyilatkozatot sorolok fel a gázai háborúról és Izrael szerepéről az október 7-i pogromot követően, amelyek mindegyike a konfliktus nagyon korai szakaszában jelent meg: akkor, amikor az izraeli szárazföldi hadművelet még alig (vagy egyáltalán nem) kezdődött meg. Ezek tudományos testületek nyilatkozatai: egyetemi tanszékek, szakmai szövetségek, amelyeket neves egyetemi professzorok és közértelmiségiek írtak alá.

Például a brit kommunikáció- és médiatanszékeken oktató egyetemi tanárok október 18-i nyilatkozata a következőket írja[1]: „Az izraeli kormány és a hadsereg tisztviselői népirtó nyelvezetet használnak a palesztinokra utalva, beleértve olyan kifejezéseket, mint ’emberi állatok’, ’barbárok’ és ’vadak’”. Ebből a retorikából a nyilatkozat arra következtet, hogy Izrael népirtásra készül (jóllehet, az említett nyelvezetet elsősorban a Hamász minősítésére alkalmazták). A nyilatkozat azt is hangsúlyozza, hogy fontos az október 7-i atrocitások „kontextusának” vizsgálata, ez azonban kivétel nélkül a saját fogalmi keretükre utal, nem pedig a vizsgálati eredményeikre (amelyek persze nem léteznek). Mint írják, e kontextus nem más, mint: „a palesztin területek több mint 50 éve tartó izraeli katonai megszállásának és Gáza 16 éve tartó blokádjának gyarmati kontextusa – amelyet az ENSZ és az emberi jogi szervezetek már többször elítéltek”. Hasonlóképpen, egy másik, szintén október közepén közzétett nyilatkozat, a „Szociológusok szolidaritási nyilatkozata Gázával és a palesztin néppel”[2] a következőképpen szól:

„Nemzetközileg támogatott népirtásnak vagyunk tanúi. Ez a mostani blokád annak a mindennapi erőszaknak a folytatása és fokozódása, amellyel a palesztinok évtizedek óta szembesülnek az izraeli gyarmatosítás miatt. Egy olyan apartheid rezsim tartja fenn ezt a blokádot, amely a megszállás révén egyértelműen megsérti a nemzetközi jogot, de amely a világ nagyhatalmú kormányainak támogatásával továbbra is fennmaradhat. Továbbá, szerte a nyugati világban az államfők, katonai vezetők és újságírók által használt dehumanizáló nyelvezet is felerősítette a palesztin- és muszlimellenes érzelmeket és erőszakot.”

A nemzetközi jog, a konfliktustanulmányok és a népirtás tanulmányozásával foglalkozó tudósok október 15-én különösen hosszú nyilatkozatot adtak ki[3], amelyben azt írták, hogy

„kénytelenek vagyunk megkongatni a vészharangot a népirtás bűncselekményének lehetőségével kapcsolatban, amelyet az izraeli erők követnek el a Gázai övezetben élő palesztinok ellen. [. . .] A Gázai övezet palesztinjai a palesztin nemzet jelentős részét teszik ki, akiket Izrael azért vesz célba, mert palesztinok. Úgy tűnik, hogy a gázai palesztin lakosságot az izraeli erők és hatóságok jelenleg jelentős számban gyilkolják, testi és lelki sérüléseknek teszik ki, valamint ellehetetlenítik életkörülményeiket – teszik mindezt olyan izraeli nyilatkozatok mellett, amelyek a lakosság fizikai megsemmisítésére irányuló szándék jeleit mutatják”.

E szöveg szerint Izrael háborút folytat a palesztin nemzet és nép ellen, azzal a szándékkal, hogy elpusztítsa azt. Mindezt úgy állítják, hogy az október 7-i pogromot vagy meg sem említik, vagy mindössze néhány szóval, futólag utalnak rá. Ehelyett az „örökös népirtás” koncepciójával találkozunk, amelyet, úgy tűnik, Izrael évtizedek óta elkövet, akár anélkül is, hogy háborús állapotban lenne. Ahogy a nyilatkozat fogalmaz: „A Gázai övezetben már a mostani eszkaláció előtt is népirtásról beszéltek a már meglévő állapotok miatt”.

Több tucat, talán több száz ilyen nyilatkozat létezik, de a sablon lényegében ugyanaz. Először is, vagy egyáltalán nem említik, hogy mi történt október 7-én, amikor Izraelt megtámadták, vagy csak egy rövid mondatban említik meg, anélkül, hogy valaha is elemeznék a jelentőségét. Másodszor, és ezzel kontrasztban, változatlanul Izrael „népirtó szándékára és gyakorlatára”, „hetvenöt éves megszállására és apartheidjére”, valamint „az izraeli telepes gyarmatosításra” mint a konfliktus „gyökeres okaira”[4] kívánják felhívni a figyelmet. A szociológusok, tökéletes ellentmondásban saját alapvető módszertanukkal, történelmietlen és esszencializált „gyökeres okokat” akarnak alapul venni, amelyeket állítólag a cionista „gyarmatosítás” „történelmében” találnak. Az aláírók szemében ezek a „gyökeres okok” – a későbbi fejlemények és a mai összefüggések további figyelembevétele nélkül – lennének önmagukban felelősek az október 7-i pogromért, bár ez utóbbit csak eufemisztikusan és mellékesen említik a szövegben, mint „az izraeli civilek ellen elkövetett közelmúltbeli Hamász-erőszakot”. Hasonlóképpen, a nyilatkozatok azt állítják, hogy Izrael a gázai háborúban elkövetett tettei szerves folytonosságban állnak korábbi „agresszióival” és általában az általa gyakorolt „elnyomással”. Harmadszor pedig, nagy hangsúlyt kapnak egyes izraeli politikusok nyilatkozatai és a palesztinok „dehumanizálása” is, valamint az az állítás, hogy a palesztinokat azért ölik meg, mert palesztinok, ami látszólag a népirtás egyenes szándékára utal.

