Eltűnik a bólesz, megnézni jó lesz

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum “Jó lesz a bólesz” című kiállítása november végén bezár. A zsidó gasztronómia témáját körüljáró bemutató egyedi a maga nemében: egyszerre ad művelődéstörténeti áttekintést a magyarországi zsidó szakácskönyvekről, szerzőikről, kiadóikról és persze tartalmukról. A kurátorok és rendezők a zsidó konyha és háztartás korhű képét varázsolják a látogatók elé. Tehát aki még szeretné megtekinteni a kiállítást, annak mielőbb ki kell látogatnia Óbudára, Krúdy Gyula utolsó lakhelyére.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

1. Utóhang egy kiállításhoz

Grosz Mihály és Dannenberg Julianna fia, Jónás, Nyitra megyéből érkezett Budapestre. Míg ő Vicsápon (Vicsáp-Apáti, ma: Výčapy) született 1852-ben, Karolina húga (1856) és Nátán öccse (1858) már két faluval arrébb, Zséren (ma: Žirany), míg Márkus már Baracskán (1861) jött a világra. A zsidó bevándorlás hagyományos útvonalát követték: ők is észak-nyugatról az ország centrumába igyekeztek, az első zsidó bevándorlási hullám után csupán száz évet késve.

Jónás úr Budapesten feleségével, Berliner Herminával hat gyermeket nevelt, ám ezek körül csak három érte meg a felnőttkort. Életútjuk ismeretlen, annak van csak nyoma, hogy a századforduló után már a Dob utca 9. szám alatt laktak, és Jónás úr mészárosüzlete a szomszéd házban, a Dob utca 7-ben működött, abban a házban, ahol valaha ágyrajáró volt a fiatal Vámbéry Ármin. Az 1880-ban alapított mészárszék mellett a nagycsarnokban is bérelt árusító helyet, így az üzlet és a csarnok elég munkát és elég jövedelmet biztosított számára. Míg testvérei mindannyian Nagy-ra magyarosították nevüket, és vélhetően ki is tértek a zsidó vallásból, Grosz Jónás sem a nevét, sem vallását nem érezte tehernek. Akkoriban a Dob utcában mi más lehetett volna egy mészáros, ha nem zsidó?

Az eredeti épületek, ahová beköltöztek, ma már nem állnak. Lebontották őket, amikor A Rombachból Rumbach Sebestyénné átkeresztelt utcát meghosszabbították a Wesselényi utcáig, hogy helyükre egy utcaszakasz és 1911-ben szecessziós lakóházak kerüljenek. Jónás úr új kóser mészárszéke a Rumbach Sebestyén utca 1/b-ben (a mai számozás szerint: 3-ban), a Dob utca sarkán lelt otthonra. Egyébként fizikailag pontosan ugyanott, ahol korábbi üzlete volt. Az új házban immár új lakást is mondhatott magáénak az első emeleten. Neje, Hermina halála után (1912) egy évvel férjül vette őt özvegyült Mozeskó Márkusné született König Róza, gondos vagyonmegosztási szerződésben szabályozva külön-külön is már-már középosztályinak mondható vagyonukat. Róza temette el őt 1916-ban.

Grosz Mihály és Schwartz Margit

A boltot és a lakást a legnagyobb fiú, Grosz Mihály (1886) örökölte, aki ifjú nejével, Schwarcz Margittal (1895), és egyéves kislányával, Ibolyával (1915) állt apja sírjánál. Az örökségből származó bútorok, konyhai edények is mind nála maradtak, s az üzlet felszerelése sem változott. Ott a kampókon lógó húsok, a szeleteléshez használt bárdok, hosszú kések között intézkedett naphosszat. Hazatértekor a lakásban is ugyanaz a konyhaszekrény, tányérok, kávés csészék, és péntekenként gyertyafényes asztal várta, mint korábban apját. Nem változott meg az étel, talán csak kissé több és többféle tortát sütött Manci, a felesége, mint az utolsó években betegeskedő Jónás papa idejében. Mihály még fiatal volt, nem túl magas, de bivalyerős, kellett neki az energia. Manci minden zsidó ételt megtanult anyjától, Rothauser Herminától (1849), még lánykorában, Siófokon. Hermina mama lányai kiházasítása után költözött Budapestre, és a házaspárt gyakran látogatta a távoli Ilka utca 26. szám alatti lakásából. Manci anyja ott élt fiával, a nevét Schwarcz-ból Kardos-ra magyarosított Gyulával (1879), aki egyszerre vitte tovább a megörökölt siófoki rőfös boltot, és az ott alapított cirokgyárat, felváltva lakott Pesten és Siófokon, mindenhol változatos asszonytársaságban forgolódva. Mancinak a kedves mama egyszerre jelentett ellenőrző szemeket és segítséget, bár az utóbbiban a bentlakó cselédlány volt szolgálatára. A közepes méretű konyhában már volt folyóvíz, a lakás már fürdőszobás volt, nem úgy, mint a Dob utcai régebbi házak lakásaiban, ahol a folyosó végére kellett kiszaladni télen-nyáron, minden kis- és nagydologgal. A cseléd is elég elfogadható körülmények között lakott konyhából nyíló szobájában, ahol mindig meleg volt, és gazdái sem követeltek túl sokat. Mindenki örömforrásának pedig ott volt az 1915-ben született Ibolya. Manci a fővárosban tanult recepteket gyűjtötte össze férje által kiadott kis bevásárló könyvecskében, valamint csak azokat a nem zsidó ételeket, amiket szomszédai megosztottak vele. A gangos ház lakásaiban mindenki mindig tudta, hogy ki mit eszik, az illatok körbeosontak a négyemeletes ház függőfolyosóin, beszűrődtek a nem túl jól szigetelő konyhaajtókon, elsurrantak a nappaliig is.

