„galíciaiak lettünk mi magyar zsidók mindannyian”

Konrád Miklós történész óriási lélegzetű jól strukturált tanulmánykötete a galíciai bevándorlás mítoszáról összetett, többirányú, árnyalt vizsgálatokra épülő alapos kutatómunka.

De mégis, mi fán terem a „galíciáner”? Finoman fogalmazva sem volt dicsérő kifejezés. Sőt, ő volt az örök bűnbak, egy démon, egy fantom, akinek a saját hangját alig halljuk ebben a különös történetben.

Az előítélettől csak egy lépés a modern politikai antiszemitizmus.

A Galíciából vagy Galícián át Lengyel-Oroszországból Magyarországra özönlő zsidók visszatérő rémképei voltak a közéletnek. A liberálisok által is sulykolt reform- és dualizmus kori vád alapja az az állítás, hogy a galíciai zsidó bevándorló elmagyarosodásra nem hajlandó, és mint szatócs, uzsorás és kocsmáros alkoholizmusba és nyomorba taszítja, majd kivándorlásra készteti a falvak kizsigerelt népét. Hogy mindeközben a kárpátaljai falvakban élő falusi zsidók legalább annyira (ha nem jobban) nyomorognak, mint a rutének, ez keveseknek tűnt fel.

A Horthy-korban a rágalom színesedett: eszerint Tanácsköztársaság élén a világuralomra törő galíciai „kazár” vagy bolsevik galíciáner ejtette rabságba az országot. (A Tanácsköztársaság zömében zsidó vezetői persze nem voltak galíciaiak, sőt, ők se szimpatizáltak a „galíciánerekkel”).

A kaftános, szakállas, pajeszos zsidó leginkább imaginárius alakja évszázados előítéleteket hívott elő, irracionális félelmeket mozgatott nemcsak a többségi társadalom, hanem az asszimilálódó zsidóság körében is. Noha a galíciai zsidó bevándorlásról 1870 körül már alig beszélhetünk, a (bevándorlás ellenes) politikai diskurzus szerint vég nélkül zajlott. Mondhatnánk, a viták tartották életben és érthető, hogy a dualizmus liberális időszaka és a Horthy-kor között a galíciai invázió kérdése volt az összekötő híd.

*

Galíciai zsidó bevándorlás létezett. Lengyelország első 1772-es felosztásától (Galícia a Habsburg Birodalom része lett) tömegesen telepedtek le nálunk zsidók. 1846 körül – a galíciai parasztfelkelés és válság következtében jelentős hullámok érkeztek, de mindez 1860-as évek végére elapadt.

A bőséges jegyzetapparátussal ellátott könyv jelentős mennyiségű szakirodalomra, levéltári forrásra, sajtóvisszhangra, korabeli történeti és szépirodalmi művekre támaszkodik. Megtudhatjuk milyen törvényi szabályozások alakították a letelepedés, majd az emancipáció kereteit, és miről árulkodnak a korabeli összeírások, statisztikák, és hogyan is alakult a galíciai bevándorlás –lefejthető-e a ráképződött mítosz?

*

A zsidók kezdeti betelepedése (1735-1825) két irányból zajlott, és a markánsan „kétarcú” magyarországi zsidóság földrajzilag is (Oberland és Unterland) elkülönült: a kelet-nyugati megosztottság mellett eltérő asszimilációs hajlandóság, kulturális háttér és mentalitásbeli különbségek jellemezték a két csoportot. Ennek is köszönhető, hogy az emancipáció rögös folyamatát egyszerre határozta meg a jogkiterjesztés és a jogkorlátozás. A reformkor rendi országgyűlésein téma volt a zsidó bevándorlás, sőt, ekkor jelent meg a „jó” és a „rossz” zsidó szembeállítása, amely a későbbekben a zsidókról szóló viták toposzává, majd a Horthy-korra kikezdhetetlen dogmává artikulálódott. (Idézzük fel: Kossuth Lajos az alsótábla 1847 decemberi ülésén sajnálatát fejezte ki, amiért „az e vallást követő népfaj számos söpredékének vétke miatt a méltányosság megtagadtatik azoktól is, kik ezen ellenszenvre nem érdemesek”. Példaként Kunewalder Jónás vállalkozót, a pesti zsidó hitközség társelnökét említette, aki „méltatlannak találtatik politicai jogokra csak azért, mert, Mármarosban vagy Pozsonyban söpredék zsidótömeg van”.

A szabadságharc után az önkényuralom, illetve a Bach-korszak alatt a zsidók bevándorlása az 1846-49-es évekhez képest csökkent, ám számottevő volt. A bevándorlók Galíciából érkeztek, nyugati bevándorlásról már nem beszélhetünk.