Egy nemrégiben megjelent interjúban Amos Goldberg izraeli, és erősen anticionista történész (aki sokakkal ellentétben október 7. után is ugyanolyan anticionista maradt, sőt) találóan foglalta össze ezeket az érveket, megpróbálva némileg szisztematikusabb formát adni nekik (jóllehet, ezáltal nem tette őket igazabbá):

„Történészként, ha az összképet nézzük, a népirtás minden eleme megtalálható. Egyértelmű a szándék: az elnök, a miniszterelnök, a védelmi miniszter és számos magas rangú katonatiszt nagyon nyíltan kifejezte ezt. Mindenhonnan hangzik az uszítás annak érdekében, hogy Gázát rommá változtassák, olyan kijelentések kíséretében, miszerint ott nincsenek is ártatlan emberek stb. A társadalom és a politikai vezetés minden szegletéből Gáza elpusztítására hívnak fel. Az izraeli társadalomban a palesztinok dehumanizálásának radikális légköre uralkodik. [. . .] Az eredmény az, amire számítani lehetett: ártatlan gyermekek, nők és férfiak tízezrei halnak vagy sebesülnek meg, az infrastruktúra szinte teljesen megsemmisült, szándékosan éheztetik őket és tagadják meg tőlük és a humanitárius segélyeket, tömegsírok vannak, amelyeknek teljes kiterjedését még mindig nem ismerjük, tömeges kitelepítések történnek stb. Megbízható tanúvallomások vannak továbbá önkényes kivégzésekről, nem is beszélve a civilek elleni számos bombázásról az úgynevezett ’biztonságos zónákban’ is. Az általunk ismert Gáza már nem létezik. Így az eredmény tökéletesen illeszkedik a szándékokhoz.[5]”

A fő kérdés tehát az, hogy az izraeli kormánynak/hadseregnek szándékában áll-e népirtást elkövetni a palesztinok ellen, ahogyan azt ezek a szövegek magabiztosan állítják. A népirtás jogi definíciójának, különösen annak szűkebb és szigorúbb változatában, az egyik kulcsfontosságú eleme a népirtás szándéka: „A meghatározott cselekményeket a csoport elpusztításának szándékával kell elkövetni. Bizonyos szempontból ez ugyanolyan fontos, mint maguk a cselekmények”[6]. A lazább értelmezés inkább az eredmények ismeretén alapul, vagyis, hogy „a cselekményt vagy cselekményeket az elkövető annak tudatában követi el, hogy azok a csoport elpusztítására irányulnak vagy irányulhatnak”[7]. A korábban, a nyilatkozatokból idézett megfogalmazások egyértelműen a szándékot veszik alapul, míg a Goldberg-interjú valahogy a lazább meghatározásra is utal.

Míg a nyilatkozatok az izraeli politikusok retorikai kardcsörtetésének kiemelt jelentőséget tulajdonítanak – bár azok legtöbbször a terroristákról beszélnek, és sokkal kevésbé a palesztin lakosságról –, addig teljesen elhanyagolják a konfliktus más fontos aspektusait. Ahogy Barak Medina nemzetközi jogász megfogalmazta: „A népirtás vádja kizárólag néhány izraeli politikus nyilatkozatain alapul. E nyilatkozatok többségét olyan tisztségviselők tették, akiknek nincs befolyásuk Izrael politikájának meghatározására[8]”. A szélsőjobboldali miniszterek nem tagjai a háborús kabinetnek, és rendszeresen megrovásban részesülnek, amikor szélsőséges kijelentéseket tesznek. Ugyanakkor nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy Izrael szándékosan és szisztematikusan civileket célzott volna, éppen ellenkezőleg: az evakuálási parancsok és a „biztonságos zónák” kiépítése az ellenkező szándékról tanúskodik. Az is vitatott, hogy Izrael tartósan akadályozta-e a humanitárius segélyek bejutását, miközben köztudott, hogy a Hamász szisztematikusan fosztogatta és felhalmozta azokat a saját javára. A mostani blokád pontosan ebből a felismerésből táplálkozik: a Hamász a segélyszállítmányokból finanszírozta a háborúját, s most, hogy készletei megcsappantak, a szétesés jeleit mutatja. Ha Gázában éhínség lenne, arról már biztosan számtalan tudósítás született volna, azonban ilyenek nincsenek.

Könnyű azonban egyenes vonalat húzni a retorikától a valóságig: nézd, amit ígértek, azt most megvalósították: „Gáza romhalmazzá változott”. Nos, mondhatnánk, hogy még ha nem is volt egyértelmű szándék a civil lakosság nagy részének elpusztítására, akkor is lehetett tudni, hogy ez a háború pontosan ehhez az eredményhez fog vezetni. A halálos áldozatok teljes száma azonban egyelőre nem ismert, és főleg az nem, hogy közülük mennyi a civil, mivel a Hamász vezetői, mint ahogy az számtalanszor bebizonyosodott (inkoherens és számtalanszor önkényesen korrigált adatok), vadul eltúlozzák az áldozatok számát, miközben még a civil és a terrorista között sem hajlandóak különbséget tenni. (Mindezt a nyugati fősodrú média pedig szolgaian átveszi, és folyamatosan sulykolja, annak ellenére, hogy a hamisítás teljesen nyilvánvaló).