Grosz Mihály bevásárlási könyve

A történet mesébe illő lenne, ha Grosz Mihály nem vállalkozik arra, hogy 1919 végén vonatra üljön, és vidékre utazzon vágómarháért.

Mivel Szerb Antaltól tudjuk, hogy minden jótett elnyeri méltó büntetését, Grosz Mihály azon döntése, hogy nagyobb mennyiségű vágómarhát vásárol vidéken Müller József kollégájával együtt azért, hogy a kimerült pesti készleteket feltöltsék, drámai vétség volt. Az sem bizonyult jó ötletnek, hogy a két férfi mintegy 470.000 koronát vitt magával készpénzben. A sors tragédiája volt, hogy nem vettek tudomást arról, hogy velük együtt a Nemzeti Hadsereg szegedi vadászzászlóaljának (lásd Prónay) tiszti különítményesei is felkapaszkodtak a Győr felé induló vonatra. A találkozás kínzásokkal teli, szörnyű halállukkal és egy több emeletes sarokház árának megfelelő összeg eltűnésével végződött.

A mészárosmester Manciból hirtelen Margittá lett özvegye sokáig kerestette az urát, hirdetett, magánnyomozót fogadott. Végül Feledi Károly győri lapszerkesztő, oknyomozó újságíró találta meg a meggyilkolt mészáros tetemét.

A mészáros üzletet becsukták, a családra gyász borult, s a Kozma utcai zsidó temetőben eltemetett Grosz Mihály sírkövére azt vésték fel: Miért? A felszámolt üzlet hagyatékából az özvegy 10.000 koronát adományozott a pesti neológ Hevra Kadisának, férje emlékére.

2. Előhang egy kiállításhoz

A fenti történet az óbudai Korona téri Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) „Jó lesz a bólesz” című gasztronómiai tárlatán akkor jutott eszembe, amikor megláttam a régi konyhaszekrényt, az ódon asztalt, majd a sakterkéseket a mellettük álló tárlóban. A kiállítást így máris otthonosnak éreztem. Aki e termekbe belép, az hazaérkezik a dédmamák, nagymamák konyháiba. Ugyanúgy emlékeket idéz, mind az MKVM régi múzeumépülete a Fortuna utca és Fortuna köz sarkán, ahol a hajdani üzletek bútorai még a régi édességek illatát árasztották, s azt a testi-lelki melegséget, amellyel körülvették valaha a boltok, majd a múzeum látogatóit. A régi üzletekre már kevésbé, de az illatokra nagyon jól emlékszem abból a koromból, amikor még nem értem fel az eladók pultjait. És éppen ezért érdemes az MKVM-be látogatni, mert az itt gyűjtött tárgyakhoz, eszközökhöz, bútorokhoz, a többé-kevésbé régiségekhez mindenkit személyes benyomások, emlékek kötnek, s nem csak közös társadalmi, de egyéni, családi múltba révedhet a látogató.

A nem túl nagy, éppen megfelelően tömör kiállítás nem csak a konyhák, zsidó éttermek, zsidó háztartások világát villantja fel, de főként bevezet a korábban ismeretlen zsidó szakácskönyvek világába. Egyszerre újdonság, de mégsem meglepő, hogy Magyarországon az európai elsők között jelentek meg zsidó szakácskönyvek. A világ első három zsidó szakácskönyve közül a harmadik Pozsonyban (1840) látott napvilágot, s az első héber betűs szakácskönyv pedig Pesten publikáltatott 1854-ben, M. E. Löwy kiadásában, a Király utcai Orczy-házban. A másokat megelőző, s recepteket felvonultató zsidó könyvkiadás korai megjelenése azt mutatja, hogy a Monarchiának e vidékén milyen tempóval haladt előre a zsidó polgárosodás, miképp hatottak a keresztény példák, és ezzel párhuzamosan mint erősödött a zsidó nők körében a kultúra és a finom étkek éhe, és az ételkészítés megosztásának vágya.

A kiállítás szakácskönyv- és gasztronómiatörténeti fele Körner András nevéhez fűződik, akinek művei megjelenésük pillanatában alapművé, kultúrtörténeti hiánypótló alkotásokká váltak az életmódtörténeti hiányterületek feltárásával. Körner hatalmas befektetett és kiváló eredményt hozó munka után tette közzé „Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete” két kötetét, a „Kóstoló a múltból”, „A magyar zsidó konyha”, „Költők a kabaréban”, illetve a kiállítással együtt megjelent és annak címét viselő „Jó lesz a bólesz” tanulmányköteteit. E művek Körner András tudását és odaadó, fáradhatatlan alkotókedvét mutatják, s a zsidó gasztronómiai és társadalomtörténeti ismereteinek villanófénye ez a kiállítás.

Nagyon sokan – intézmények és kutatók, muzeológusok, történészek, Soprontól Zemplénig – bábáskodtak e kiállítás körül (reménytelen lenne őket itt elsorolni, de nagy tisztelet övezze őket), s nagyon szép, de elmélyülésre, tanulásra is serkentő kiállítás született meg általuk. Ritkán jelenik meg ilyen reprezentatívan a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség levéltára, amely korábban elképzelhetetlenül megfogható közelségbe hozta az orthodoxia tárgyait.