*

1867-ben az emancipációs törvény idején a hazai zsidókhoz hasonlóan a Habsburg Birodalom örökös tartományainak zsidósága ugyancsak az emancipáció küszöbén állt. Az apadó bevándorlás ellenére Istóczy Győző (még mint kormánypárti képviselő) 1875 áprilisi antiszemita beszéde a beözönlés rémképével riogatott. Az 1881-82 körül kitört oroszországi pogromok, de leginkább a nyomor generálta menekülthullám lehetősége további alaptalan félelmeket, antiszemita pszichózist generált. A bevándorlás ellen irányuló 1882-es szatmári kérvényt ugyan Tisza Kálmán elutasította, azonban kortünet, hogy a tiszaeszlári vérvád során az ottani zsidókra is rákerült a galíciai címke.

*

1891-ben újabb oroszországi zsidó menekülthullámtól lehetett tartani. Az 1895-ös egyházpolitikai törvények és a zsidó vallás recepciója elleni reakcióként jött létre a 1894-ben a Katolikus Néppárt, amely Alkotmány c. lapjában uszított a zsidók ellen. Az agráriusok és a Gazdaszövetség se tettek másként. A kárpátaljai megyék ruszin lakosságának nyomoráért és az országból való kivándorlásáért könnyű volt a falusi zsidókat felelőssé tenni. A bevándorlás mítoszát, mint hivatalos narratívát Vargha Gyula statisztikus is táplálta. A néppártiak, az agráriusok és a függetlenségiek politikai hasznot is húztak ebből a tömeghisztériából Az 1897-től indult rutén (1902-től hegyvidéki) akció, mint a rutének megsegítését célzó állami kezdeményezés, és a helyi zsidó lakosság rovására indított szociálpolitikai kormányprogram jelentős mérföldkőnek tekinthető a szerző gondolatmenete szerint.

A rutén akciót menedzselő agrárszakember Egan Ede kormánybiztos sem ment a szomszédba zsigeri antiszemitizmusért, mint azt 1900-as munkácsi jelentése bizonyította. Érdekes, hogy Egan sógora, Hagara Viktor beregi főispán cáfolta a bevándorlást. Ám a függetlenségi Bartha Miklós, aki Kazár földön c. cikksorozatát Egan halála után, 1901 novemberében könyv formában megjelentette, e szenvedélyesen gyűlölködő művében nem győzte méltatni a kormánybiztos tevékenységét.

Az Egan- botrány után kormányzati döntés született a zsidó bevándorlás törvényi szabályozásáról. 1898-ban újabb galíciai pogromok, és az 1899-ben kitört oroszországi pestis is a bevándorlás rémképét erősítette. Mindez a külföldieknek a magyar korona országai területén való lakhatásáról szóló 1903. évi V. törvénycikkhez vezetett.

Az 1905-ös oroszországi forradalom után a közbeszédben a kaftános galíciai képe egyre inkább polgári radikális értelmiséggé transzformálódott. Az I. világháború alatt azonban valóban elindult a galíciai menekültáradat, ami példátlan antiszemita indulatokat gerjesztett a feketéző, árdrágító hadimilliomosnak titulált menekültek irányába. A háború végnapjain, 1918 nyarán-őszén az észak-keleti megyékben zajló brutális, a katonai rendőrség és csendőrség által lefolytatott razziák áldozatai válogatás nélkül jórészt honos zsidók, magyar állampolgárok lettek. Ahogy Kiss Arnold budai főrabbi 1918-ban Ros Hasana második napján zsinagógai beszédében fogalmazta: „galíciaiak lettünk mi magyar zsidók mindannyian”. Tragikusan tisztán látta a jövőt.

A galíciai menekültek zömét 1920 őszén ugyan kiutasították, a mítosz azonban tovább élt, hiába cáfolta 1922-ben az egyébként antiszemita Kovács Alajos statisztikus is.

A dualizmus kori tömeges keleti zsidó bevándorlás az első és második zsidótörvény indoklásában is megjelent. A „jó” zsidókat és „rossz” zsidókat szembeállító toposz szólammá üresedett, hiszen a második zsidótörvényt a törvényhozók az asszimilált zsidók keleti hitsorsosaikkal való szolidaritásával indokolták. Közös sorsuk beteljesedett.

