Hogyan lett a Hamász a Nyugat liblingje?

2009 februárjában írtam egy esszét az UCLA-n (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles) rendezett szimpóziumról, amely a Hamász akadémiai körökbe való beszivárgásának kezdetét jelezte. Leírtam azt a félelemkultúrát is, amely eluralkodott sok kollégámon, akik úgy érezték, nem biztonságos bevallaniuk, hogy támogatják Izraelt.

Tizenkét évvel később – az Izrael és Gáza közötti legutóbbi konfliktus*, valamint az egyetemi kampuszainkon és utcáinkon elharapódzó antiszemitizmus nyomán – átdolgoztam és frissítettem eredeti írásomat, amely ma is éppoly aktuális, mint születésekor.

Emlékeznek Eugène Ionesco Rinocérosz című drámájára? Az 1950-es évek végén írt mű egy csendes, békés városka anarchiába süllyedését mutatja be, ahogy a lakók egymás után változnak át otromba, vastagbőrű fenevadakká. Csak Bérenger, az író alteregója próbál ellenállni a közös „rinocéroszosodásnak”.

A városlakók először egy kóbor rinocéroszra lesznek figyelmesek, amint végigdübörög az utcán. Senki sem tulajdonít neki nagy jelentőséget, azon kívül, hogy „nagy port vert fel”. Ez csak egy „buta négylábú, szóra sem érdemes”, bár egy asszony macskáját azért eltapossa.

Hamarosan etikai vita bontakozik ki a rinocérosz-életmód és az emberi életmód között. „Miért nem hagyod békén őket?” – tanácsolja egy barátja Bérenger-nek. „Majd megszokod.” A vita gyorsan elcsendesedik a rinocérosz-etika vak elfogadásában, és az egész város beáll a masírozó csordába. Bérenger egyedül marad: részben ellenáll, részben pedig már élvezi a saját torkából feltörő, kontrollálatlan hangokat: „hrrr, hrrrr!”

Ionesco darabjának e hangjai kétszer is visszhangoztak a fülemben. Először 2009-ben, amikor a Hamász megtartotta „bemutató előadását” az UCLA-n, másodszor pedig az elmúlt héten, amikor rinocéroszok kószáltak Los Angeles utcáin azt ordítva: „hrrr, hrrrr!””

Kezdjük 2009 januárjában, amikor egy e-mailt kaptam az Indiana Egyetemen dolgozó kollégámtól: „Mivel az UCLA-n dolgozol, biztosan tudsz erről a szimpóziumról… elég gáz.” Mellékelte Roberta Seid beszámolóját a mára hírhedtté vált „Emberi jogok és Gáza” szimpóziumról, amelyet egy nappal korábban tartottak az UCLA-n.

Hogy felfrissítsem az olvasók emlékezetét: ezt a szimpóziumot az UCLA Közel-Keleti Tanulmányok Központja (CNES) szervezte, és a gázai emberi jogokról szóló vitaként hirdették meg. Ehelyett a központ igazgatója, Susan Slyomovics négy olyan előadót hívott meg, akik régóta már csak démonizálták Izraelt. Seid a panelt egy „1920-as évekbeli müncheni sörpince” hangulatához hasonlította. A résztvevők nemcsak bűntelen, békére törekvő, igazságtalanul provokált szervezetként festették le a Hamászt, hanem gyalázták Izraelt, annak indítékait, karakterét, születését és fogantatását is. A felheccelt közönséget pedig olyan skandálásokba hajszolták bele, mint „a cionizmus nácizmus” és a „Fuck Israel”, a rinocérosz-liturgia legjobb hagyományai szerint.

Az esemény elsődleges hatása azonban másnap reggel vált nyilvánvalóvá, amikor a gyanútlan, részlegesen tájékozott hallgatók arra ébredtek, hogy az egyetemi újságban egy cikket olvasnak „Tudósok szerint a Gáza elleni támadás az emberi jogok megsértése” címmel. Ehhez a cikkhez a Kaliforniai Egyetem jó hírneve társult, miközben a „terror” szó és a Hamász népirtó programja feltűnően hiányzott belőle. Ez az áltudományos köntösbe bújtatott ítélet volt az, ahol a Hamász-kultúra első diadalát aratta – ez volt az akadémiai tiszteletreméltóság első sebe, az első behatolás a nyugati elmékbe.