Persze ami a legfeltűnőbb, hogy a leglényegesebb elem hiányzik a képből, amelyet a népirtás vádját propagáló nyilatkozatokban szisztematikusan elkerülnek: a Hamász. Ahogy Medina fogalmazott:

„A népirtás vádjának támogatói makacsul figyelmen kívül hagyják a polgári infrastruktúra Hamász általi, kiterjedt katonai alkalmazását, a civilek emberi pajzsként való felhasználásának gyakorlatát és más olyan szempontokat, amelyek alapvető fontosságúak az izraeli hadsereg tevékenységének értékeléséhez. [. . . .] Összefoglalva, a népirtás vádjának alátámasztására bemutatott egyetlen bizonyíték a Gázai övezetben okozott károk mértéke és az izraeli politikusok számos nyilatkozata”.

Mindez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Izrael háborús bűnöket követett el, esetleg „önkényes kivégzéseket” hajtott végre, ahogy Goldberg fogalmazott, ami teljesen más lapra tartozik, mint a népirtás. De mivel az egyes „háborús bűnök” felemlegetése, még ha van is valóságos alapjuk, nem képes azt az emocionális hatást gyakorolni, mint a „népirtás”, ezért az aktivista kritika hívei ez utóbbihoz fordulnak, hogy kifejezhessék Izrael radikális és általános elítélését.

Ez az ítélet már régóta készül. Ezek a nyilatkozatok és elemzések nem akárhonnan bukkantak fel, hanem a kortárs, állítólag „kritikai” társadalomtudományok bizonyos kortárs formái által kidolgozott elemzési keretekből származnak, és azok által legitimáltak. Például a „telepes gyarmati tanulmányokban” („settler colonial studies”), egy ma már akadémiai diszciplínában, amelynek Izrael az egyik legfőbb példáját képezi, már mindig is eleve feltételezik, hogy Izrael vagy a „cionisták” népirtást követnek el a palesztinok ellen. Ezért nem is marad semmi igazolni való, amikor kirobban egy tényleges konfliktus: a vádak automatikusan megfogalmazódnak. És megfordítva: az izraeliek ellen esetlegesen elkövetett népirtást, avagy a terroristák népirtási szándékát nem képesek érzékelni, nemhogy elismerni. Az a gondolat, hogy Izrael eredendően népirtó, abból az értelmezési keretből származik, amely azt nyugati stílusú gyarmati vagy telepes-gyarmati berendezkedésként értelmezi, mint amely folyamatosan elnyom és apartheid rendszert működtet. Ez az „elnyomó” és „elnyomott” rendkívül leegyszerűsített bináris szemléletén alapul, amelyben nem csak a palesztinok nem jelennek meg cselekvőkként, hanem amelyből az ellenséges arab és más muszlim országok, leginkább Irán, tágabb kontextusa is hiányzik – például az Izrael eltörlésére irányuló, számtalanszor explicit módon is kifejezett vágyuk.

 

Izrael és az akadémikus gyarmatellenes retorika: a zsidókérdés újbóli felvetése

Az elmúlt két évtizedben nagy mennyiségben születtek olyan szövegek, amelyeket az „akadémiai anticionizmus” címszava alatt lehet csoportosítani, és amelyek a cionizmus és a gyarmatosítás közé igyekeznek egyenlőségjelet tenni. Ezek a szövegek Izraelt és a cionista vállalkozást kritizálják elvben tudományos eszközökkel, a legtöbb esetben szociológiai vagy történeti szemléletmódot alkalmazva. Bizonyos „aktivista” társadalomtudományt képviselő diszciplínák termései e szövegek: a „kritikai fehérségtanulmányok” („critical whiteness studies”), a „kritikai rasszelmélet” („critical race theory”) bizonyos változatai, vagy a „telepes-gyarmati tanulmányok” („settler colonial studies”) berkein belül születnek meg. Ezek a publikációk annyiban jelentősek, hogy látszólag tudományosnak tűnő értelmezést nyújtanak: akadémiai presztízsük és tudományos aurájuk azt sugallja, hogy alapos kutatáson és gondos elemzésen alapulnak.

A cionizmusnak a gyarmatosítással való összemosása és Izrael gyarmatként való megjelölése azonban számos kérdést vet fel ezeknek a tudományos vállalkozásoknak a fő szándékával és aktivista programjával, különösen pedig politikai beállítódásukkal és tudományos módszertanukkal kapcsolatban. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a gyarmati világ megszűnte óta a „gyarmat” minősítés a végső érv egy közigazgatási egység vagy állam létezése ellen. Egy „gyarmat”, a politikailag emfatikus értelmében, azaz mint a kolonizáció terméke (így megkülönböztetve a „letelepülés” semlegesebb kifejezésétől), definíció szerint nem szabadna, hogy létezzen, mivel a terület elrablása, meghódítása, valamint az őslakosok elnyomása, kizsákmányolása, gyakran elűzése, sőt kiirtása révén jött létre. Ezért illegitim, és a dekolonizációnak be kell következnie. A közelmúlt európai történelmében a gyarmatbirodalmak vége is arra tanít bennünket, hogy a dekolonizáció nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is. Így most, egy posztkoloniális világban egy gyarmat (egy neo-kolónia?) létezése botrány, a nyugati nemzetek dicstelen múltja egy darabkájának, maradványának a túlélése; egy olyan múlté, amely ráadásul a volt gyarmati hatalmak részéről már régóta bűnbánat tárgyát képezi. Ha tehát egy államról a történelmi vizsgálat eredményeként kiderül, hogy az értelmezés szintjén gyarmat, akkor normatív szinten automatikusan illegitimmé válik: lebontásra van ítélve. A „gyarmat” minősítéssel együtt jár az ítélet: „nem szabadna léteznie gyarmatként” avagy éppen: „egyáltalán nem szabadna léteznie”. Ahogy a történész Tuvia Friling fogalmazott:

