Feljelentő és/vagy megmentő?

Ádám István Pál történész, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont munkatársa Házmesterek a vészkorszakban című kötetét – e fontos és hiánypótló mentalitástörténeti művet – végre magyarul is olvashatjuk; Orosz Ildikó fordításában. A könyv megjelenéséről, és a korszak házmestereinek nehezen megítélhető szerepéről kérdeztem a szerzőt.

Mit lehet tudni a mostani magyar nyelvű kiadás előzményéről? Hiszen a könyv 2016-ban jelent meg angolul. Mostanáig a történetírás megfeledkezett a házmesterekről (házfelügyelőkről), holott szinte élet és halál urai voltak…

Nem teljesen feledkezett meg, több kollégám is hivatkozott rájuk, bár lényegesen kisebb terjedelemben. Magam 2016 óta nem találtam olyan magyar könyvkiadót, amelyik szívesen fektetett volna ebbe a projektbe. Amikor pedig végre jelentkezett a Park Kiadó, akit érdekelt a könyv, és találtunk fordítót, utána még a fordítást át kellett dolgoznom két okból. Egyfelől a könyv sok levéltári forrást idéz, melyeket a fordító nem ismerhetett meg közvetlenül a levéltárban, azokat nekem kellett újra kikeresnem, hogy pontosan idézhessek belőlük a magyar verzióban. Másrészt, mert a magyar közönségnek sok minden nyilvánvaló a második világháború körülményeit illetően, miközben a külföldi olvasók a legtöbb esetben kevésbé vannak tisztában a magyar történelmi alapismeretekkel. Végül pedig volt néhány dolog, amit én láttam már másképp 2016 óta, vagy éppen ki szerettem volna egészíteni, ahogy például Heltai Jenő naplója nem szerepel az angol nyelvű verzióban, a magyarban pedig e napló számos idézete szolgál fontos támpontul például a második fejezetben. 

A levéltári források mellett kortárs szemtanúktól is idéz. Mely túlélői memoárok, szépirodalmi művek használhatóak főleg a témát illetően? Pl. Patai Imre háborús naplójára hogyan bukkant rá?

Heltaitól indulva, rengeteg korabeli naplóban található több-kevesebb utalás a házmesterek társadalmi szerepére. Én talán picit másképp olvasom ezeket a naplókat, mint mások, célirányosabban, élesebben figyelek nemcsak a házmesterekre, de mindenféle foglalkozási ágak tipikus megtestesítőire. Patai Imre precízen vezetett naplójára a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum magyar nyelvű forrásai közt találtam rá, azóta online is hozzáférhetővé vált. Itt kell megjegyeznem, hogy Patai felesége volt Jámbor Ági zongoraművész, és egy közvetítőn keresztül eljutottam a hölgy unokaöcséhez is, akivel interjút is készíthettem, hiszen neki voltak személyes emlékei Patairól. Egyébként Jámbor Ági élete önmagában is érdemes lenne a további kutatásra, az ő hagyatéka tudtommal a Bryn Mawr College-ben ma hozzáférhető és kutatható. Szépirodalmi művek közül említhetném Kosztolányi Édes Annáját, de talán még fontosabb a házmesterek szociális hátterének körülírása szempontjából Németh László A Medve-utcai polgári-ja, ami inkább szociográfia, ennyiben jobban is alkalmazható a valóság megragadásához. 

Hogyan változhattak a házfelügyelők pártpreferenciái a vizsgált időszakban, a XIX-XX. sz. fordulójától a háború utáni elszámoltatásig? Nem teljesen homogén a csoport. Mi tükröződik szaklapjaikból és érdekvédelmi szervezeteikből?

A házmesterek céljai elég konstansnak mondhatók a vizsgált periódusban: egyfelől mielőbb szerették volna elérni sanyarú társadalmi pozíciójukból indulva legalább az alsó középrétegek életszínvonalát. Másfelől szerettek volna a hivatalos közeg részévé válni, ami nemcsak a társadalmi elismertség szemszögéből tűnhetett szükségesnek, de azért is, mert alapvető feladataik ellátása, különösen a kötelező lakcímbejelentéstől, a lakónyilvántartó vezetésétől kezdve, de még inkább a jegyrendszer bevezetésétől már amúgy is a hatóságokkal való mindennapos kapcsolattartást igényelt. Ennek megfelelően vagy a mindenkori hatalmon lévő párthoz húztak, vagy ahhoz, amelyik a legradikálisabb társadalmi felemelkedési lehetőséggel kecsegtetett, korszakunkban jelesül a nyilasokhoz.

A 3530 / 1942 B.M. rendelet értelmében 1942 július 1-től kezdve csak keresztény személy tölthetett be házfelügyelői posztot. 1500 házfelügyelőt küldtek el. Lehet tudni valamit a sorsukról?

Egészen biztosan nem küldtek el 1500 bérházból házfelügyelőt, de ennyi volt a házmesterek legbefolyásosabb szakmai szervezetének becslése arra vonatkozóan, hogy hány házmestert érint a megszorítás. Ez a szám valószínűleg erősen túlzó, a szokásos magyar panasz-kultúrába illően, a szervezet azért méltatlankodott, hogy szinte lehetetlen ennyi rátermett házmestert találni pillanatok alatt. Történetileg helyesebb, ha úgy értelmezzük, hogy családtagokkal együtt már jelentősebb mennyiségű emberről lehetett szó, annál is inkább, mert ugye a házmesteri pozíció szerteágazó feladatait szinte mindig közösen látta el egy házaspár, gyakran gyermekük vagy gyermekeik segítségével. Közülük főleg azokról tudunk, akik túlélték a háborút, és utóbb visszakövetelték 1942-ben elvesztett állásukat a háború után. Van információnk továbbá azokról is, akik vegyesházasságban éltek, és keresztény házastársuk megtarthatta a házmesteri posztot, majd 1945-ben leírta az igazolási kérelmében, hogy férjét mikor vitték el munkaszolgálatra, ritkább esetben azt is, hogy deportálták az illetőt. Ezek az információk mind relevánsnak tűntek 1945-ben, amikor a hatóságoknak dönteniük kellett arról, hogy ki legyen a házfelügyelő az adott épületben az új „demokratikus” korszakban, de még fontosabb, hogy lehetőséget nyújtottak az egyéni sérelmek, veszteségek felsorolására is.  