Természetesen, amikor a hallgatók panaszkodtak nekem, hogy mennyire megalázva és megfélemlítve érezték magukat a szimpózium alatt, és mennyire aggódnak a Közel-Keleti Tanulmányok Központjának új irányvonala miatt, szörnyű bűntudatom lett. „Előre kellett volna látnunk az ilyen torzításokat” – mondtam magamnak. „Nekünk, az UCLA zsidó oktatóinak meg kellett volna előznünk ezt egy valódi emberi jogi szimpóziummal, amely őszintén kezeli azokat a nehéz erkölcsi és jogi dilemmákat, amelyeket a gázai helyzet a civilizált társadalom elé állít: Hogyan védje meg a társadalom egy olyan polgári lakosság emberi jogait, amelyben rakétákat indító terroristák rejtőznek? Hogyan egyeztethető össze egy ország önvédelemhez való joga az asszonyok és gyermekek megölésének bűnével, ha az előbbi maga után vonja az utóbbit? Mi számít legitim katonai célpontnak?”

2009-ben ezek még új dilemmák voltak, amelyek a rakéták és rakétatámadások kora előtt nem merültek fel, és nekünk, a kar zsidó tagjainak kellett volna élen járnunk a tanulmányozásukban. Ehelyett hagytuk, hogy a Hamász szimpatizánsai határozzák meg az akadémiai diskurzust. Hogyan nézhetünk a hallgatóink szemébe az irodáink biztonságából – gondoltam –, miközben ők nap, mint nap Izrael-ellenes zaklatásokkal szembesülnek a menzán, a könyvtárban és a tantermekben, és miközben más kampuszokról aggasztó hírek érkeznek a csőcselék erőszakos megnyilvánulásairól?

A bűntudattól sújtva felhívtam néhány kollégámat, de hamar rájöttem, hogy néhányan már áttértek egy különös hangzású nyelvre, amely nem sokban különbözött a „hrrr, hrrrr” hangoktól. Voltak, akik már a vita fázisába léptek, a rinocérosz-életmód és az emberi életmód felett vitatkozva, a többség pedig – bár még ismerős angol szavakat használt – jobban meg volt félemlítve, mint azt az UCLA-n töltött 40 éves pályafutásom alatt valaha láttam.

A kollégák meséltek oktatókról, akiknek megszüntették a kinevezését, professzorokról, akiknek az előléptetési bizottsága „terhelő” leveleket kapott, és arról, hogy lehetetlen felvállalni az Izrael-párti meggyőződést anélkül, hogy az ember ne veszítsen el kutatási támogatásokat, szerkesztőbizottsági tagságokat, vagy ne zárják ki a kerekasztal-beszélgetésekből és konferenciákról. És mindenki, szó szerint mindenki, szigorú titoktartásra kötelezett engem. Együtt léptünk be az „új marránók” korszakába.

Túlzás? Zsidó paranoia? Aligha. Arra hívom a szkeptikusokat, hogy ismételjék meg azt a privát kísérletet, amelyet 2008-ban végeztem a zsidó oktatók körében az UCLA Zsidó Tanulmányok Központjának egyik fogadásán. Mindenkitől megkérdeztem négyszemközt: „De hát mondja, maga nem cionista?” Ezután számoltam, hányszor néz a beszélgetőpartnerem jobbra, majd balra, mielőtt azt suttogná: „De igen, csak…” Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki megismétli ezt a kísérletet, éppúgy meg fog döbbenni, mint én, látva azt az akadémiai terrort, amely az amerikai kampuszokra telepedett, különösen a bölcsészettudományok, a politikai és a társadalomtudományok területén. A zsidó hallgatók mostani generációja drágán fizet azért, mert az akadémiai vezetésünk nem ismerte fel, nem mérte fel és nem alakított egységes frontot az akadémiai terror elleni küzdelemhez.