„Azok, akik elutasítják azt az állítást, miszerint a cionizmus csupán a gyarmatosítás héber megtestesülése volna, arra mutatnak rá, hogy e kifejezés használata a cionizmus leírására, elemzésére és értékelésére nem annak szükségéből fakad, hogy ráleljünk egy éles, produktív és objektív elméleti eszközre, amellyel az izraeli nemzet és társadalom létrehozását elemezni és magyarázni lehet [. . .]. Így [a gyarmatosítás] voltaképp olyan fogalommá vált, amely a cionizmus és Izrael állam kifejezett és a priori morális elítélését tartalmazza. Azaz, mint ilyet, a cionizmus és a kolonializmus közé egyenlőségjelet tévő tudósok nem véletlenül alkalmazzák[9]”.

Izrael azonban talán csaknem egyedülálló abban az értelemben, hogy a kritikusok csak fokozatosan „jöttek rá”, hogy a kolonizáció termékének kellene tekinteni. Senki sem vonta volna kétségbe a brit vagy a francia birodalom egyes részeinek gyarmati jellegét létrejöttükkor, illetve történelmük során mindvégig, egészen a függetlenségük kivívásáig és a dekolonizáció megtörténtéig. Avagy éppen ellenkezőleg, a gyarmatosítók „meghonosodtak”, „bennszülöttekké” váltak, azaz a folyamat visszafordíthatatlannak bizonyult. Nem volt szükség politikai érvekre vagy tudományos bizonyítékokra annak megértéséhez, hogy ezek az entitások valójában gyarmatok, vagy gyarmatok voltak, és a kérdés soha nem is váltott ki vitákat.

Ezzel szemben – és talán egyedülálló módon – a cionizmus „gyarmati jellege” korántsem nyilvánvaló. A modern Izraelt megalapítása után egyértelműen posztkoloniális államnak tekintették, amely az antikolonialista harcból származott. Napjainkban azonban a cionizmus kritikusai igencsak lelkesednek e kvázi-új perspektívát illetően, hiszen ez szolgáltathatná számukra a végső bizonyítékot arra, hogy a zsidó állam illegitim. Az biztos, hogy Izrael gyarmatként való értelmezése nem teljesen új, hiszen palesztin szerzők (például Fayez Sayegh, Edward Said) már a hatvanas évektől kezdődően írtak a kisajátításról és a gyarmatosításról. Az ő esetükben azonban meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy politikai állásfoglalásuk nagymértékben meghatározta elemzéseiket; ez a minősítés elsősorban a palesztin nacionalista ügy érdekében folytatott politikai küzdelmükből fakadt. A Közel-Kelettel foglalkozó neves marxista szerző, Maxime Rodinson esetében némileg más a helyzet; a cionista állam általános kritikája és dogmatikus elítélése ellenére, amelyet a kommunista pártok az ötvenes évektől kezdve Európa-szerte kifejtettek, Rodinson nem követte teljesen az ő logikájukat – amit a könyvének címében szereplő kérdőjel is kifejez („Izrael, gyarmatosító-telepes állam?”). Izrael gyarmatosítóként való értékelése Rodinsonnál arra korlátozódik, hogy a cionista telepesek egy már Palesztinában élő autochton lakossággal találkoztak, vagyis a föld egy részét már egy másik nép foglalta el. A gyarmatosítás e „minimális definíciójának” elfogadása segít neki abban, hogy a kezdeti kérdésére igennel válaszoljon, de a „klasszikus” nyugati gyarmatokhoz társított egyéb gyarmati vonásokat hajthatatlanul cáfolja, ami egyben az oka annak is, hogy nem támogatja a cionista állam felszámolását[10]. Ebben az értelemben az ő eljárása szembeállítható más, későbbi anticionistákéval, akik éppen ellenkezőleg, az Izraelnek tulajdonított gyarmati vonások körét bővíteni kívánták. Emellett Rodinson nem tulajdonított a cionizmusnak gyarmatosító motivációkat, amelyek hiánya szerinte abszolút módon megkülönböztette a cionistákat a valóban gyarmatbirodalmat építő országoktól[11].

Az Izraelről mint gyarmati vállalkozásról szóló diskurzus azonban a nyolcvanas évek végétől felerősödött az izraeli új történészek (Avi Shlaim, Ilan Pappe) és kritikai szociológusok (Baruch Kimmerling, Gershon Shafir) írásaiban. Az ő nyomukban az Izraelről szóló tudományos írások nagy része, és különösen egy egész tudományos ágazat, a már említett „settler colonial studies” (számos szerzővel) amellett érvel, hogy a cionizmus egy európai fehér telepes mozgalom, amely az európai telepes gyarmatosításból ered, és amely először gyarmati, később pedig „apartheid” államot eredményezett. Frederick Cooper megjegyzése a történelmietlen látásmódról, amellyel gyakran találkozhatunk a kolonizációt tanulmányozó megközelítésekben, tökéletesen ide illik: ezek a megközelítések „a gyarmatosítást elvontan, általánosságban kezelik, mint olyasvalamit, amit párba állítható az európai ’modernitás’ egy ugyanilyen lapos víziójával. Ezek a típusú vizsgálódások leginkább az állásfoglalásra összpontosítottak – a tudós szubjektum pozíciójának kritikai megerősítésére[12]”.