*

A kötet izgalmas rétege a zsidó nézőpont, és a mindvégig formálódó képlékeny zsidó identitásváltozatok vizsgálata. A zsidó szerzők művei, akár a szépirodalmi művek, a neológ felekezeti sajtó publicisztikái egy-egy adott korszak tükrei, rajtuk keresztül is értesülünk a keleti ortodox / haszid zsidókról. 1861 januárjától megjelenő Magyar Izraelita c. hetilapban például nyilvánvaló az unterlandi zsidókkal szemben fokozódó berzenkedés, kulturális elidegenedés, és az emancipáció igénye, ösztönzése. Ugyanígy a Magyarító Egyletben tömörült fiatal zsidó értelmiségiek is az asszimilációt szorgalmazták. A később kikeresztelkedett Szegfi / Szegfy Mór 1847-ben megjelent Az elátkozott bachúr c novellájában még elítélően ábrázolja egyik-másik kaftános, haszid szereplőjét, ám 1872-ben megjelent Fenn és alant c. regényében már az előbbi erkölcsi fölényét magasztalja. Hasonlóan változó kettősség jellemzi a felekezeti sajtót, amely érezve a zsidóság korlátozott mozgásterét, diplomatikusan próbálta megtalálni a kényes egyensúlyt a keleti ortodox-haszid zsidókkal szembeni elhatárolódás és a szolidaritás között. 1868-69-ben a zsidó egyetemes gyűlésről az ortodox zsidóság kivonult, nem csoda a neológ zsidók irántuk érzett előítélete és közömbössége. Ritka gesztusnak, szinte irodalmi káprázatnak számított, amikor például 1874-es Budapesti rejtelmek c. ponyvaregényében Kiss József nem ábrázolta ellenszenvesnek a lengyel zsidók világát. Az ortodox családba született Sajó Aladár A nyomor tanyái. Razzia c. 1892-ben írt tárcájában empatikusan, részvéttel írt a Kerepesi úti pincelakásokban nyomorgó piaci árus lengyel zsidókról. Az Egyenlőség (Szabolcsi Miksa vezetésével) markáns és karakteres neológ lap volt, szerzői mégis jó ideig hittek a galíciai bevándorlásban, és abban, hogy a lengyel zsidók veszélyeztetik az integrációt. A szolidaritást mégsem tagadták meg teljesen. Az Egyenlőség az 1891-ben a menekült zsidókat segítő akciókat szervezte ugyan, de tudatosan nem kívánta a menekültek letelepedését. Szabolcsi kárpátaljai zsidókról szóló írásaiban eleinte a haszid életmód és a kaftánviselés elmarasztalása jelenik meg. Az Egan-botrány után azonban a lap szerzői ráeszméltek, hogy a galíciaiak elleni kirohanások valójában az asszimilált feltörekvő zsidó polgár ellen irányulnak, és nem meglepő, hogy Szabolcsi ezután méltatta a haszidizmust, miközben a bevándorlás ellen hozott 1903-as törvényt támogatta. Az OMIKE lapjaként 1911-ben induló Múlt és Jövő cionista szerkesztője, Patai József kultúrmissziót látott el, és egyébként is tradicionális haszid környezetben nőtt fel, amit sosem tagadott meg.

*

 A zsidó bevándorlás 1869-70-re nagyrészt lecsengett, és a későbbiekben a kivándorlók száma felülmúlta a bevándorlókét. A számok tükrében beszélhetünk-e folyamatos galíciai bevándorlásról, amiről a politikusok egyfolytában érveltek, amiben hittek, és / vagy amiből politikai hasznot húztak? Konrád Miklós több irányból világít rá arra, hogy a dualizmus kori bevándorlás mítosza köszönőviszonyban sem volt a valósággal.

1903-ban a bevándorlás szigorítását célzó törvény jelentős bevándorlásra hivatkozott. Az országban letelepült galíciai születésű zsidók száma 1900-ban a 16 ezret se érte el, ami elenyésző százaléka a kb. 830 ezer fős zsidó lakosságnak. A Galíciával szomszédos megyékben sem éltek sokan, Budapesten sem (bár érdekes fejezet a könyvben Teleki tér és környékén élő Csortkovból érkező zsidókról, vagyis valódi bevándorlókról szóló rész).

 

A szerző összefüggéseket, párhuzamokat tár fel, folyamatokról és jelenségekről ír, hiszen a zsidó bevándorlás egybefonódott a zsidókérdéssel:

„Hogy a „rossz” zsidókat perszonifikáló galíciaiakkal szembeni diskurzus nem csak szavak következmények nélküli láncolata volt, az megmutatkozott a reformkorban a zsidó bevándorlás elleni törvényhozási kezdeményezésekben, a dualizmus liberális keretein belül a rutén akcióban és az 1903. évi V. törvénycikkben, ennél durvábban a dualizmus alkonyát illusztráló 1918-as északkeleti razziákban, majd tragikusan az 1938-39-es első és második zsidótörvényben, illetve az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálásban”– szögezi le a konklúzióban a súlyos igazságot.

 

Konrád Miklós: Bevándorlás, integráció és antiszemitizmus. A galíciai zsidó bevándorlás és annak mítosza, 1735–1939. ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja Történettudományi Kutatóintézet, Budapest, 2025, 496 oldal