A háború folyamán nőtt a házmesterek befolyása, bővült feladatkörük. Milyen szerepük volt a gettósításban? Milyen hatalmi pozícióba kerültek az ún. szórt típusú gettó bérházaiban, az 1951 csillagos házban, és az egyre túlzsúfoltabb védett házakban?

A csillagos házak kijelölését közvetlenül megelőző adatgyűjtésben volt a legjelentősebb szerepük: a házfelügyelők és a háztulajdonosok voltak kötelesek bejelenteni az adatszolgáltatási íveken a lakók zsidó vagy keresztény hátterét, ami később a legtöbb esetben döntő tényezőnek bizonyult az egyes házakról való döntéshozatalkor. De a legtöbb esetben ott szerepel az aláírásuk azokon a leltári íveken is, amelyeket a kiköltözött zsidók írtak a hátrahagyott tárgyaikról. A csillagos ház kapuját a házmester tartotta zárva, és nyitotta ki azon kevesek számára, akik – családonként egy személy – bevásárlás céljából rövid időre elhagyhatták az épületet. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy 1944 nyarán számos házmester kimondottan nehezményezte, hogy csillagos házban kell szolgálnia, mert, ahogy fogalmaztak: nem kívántak „a zsidók után takarítani”. A túlzsúfoltság pedig megnehezítette az ő életüket is, nemcsak az odazsúfolt üldözöttekét: megsokszorozódott a házmester munkája, mégis lecsökkent a bevétele, hiszen már nem volt éjszakai kapupénz. De közismert, hogy nagyon sok házmester élt vissza a helyzetével elsősorban a nyilas hatalomátvételt követően, és használta fel ezt a kritikus időszakot a saját anyagi gyarapodására.

Lényeges állítása a könyvnek, hogy a vészkorszak során egy házmester jóval több, mint passzív szemlélő. A házmesterek ellentmondásos szerepbe kerültek, egyesek egyszerre ártottak és mentettek, és leginkább gazdagodtak.  A borravalóadás szokása gyakran megvesztegetéssé vált, mint az élet záloga.

A könyvben amellett érvelek, hogy a borravalóadás hagyománya és a zsidóellenes rendelkezések együttesen teremtettek egy különleges helyzetet, melyben egész egyszerűen több értelme volt például egy zsidó lakó tulajdonában álló rádiót a házmesternek ajándékozni, mint ugyanezt a tárgyat a hatóságoknak beszolgáltatni. 

Kik voltak, akik életet mentettek? 17 házmester szerepel a Világ Igazai között, de ők se mind hiteles hősök.

Konkrétumok helyett itt talán csak annyit árulnék el, hogy szerintem az lenne helyes, ha nem feketén-fehéren gondolkoznánk a múltról és annak szereplőiről. A könyvben valóban szerepel olyan Világ Igaza címet kapott budapesti házmester, akiről bizonyítható, hogy a ház egyik zsidó lakójával igen tisztességtelenül bánt 1944-45-ben. Ebből a tisztességtelen eljárásból pedig hosszú távon is hasznot húzott. Ugyanakkor ennek a konkrét példának az ellentéte még több házmesterre igaz: még azok, akik feljelentettek egyes lakókat 1944-ben, még ezen házfelügyelők közül is sok nyújtott segítséget kisebb számú üldözöttnek a túléléshez. Épp ez a tömegesen előforduló ellentmondásos viselkedés az, ami első olvasatra talán zavarba ejtő, ugyanakkor a források alapján történetileg hiteles kép. 

A háború utáni elszámoltatás folyamata a Magyar Házfelügyelők és Segédházfelügyelők Szabad Szakszervezete égisze alatt zajlott. Milyen mennyiségű igazolóbizottsági jegyzőkönyv maradt meg? 27 házmester ügye népbíróság elé került. Hány fő tarthatta meg végül az állását a kb 23 ezres létszámból? Hányan léphettek be – az aktuális politikai széljáráshoz illően – a baloldali pártokba?

Az igazolóbizottsági jegyzőkönyvek ebben a szakmában fennmaradtak, és kerületenként sorba rendezve ma is kutathatók a Fővárosi Levéltárban. A könyvben idézem Zinner Tibort, akinek számításai szerint Budapesten 1945 márciusa és októbere között a különböző szakmákat átvilágító igazolóbizottságok 41 602 esetet vizsgáltak ki, amelyek közül mindössze 7583 esetben történt elmarasztalás, a többi ügyben, vagyis az esetek több mint 80 százalékában felmentették a vádlottakat. A házfelügyelők között még ennél is magasabb arányban sikerült megtartaniuk állásukat a már a háború alatt is itt szolgálatot teljesítő személyeknek, akik aztán tömegesen léptek be a baloldali pártokba. Nem véletlen az sem, hogy a Magyar Házfelügyelők és Segédházfelügyelők Országos Szabad Szakszervezete első általános ülését 1945. július 7-én a Kommunista Párt IV. kerületi székházának nagytermében tartotta. A házmesterekre a vizsgált korszak egészében jellemző volt, hogy különösen hatékonyan alakítottak ki bensőségesen jó viszonyt a mindenkori hatalom képviselőivel.