Meg kell jegyezni, hogy ebben a szakirodalomban a „kolonizáció” nem pusztán Ciszjordánia és Gáza a Hatnapos háború utáni izraeli megszállására utal. A szerzők Izrael újkori történetét a korai cionizmustól napjainkig teljes egészében gyarmati vállalkozásként tekintik, további reflexió és a különböző időszakok szerinti megkülönböztetések nélkül; vagy pedig kifejezetten állítják, hogy nem szabad különbséget tenni a Hatnapos háború előtti és utáni időszakok között, minthogy a modernkori Izrael egész története kezdettől fogva ugyanazt a logikát követte. Ez utóbbi álláspontot a gyarmatosítás determinisztikus és finalista felfogásának nevezhetjük, amelyben a következményeket, egy ország megalapítását, az őslakos lakosság elmenekülését, elüldözését, a területek további megszállását stb. egy szakadatlan folyamatként képzelik el: mintha már a projekt kezdeteinél – pontosabban a feltételezett projekt állítólagos koncepciójában – benne foglaltatna. Az biztos, hogy a Hatnapos háború és Ciszjordánia ezt követő izraeli megszállása szolgáltatta azt az alapot, amelyen a cionizmus egész története – egy teleologikus módszertanhoz folyamodva – utólagosan gyarmati vállalkozásként volt megjeleníthető a poszt- vagy anticionista történetírásban[13]. Emellett ez a felfogás a gyarmatosítás igen tág definíciójához folyamodott, amelyben a gyarmatosítás kritériumai meglehetősen lazák és rugalmasak, és amelyben a kolonizáció és a letelepedés (amelyet nem jellemez a területek erőszakkal való elvétele, a helyi munkaerő kizsákmányolása, stb.) szándékosan nincsenek elkülönítve egymástól[14] – azzal szemben, ahogy pl. Rodinson ezeket még megkülönböztette.

A kolonializmusnak Izrael esetére alkalmazott tág, laza, ugyanakkor esszencialista meghatározását Gershon Shafir munkája tökéletesen megtestesíti. Shafir ugyan megpróbál belemenni az „izraeli telepes kolonializmus” empirikus részleteibe, több különböző történelmi korszak megkülönböztetésével, mégis a cionizmus egész történetét értelmezni hivatott „egységes elméleti keret” alkalmazásának szükségességét hangsúlyozza.

„Szándékom [. . .] az volt, hogy megszabaduljak azoktól a megszokott értelmezési keretektől, amelyek segítségével az izraeli társadalmat elemezték, felosztva annak történetét két légmentesen lezárt és elkülönített időszakra: az 1967 előtti és utáni korszakra. Ezért egy egységes elméleti keret használatát javaslom, amely az izraeli társadalom gyarmati dimenzióin, és most már a folyamatban lévő, bár még mindig nagyon részleges dekolonizációján alapul[15]”.

Valójában megkülönböztetés e hiánya, avagy visszamenőleges projekció teszi lehetővé, hogy Izraelt mint olyat gyarmati entitásnak tekintsük. Ezekben a megközelítésekben a „gyarmat” és a „kolonizáció” nem pusztán Ciszjordánia 1967 utáni izraeli megszállására utal, hanem az 1948-as Izraelre is, illetve a cionizmus egész történetére. Ezért hangsúlyozni kell, hogy éppen ezt a felfogást kell kritizálnunk, és sokkal kevésbé azt, amelyik a vitatott/megszállt területeken 1967 után létesített telepek esetleges gyarmati jellegére mutat rá, és amely mellett sokkal több érv szól[16].

 

„A telepes-gyarmati megközelítés” („settler colonial studies”) és Izrael

E kutatási irányzat nézet szerint Izraelt sokáig azért nem kezelték gyarmatként, vagy apartheid államként, mert a holokauszt emlékezete és a zsidó vallás különleges státuszt élvezett, valamint a zsidók örökös áldozatként tűntek fel. Emellett a zsidók társadalmi helyzete mind lokálisan az egyes országokban, mind a világban, azaz „kivételes státuszuk”, illetve érdekérvényesítő képességük is nagy szerepet játszott.

S hogy Izraelt bevonták a „settler colonial studies” vizsgálódási körébe, azért is történt, mert nyilvánvalóvá váltak Izrael azon empirikus vonásai, amelyek – minden erőfeszítés ellenére – az eredeti gyarmati paradigmán belül nem tették igazán kezelhetővé. Ezt a hiányosságot ellensúlyozandó, az előző, „sima” gyarmati megközelítéssel ellentétben a „settler colonial studies”-t a gyarmati kérdés megértésére irányuló valóban empirikus kutatási programnak szánják, amely nagyléptékű összehasonlításokkal operál; továbbá önálló tudományos diszciplínaként is felfogható, „amely a telepesek uralmának és az őslakosok leigázásának dinamikáját igyekszik feltárni különböző kontextusokban, leggyakrabban Ausztráliában, Kanadában, az Egyesült Államokban és Új-Zélandon^[17]”.

Az e címszó alá tartozó munkák állítólag empirikus történelmi kutatásokra épülnek, miközben a rájuk jellemző aktivista program és a túlfeszített elméleti-politikai meghatározottság esetükben első látásra kevésbé nyilvánvaló. Közelebbről megvizsgálva azonban világossá válik, hogy az aktivista túldetermináltság ugyanúgy jellemzi ezt a „történeti” diszciplínát is, s ez ugyanolyan módon teszi megkérdőjelezhetővé, mint az előző típust. Kritikája minden esetben az értelmezés rovására érvényesül, ezért az elemzés visszaesik a fogalmak („fehérség”, „gyarmat”, „népirtás”, „apartheid” stb.) puszta manipulálásába.

