„Az antijudaizmus a világ elgondolásának eszköze”[1]

“…könyvemben azt próbáltam meg bemutatni, hogy ez az antijudaizmus kiiktathatatlan eleme annak, amit a Nyugat „gondolkodásnak” nevez.”

David Nirenberg Anti-Judaism: The Western Tradition című könyve rögtön egy évtizeddel ezelőtti megjelenését követően^[2] a zsidó tanulmányok klasszikusává vált. A szerző, a középkor tudósa, az Institute for Advanced Study (Princeton, NJ) igazgatója a Nyugat (és alighanem az egész világ) történelmének strukturális diskurzusaként ábrázolja az antijudaizmust. Felfogása szerint a „zsidó” alakja és a „zsidóság” újra és újra úgyszólván „episztémikus[3] eszközként” szolgált filozófusok és teológusok számára önmaguk – és a nyugati civilizáció – definiálására. Egy ilyen sémában a zsidó vallás negatív lenyomattá, a húsvér zsidó pedig merő absztrakcióvá változik, s így még olyan társadalmakban is felbukkanhatnak „zsidókérdések”, amelyekben nem, vagy csak nagyon kevés zsidó él. Könyvében Nirenberg a hellénisztikus kori Egyiptomból kiindulva egészen a napjainkig tekinti át az antijudaizmus történetét.

 

A JUDAIZMUS „HALÁLOSAN VESZÉLYES GONDOLKODÁSMÓD”

 David Haziza: Nirenberg úr, az Ön Anti-Judaism: The Western Tradition című könyve (2013), amelyet megjelenése pillanatában az e témakörben írott egyik legfontosabb műként méltattak, idén ősszel francia fordításban is megjelenik, a Labor et Fides kiadónál. Az első kérdésem: Ön miféle antijudaizmusról ír, s az miben különbözik pl. az antiszemitizmustól?

David Nirenberg: Az antiszemitizmuson egy bizonyos csoport, a zsidók ellen irányuló gyűlöletet szokás érteni. „Antijudaizmuson” ellenben olyan gondolkodásmódot értek, amely szerint a „judaizmus” fenyegeti a világot; s a szó itt nem egy bizonyos népet vagy vallást, hanem másfajta, hamis, velejéig romlott, sőt halálosan veszélyes gondolkodásmódot és valóságértelmezést jelent. Az antijudaizmushoz nem szükségesek valóságos zsidók; s az antijudaista személetet követők arra hivatkozva fogják támadni a médiát, a pénzt, a marxizmust és a kapitalizmust, hogy „zsidósak”, s nem bíbelődnek azzal, hogy érintettek-e a dologban hús-vér zsidók. Még tovább menve úgy fogalmaznék, hogy az antiszemitizmus az antijudaizmusnak csak alkategóriája, hiszen végtére is csak nagyon kevés valóságos zsidó él a világon, miközben az antijudaizmus széles körben elterjedt.

DH: De akkor mit ölel fel az antijudaizmus?

DN: Az antijudaizmus bizonyos fajta leleplezést jelent: e szemlélet szerint valami káros kinövés (accretion) található a diskurzuson, a törvényen, a hagyományon, a bennünket körülvevő jelölőkön, a pénzen és a médián, s e kinövés eltávolítandó. A „judaizmus” viszont e kinövés megőrzésének a vágya. Az antijudaizmus az én meghatározásom szerint olyan gondolkodásmód, amelyet alapvetőnek tekintek a nyugati hagyományban. S mint Ön sejteti, csakugyan határozottan különbözik az antiszemitizmustól, de még attól az antijudaizmustól is, amelyről a történészek rendszerint az Egyház zsidó vallás iránti ellenségességére utalva beszélnek. Ha „antijudaista” vagyok, az azt jelenti, hogy valamilyen módon pozícionálom magam egy másik, „judaizmusként” elképzelt gondolkodásmódhoz képest, amelynek azonban kevés köze van az igazi zsidósághoz vagy zsidó valláshoz. Ezzel az igaz gondolkodás kifejezett ellentétének tekintett „judaizmussal” szemben szerveződik egyfajta antijudaizmus: könyvemben azt próbáltam meg bemutatni, hogy ez az antijudaizmus kiiktathatatlan eleme annak, amit a Nyugat „gondolkodásnak” nevez.

DH: Ebből az következik, hogy az Ön meghatározása szerinti antijudaizmus nem korlátozódik a keresztény teológiára. De ugye mégis összefügg valamilyen módon a kereszténységgel?

DN: Történelmileg minden bizonnyal a kereszténység alapozta meg az antijudaizmust. „…a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít”, jelenti ki Pál a korinthosziaknak írott második levelében (2Kor 3,6). A kereszténység a betű, a felszín, a törvény, a hús stb. ellentéteként értett Lélek keresésének a jegyében jön létre. A betű ugyanúgy viszonyul a Lélekhez, ahogyan a testi Izráel az igazi, a Lélek szerinti Izráelhez, azaz az Egyházhoz. Ezt a témát látjuk felbukkanni az evangéliumok farizeusa kapcsán, aki megkonstruálja a Törvény és a belőle fakadó rituális kötelezettségek maszkját.

DH: Az elmúlt évtizedekben azonban sok szó esett Pál és az apostolok, sőt Jézus zsidó aspektusairól is…

DN: Én nem tudom, hogy Pál maga mit hitt, s azt sem, hogy ki volt. Ez valójában nem is célom. A szövegeit szemügyre véve világosan kitűnik: a Törvény és az Iratok betű szerinti jelentésének a becsmérlésében messzebb megy, mint egy banális kritika menne: a betű szerinti jelentés veszélyes, s ezért az a zsidó, aki nem követi Jézust, bizonyos szempontból veszélyes. Az pedig bizonyosan nagyon világos, hogy Pál szemében a „judaizálás” nagyon komoly vád, s hogy a kereszténységnek e beállítódás – amelyért Pál kivált Pétert hibáztatja – ellentétét kell képviselnie.