És ez elvezet 2021-hez és a legutóbbi gázai háborúhoz. A New York Times címlapjához, amely úgy ábrázolja az izraeli védelmi művelet áldozatait, mintha soha nem hallották volna a „Hamász” szót, vagy nem olvasták volna a Hamász alapokmányát. A CNN műsorvezetőjéhez, Fareed Zakariához, aki azt állítja, hogy Izrael katonai szuperhatalom, ezért a Hamász nem jelent rá egzisztenciális fenyegetést. A NYT elemzőjéhez, Nicholas Kristofhoz, aki azt állítja (egy Bill Mahernek adott interjúban), hogy Izrael is civilek közé telepíti katonai parancsnokságait. Az UCLA Ázsiai-Amerikai Tanulmányok Tanszékéhez, amely (hivatalos egyetemi honlapján) kinyilvánítja „szolidaritását Palesztinával”, és kinyilatkoztatja, hogy ez az „erőszak és megfélemlítés csupán a legújabb megnyilvánulása a hetvenhárom éve tartó telepes gyarmatosításnak, faji apartheidnek és megszállásnak”.

Elvezet a különböző egyetemek zsidó és izraeli tanulmányokkal foglalkozó tudósainak nyilatkozatához, akik a Forward-ban ítélték el „azt az állami erőszakot, amelyet az izraeli kormány és biztonsági erői Gázában elkövettek”. Az If Not Now tagjaihoz, akik kaddist mondanak az elesett Hamász-harcosokért (többek között). És végül a Los Angeles utcáin kószáló csőcselékhez, akik azt ordítják: „Hrrr, hrrrr, a folyótól a tengerig.”

Visszatekintve az elmúlt 12 évre, nem kérdés, hogy a Hamász erkölcsi státusza és tiszteletreméltó mivolta jelentősen megnőtt. Valójában a Nyugat kedvencévé vált. Igaz, a dörzsölt kommentátorok nem felejtik el hozzátenni a kötelező kört: „Természetesen nem helyeseljük a Hamász tetteit, de…”

„De mi?” – kérdezem én.
Vajon Fareed Zakaria nem azt sugallja ezzel, hogy nem a világ vége, ha 300 000 izraeli gyermek további 20 évig vérzik és virraszt a Hamász rakétái alatt? Nicholas Kristof nem azt sugallja, hogy ha ezek a gyerekek életük végéig poszttraumás sebektől szenvednek, az Izrael magánügye, mert Izrael is polgári területeken tartja a főhadiszállásait? A nyugati elemzők bármilyen képtelenségig elmennek, hogy mesterséges szimmetriát gyártsanak Izrael és a Hamász között, mert a szimmetria lett a jó és a rossz megítélésének új istennője.

De ne felejtsük el: mindez az akadémiai világban kezdődött, egy seregnyi elszánt értelmiségivel, akiknek sikerült túszul ejteniük saját intézményük nevét – az intézményét, amelyet ez alig érdekelt. Ne hibáztassuk őket! Végül is, az értelmiségieket arra kondicionálták, hogy éltessék társaikat, amint a rezesbanda rázendít, az akadémiai intézmények pedig túl lassúak ahhoz, hogy felfogják, mi is történik a nevükben. Sajnos – ahogy azt Ionesco oly jól látta – mindannyian a csordával együtt tülkölő organizmusok vagyunk. Kérem, nézzék meg még egyszer a Los Angeles utcáin dübörgő rinocéroszokat, és lássák be önmaguknak is: milyen nehéz is ellenállni és nem csatlakozni hozzájuk egy harsány „hrrr, hrrrr” horkantással.

Judea Pearl a University of California – Los Angeles (UCLA) kiemelt egyetemi professzora (Chancellor Professor).

Ford: jég

jewishjournal.com

* Ez az írás még 2021-ben, az eggyel korábbi gázai háború napjaiban jelent meg. (A szerk.)