Ez az irányzat kutatási programként a gyarmat (avagy „metropolisz-kolonializmus”) és a „telepes gyarmat” közötti alapvetőnek tekintett különbségtételen alapul, vagy inkább egy úgynevezett paradigmaváltáson, az előbbiről az utóbbira, ami hívei szerint egy valóságos „elméleti forradalommal” ér fel. „Az előbbi a kizsákmányolás logikája köré szerveződik, míg az utóbbit a kiirtás logikája jellemzi. A gyarmatosítóval ellentétben, aki a gyarmatosítottak munkáját akarja hasznosítani, a telepes gyarmatosító a földjüket akarja, miközben az őslakosokat kiiktatja, és megpróbál a helyükbe lépni.^[18]” Az irányzat hívei úgy tartják, hogy ez a paradigmaváltás, amely a gyarmatosításhoz kapcsolódó néhány alapfogalom újradefiniálására törekszik, lehetővé teszi Izrael (mint látszólag valószínűtlen jelölt) felvételét az említett fehér, gyarmatosító országok közé.

A radikális váltás e szándékát Lorenzo Veracini, a „telepes gyarmati” paradigma egyik alapítója világosan kifejezi. Szerinte a „settler colonial studies” feladata „a feltételezett hatalmi viszonyok diszkurzív felforgatása”. Izrael csak addig tűnhetett kakukktojásnak, amíg a „gyarmat” eredeti fogalmát nem lehetett rá hitelesen alkalmazni. Valójában rengeteg olyan jellemzője volt, amelyet nem lehetett kezelni a nyugati gyarmatosítás paradigmatikus fogalmával: nincs anyaország, a helyi, őshonos munkaerő kizsákmányolása nem jellemzi, nincs erőszakos földkisajátítás stb. Ezzel szemben most végre besorolható a „telepes kolonializmus” címszava alá. Ahogy Gabriel Piterberg fogalmazott: „A telepes kolonializmusok tipológiájába sorolom Palesztina cionista gyarmatosítását és Izrael államot – ez a lépés bizonyára véget vet immár annak a fárasztó állításnak, hogy a cionizmus nem nevezhető gyarmati vállalkozásnak, mert nem rendelkezik a metropolisz-kolonializmus jellemzőivel; mintha bárki mást állított volna valaha. Amivel Izrael apologétái nem kívánnak szembesülni, az a telepes-gyarmati paradigma.^[19]” Úgy tűnik azonban, hogy Izraelnek a „telepes-gyarmati” államok közé való besorolása ugyancsak fogalmilag (és sokkal kevésbé empirikusan) irányított, először is a szokásos bináris oppozíciók manipulálása révén. Másodszor is, azáltal, hogy a telepes gyarmatosítást (avagy a letelepedés folyamatát) fogalmi összekapcsolja a „bennszülöttek kiirtásának” úgynevezett alapvető szándékával, amely magában foglalja az etnikai tisztogatást, a gyilkosságot, sőt a népirtást is; harmadszor, a látszólag empirikus összehasonlítások által más telepes gyarmatokkal – amik a legjobb esetben is felszínesek és erőltetettek, a legrosszabb esetben pedig teljesen fiktívek.

Veracini „empirikus” törekvéseiben, például Izrael és a telepes társadalom^[20] című könyvében Izraelt az apartheid Dél-Afrikához, Francia Algériához és Ausztráliához hasonlítja. Nyilvánvaló, hogy Izrael és e „klasszikus” gyarmatok között bőven vannak különbségek, és Veracini ezeket nem is titkolja, azonban lényegtelenként kezeli, miközben nagyon is igyekszik megőrizni a gyarmati helyzet „struktúráját”. E struktúra szerinte mindig ugyanaz marad a telepesek és az őslakosok közötti megszüntethetetlen ellentét formájában (ezáltal valójában a mindkét oldal szélsőségeseinek politikai álláspontját szublimálja kvázi-társadalomtudományos belátássá). Ezért állítja például, hogy az izraeli arabok politikai jogai, létező politikai képviselete, nem jelent sokat, hiszen az apartheid Dél-Afrikában a fekete lakosságnak is volt valamiféle politikai képviselete (bár ez utóbbi leírásától tartózkodik, hiszen kiderülne, hogy a két helyzetnek semmi köze egymáshoz). Emellett időről időre a palesztinok elűzését szorgalmazó, „vissza-visszatérő felhívásokról” beszél, valamint az izraeli arabok állampolgárságának megvonására vonatkozó javaslatokról, nem említve, hogy ezek szélsőséges izraeli politikusoktól származnak és Izraelben is szélsőséges politikai véleményekként vannak tekintve, amelyek valójában soha nem nyertek teret. A társadalom és a politikai osztály túlnyomó többsége még október 7-e után és a gázai háború aktuális helyzetében sem azonosul ezekkel a nézetekkel.

A Veracini által alapított Settler Colonial Studies című tudományos folyóirat egyik Izraellel foglalkozó különszámának programadó bevezetőjében a gyarmatosítás alapvető „struktúrájának” ez a felfogása ismét megerősítést nyer: „A telepes gyarmatosítás szemszögéből nézve az 1948-as Nakba nem egyszerűen Izrael létrehozásának előfeltétele vagy a korai cionista törekvések eredménye; a Nakba nem egyedi esemény, hanem ma is a palesztinok folyamatos alávetettségében nyilvánul meg, amit az izraeliek tartanak fenn.^[21]”

Az izraeli eset bemutatásában Veracini azt is hangsúlyozza, hogy a harc nem egymással versengő nacionalizmusok között zajlik, hanem egyfelől a hódító, másfelől a meghódítottak, a kitelepítettek, a megszállók között^[22]. A Settler Colonial Studies idézett cikke is egyértelműen kimondja, hogy a kutatást a politikai cselekvés igényének kell motiválnia, ami egyértelmű példája a fent említett értelemben vett „aktivizmusnak”:

„Az előrelépés és egy transzformatív, felszabadító kutatási program létrehozásának érdekében elemezni kell a cionizmus strukturális folytonosságait és azt az ideológiát, amely meghatározza az izraeli politikát és gyakorlatot Izraelben, illetve a palesztinokkal szemben mindenütt. Más szóval, miközben, jóllehet, Izrael taktikáját gyakran nevezik telepes kolonizációnak, az e taktikát alátámasztó telepesgyarmati struktúrának kell az elemzés központi tárgyát képeznie^[23]”.

Dekolonizációról azonban csak egy gyarmattal kapcsolatban lehet beszélni, ezért egy „felszabadító kutatási program”, amely már eleve feltételezi (anélkül, hogy bizonyítaná) Izrael gyarmati jellegét, a körkörös érvelés tökéletes esetét jelenti (ahol ráadásul a „struktúra” használata fogalmilag önmagában is kifogásolható, mivel csupán valamiféle metafizikai értelemben vett „lényeget” jelent). Ezért nyilvánvaló, hogy Izrael „telepes gyarmatként” való beállítása sokkal inkább politikai, mint tudományos kérdéssé válik, mivel egy fogalmilag determinált ideológiai programból fakad, aminek elemei a merev bináris oppozíciók használata, a „bennszülöttek kiiktatásának” témája mint esszencializált és történelmietlen koncepció, a gyarmati jellemzők önkényes vagy pszeudo-empirikus tulajdonítása, stb.

A paradigma egy másik jeles alakja, Patrick Wolfe volt az, aki megalkotta a „strukturális népirtás” fogalmát és kiszélesítette elméleti, sőt morális jelentőségét a telepes gyarmati gyakorlat „lényegének” megragadására. Ahogy ő fogalmaz: „Úgy vélem, hogy a ’strukturális népirtás’ kifejezéssel elkerüljük a fokozatok – és így az áldozatok közötti hierarchia – kérdéseit, amelyek a minősített népirtásokhoz kapcsolódnak, miközben megtartjuk a telepes kolonializmus strukturális indítékát^[24]”. A „strukturális népirtás” tehát a szándékos és tömeges gyilkosságokon kívül magában foglalja a lakosság áthelyezését, az etnikai tisztogatást, de az asszimilációt is. Wolfe számára ezek mind az őslakosok a gyarmatosítókkal való felváltására mutatnak, így nem szabad különbséget tenni közöttük. Továbbá „függőben lévő népirtásról”^[25] is beszél, ami azt jelenti, hogy még ha nincs is tényleges népirtás egy adott időszakban, a lehetősége mindig fennáll, sőt, valamikor ismét biztosan aktualizálódni fog. Semmilyen empirikus bizonyíték nem képes cáfolni az ilyen rendkívül rugalmasan, mégis esszencializált módon definiált „népirtás” (a valósággal egyenértékűnek feltételezett) potencialitását. Wolfe tehát relativizálja a népirtást (a Holokauszt eseményére reagálva létrehozott fogalmat), miközben Izraellel szemben instrumentalizálja a hozzá kapcsolódó, rendkívüli morális-emocionális töltetet. Ez nem más, mint a Holokauszt relativizálása, instrumentalizálása és megfordítása, s mindezt egyetlen értelmezés keretein belül képes végrehajtani.

A „poszt-cionista” izraeli történész Ilan Pappe, Veracini és Wolfe nyomdokain haladva, szintén ennek a „strukturális” szemléletnek lett a híve. Szerinte a cionizmus egész történetét a kezdetektől fogva, függetlenül a konfliktusoktól, a belső viszályoktól és a háborúktól, egységes gyarmati projektnek kell tekinteni. „Úgy vélem, ez gyarmatosítás, s noha a 21. században anakronisztikusnak hangzik a kifejezés, látnunk kell, hogy Izrael gyarmatosítja Palesztinát. A 19. század végén kezdte el gyarmatosítani, és még ma is gyarmatosítja.”^[26] De ugyanezt mondja például Elia Zureik is, aki úgy véli, hogy Izrael Állam létrehozásának folyamata 1948-ig, majd azt követően az 1967-ben megszerzett területek is ugyanannak a logikának engedelmeskedtek: mindkettő ugyanannak a mögöttes „struktúrának” a terméke. Például ezt írja: „A cionista projektet leginkább egy kumulatív, gyarmati vállalkozásként lehet leírni, amely a kezdetek óta töretlenül zajlik”^[27].

Most, hogy az értelmezés megújult, a „telepes kolonializmus” újszerű fogalmának köszönhetően, állítólag a fogalom politikai és kritikai ereje is megmaradt avagy helyreállt. Valami szimbolikus forradalomhoz hasonló átalakulást is elindított – és a kutatók reakciója több mint lelkes. Végre „indokoltan” lehet Izraelt hibáztatni és kritizálni, amit egy állítólag valódi tudományos vizsgálat hitele is alátámaszt. Ezzel szemben, ha Izraelt nem lehetne a gyarmati keretek között értelmezni, akkor nyilvánvalóan felmerülne a veszély, hogy ugyanolyan „normális” országként fogják tekinteni, mint bármelyik másikat, s ekkor az érzelmileg definiált, kiüresedett fogalmak segítségével megfogalmazott radikális kritika kicsúszik az értelmezők kezei közül. A tét tehát igen nagy, hiszen a népirtás vádja ez esetben nem fogalmazódhatna meg ennyire magától értetődően, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a tapasztalati valóságot.

 

 

[1] Letter by Media & Communications Scholars on British News Media Coverage of the War in Gaza, October 18, 2023, https://docs.google.com/document/d/1EGZ2ubh_rKyRq3TXPPELXBGKOrjpIAKgMaWpnXAOptM/edit?pli=1.

[2] Sociologists in Solidarity with Gaza and the Palestinian People, https://docs.google.com/document/d/1wIKLuNYWre8jdV-tqqVJjz_GyM9_WasWjVuV9HSwazs/edit.

[3] Public Statement: Scholars Warn of Potential Genocide in Gaza, October 15, 2023, https://opiniojuris.org/2023/10/18/public-statement-scholars-warn-of-potential-genocide-in-gaza/

[4] See, for example, Susie Linfield, “Root-Causism,” Sapir Journal (Winter 2024), https://sapirjournal.org/friends-and-foes/2024/03/root-causism/

 

[5] Elias Feroz, “Israeli Historian: This is Exactly What Genocide Looks Like, an Interview with Amos Goldberg,” Jacobin, July 11, 2024, https://jacobin.com/2024/07/amos-goldberg-genocide-gaza-israel?fbclid=IwZXh0bgNhZW0CMTEAAR0jFf9vvqJ7niPAuAoWQX0ZdJDGLvwsOsQZda9oBZ8LuBMLu2TttfEMst8_aem_1U4WoTokH6DF5j6eSgT-mw.

[6] Philip Spencer, Genocide since 1945 (London: Routledge, 2012), 12.

[7] Uo.

[8] Barak Medina, “Hamas’ Lawfare: The Plot of Accusing Israel in Genocide,” HUJI Law Blog, July 20, 2024, https://www.hujilawblog.com/single-post/hamas-lawfare-the-plot-of-accusing-israel-in-genocide?fbclid=IwY2xjawEQnv9leHRuA2FlbQIxMAABHbfvJxv6-QD4o_GVJWjV9yz1EnbMGtMVTUyrNpAuMPIfHpukkOZ8i02A3Q_aem_DbQs3OViqK2LLxPMJSrytw.

[9] Tuvia Friling, “What do Those who Claim Zionism Is Colonialism Overlook?,” in Handbook of Israel: Major Debates, ed. E. Ben-Rafael et al. (Berlin: De Gruyter, 2016), 855–856.

[10] Ld. a Rodinsonról szóló igen részletes és meggyőző elemzést: Camilla Bassi: Outcast. How Jews were Banished from the Anti-Racist Imagination (No Pasaran Media, 2023).

[11] John Strawson, “Colonialism,” Israel Studies 24, no. 2 (Summer 2019): 34.

[12] Frederick Cooper, Colonialism in Question. Theory, Knowledge, History (Berkeley: University of California Press, 2005).

[13] Friling, “What do Those who Claim Zionism Is Colonialism Overlook?,” 869.

[14] Ld. Yitzhak Sternberg, “The Colonialism/Colonization Perspective on Zionism/Israel,” in Handbook of Israel: Major Debates, ed. E. Ben-Rafael et al. (Berlin: De Gruyter, 2016), 842–843.

[15] Gershon Shafir, “Zionism and Colonialism: A Comparative Approach,” in The Israel/Palestine Question, ed. Ilan Pappé (London: Routledge, 1999), 241.

[16] E különbségtétel fontosságára Derek J. Penslar hívja fel a figyelmet, aki szerint az 1967-ben megszállt területek valójában gyarmati jellegűek. „1967 után azonban Izrael gyors forradalmi átalakuláson esett, át gyarmati állammá változva. Ezért jól tennénk, ha a cionizmus és a gyarmatosítás kapcsolatának értékelésénél figyelembe vennénk a szakadások és a folytonosságok jelentőségét is az izraeli történelem szövetében.” Ld. Derek Penslar, “Is Zionism a Colonial Movement?,” in his Israel in History (London: Routledge, 2007), 111. (Újraközölve: Ethan B. Katz, Lisa Moses Leff, and Maud S. Mandel, eds., Colonialism and the Jews [Bloomington: Indiana University Press, 2017], 275-300).

[17] Rachel Busbridge, “Israel-Palestine and the Settler Colonial ‘Turn’: From Interpretation to Decolonization,” Theory, Culture & Society 35, no. 1 (2018): 92.

[18] Uo.

[19] Piterberg, “Settlers and Their State,” i. m., 115–124, 118.

[20] Israel and Settler Society, Pluto Press, 2006.

[21] Omar Jabary Salamanca, Mezna Qato, Kareem Rabie, and Sobhi Samour, “Past Is Present: Settler Colonialism in Palestine,” Settler Colonial Studies 2, no. 1 (2012): 2.

[22] Lorenzo Veracini, “What Can Settler Colonial Studies Offer to an Interpretation of the Conflict in Israel–Palestine?,” Settler Colonial Studies 5, no. 3 (2015): 268–271.

[23] Salamanca, Qato, and Samour, “Past Is Present,” i. m., 2.

[24] Patrick Wolfe, “Settler Colonialism and the Elimination of the Native,” Journal of Genocide Research 8, no. 4 (2006): 403.

[25] Uo.

[26] https://www.middleeasteye.net/news/interview-ilan-pappe-how-israel-turned-palestine-biggest-prison-earth

[27] Elia Zureik, Israel’s Colonial Project in Palestine. Brutal Pursuit (London: Routledge, 2016), 59.

* A cikk eredetei megjelenési helye:

Journal of Contemporary Antisemitism
Volume 7.2, Special Issue 2024

https://www.jcajournal.com/special-issue

 

A cikk angol nyelvű címe: The Crisis of Critique and Academic Antizionism – Before and After October 7