/…/

 

A ZSIDÓKAT A „HATALOM SZÖVETSÉGESEINEK” LÁTJÁK

DH: Létezett-e e kereszténységet megelőzően antijudaizmus abban az értelemben, ahogyan Ön érti a szót?

DN: Igen, a hellénisztikus Alexandriában kezdem a vizsgálódásomat, ahol kialakult egy, a zsidók ellen irányuló, utóbb latin szerzők által is átvett egyiptomi diskurzus. Ez a hatalom szövetségeseiként vagy a hatalom ügynökeiként tüntette föl a zsidókat, illetve fordítva: pl. Nero a zsidók barátjának számított. A test és a lélek, a betű és a lélek közti szembeállításnak nyilvánvalóan vannak továbbá platóni konnotációi.

DH: Olyan eszme tehát az antijudaizmus, amely a kezdetektől fogva be volt ágyazódva a politikai szférába?

DN: Igen. Már az alexandriaiak a gyarmati és a római hatalom ellen irányuló diskurzusként fogalmazták meg az antijudaizmusukat. A „zsidó” mint jelölő számukra ezt a hatalmat jeleníti meg. Rómában szintén zsidóellenes hangnemben ítélték el a császárokat: Claudiust vagy Poppeát, Nero feleségét zsidóként jelölték meg, s mit sem számított, hogy valójában nem voltak zsidók: a zsidó-ellenes diskurzus volt a fontos, amelyiknek köszönhetően jelentéssel telítődött a vád. Az egyházatyák gyakran „zsidósként” írták le a világi hatalmat, hiszen az testi-fizikai jellegű, konkrét fölrajzi helyhez köthető. Constantinus uralkodása alatt átvették a hatalmat a keresztények: ezután a caesareai Eusebius a korabeli keresztény politikát a zsidó politika ellen vívott szüntelen harcként írta le.

/…/

DH: S hogyan alkalmazta a középkor ezeket a patrisztikus elképzeléseket? 

DN: Az antijudaizmus a középkorban a fejedelmek hatalmának a bírálatára is használatos volt: a zsidók barátaiként, sőt zsidó nők szeretőiként is ábrázolták az uralkodókat! Ez történt a 13. század elején VIII. Alfonzzal, Kasztília királyával. Nem tudjuk, létezett-e valaha is az a zsidó nő, akit a király állítólag szeretett, ám személye szimbólumként sokat számított, és képzeletszülte alakok sorát hívta életre, Soisson grófjának zsidó szeretőjétől Estherkéig, akit III. Kázmér lengyel király (1310-1370) tüntetett ki állítólag a szerelmével. A zsidók a fejedelemhez tartoznak, rabszolgaként, jobbágyként, szolgaként: megszilárdult változatában ez a gondolat egy másik gondolatot is magában foglal: nevezetesen azt ágostoni felfogást, amely szerint a zsidó „élő betű”, amely maga írástudatlan ugyan, de az a rendeltetése, hogy a keresztények olvassák és értelmezzék – röviden: a zsidó annak a jelentésnek a rabszolgája, amelyet a keresztény ad neki. Ehhez hasonló a helyzet a politika terepén: a zsidó nem a maga ura, hanem dolog: az uralkodó tulajdona. Élő betű, s ezért félig halott: test, lélek nélkül… Ebből a teológiai-politikai azonosságból történetesen kitüntetett viszony fakadt, amely nagyban szolgálta az európai monarchiákat, és hozzájárult a fejlődésükhöz azzal, hogy a bürokrácia és a pénz világában előjogokkal ruházta föl a zsidókat. Mivel nem illették meg őket tulajdonjogok, s nem bújhattak ki az adózás alól, ezért bevételeik – az uzsoráskodásból származókat is beleértve – végső soron a királyokat gyarapították.

DH: Ettől kezdve vált az antijudaizmus ismét a hatalom bírálatává?

DN: Vagy pedig fordítva. Ám mindenképpen van kapcsolat az antijudaizmus és a monarchiával szemben kifejtett ellenállás között. Zsidókat támadtak, s királyokat zsidókként, sőt olykor magukat az alattvalóikat „elzsidósítottként” írtak le. Az első ismert antiszemita karikatúra 1233-ban készült, Angliában. Egy várost ábrázol, amelyet egy démoni sereg tart uralma alatt. A kép közepén egy démon látható, aki az orrukat megérintve tart hatalmában egy zsidó férfit és egy zsidó nőt. Fölöttük a háromfejű Antikrisztus, aki az angol király, III. Henrik koronáját viseli, s aki démonok vagy adóbehajtók által szorongatott városból begyűjti az adót. Az Antikrisztusra azonban a kor nagyhatalmú zsidó bankárának, Norwichi Izsáknak (Isaac of Norwich ) a neve van ráírva!

 

AZ ANTIJUDAIZMUS „A HATALOM LELEPLEZÉSÉRE IRÁNYUL”

 DH: Ön e politikai antijudaizmus és a vérvád között is kapcsolatot állapít meg.

DN: Igen, fokozatosan haladunk előre az állítólagosan hátborzongató rítusok bírálatától a gyilkosnak mondott, képzeletszülte rituális bűnök bírálatához. Az antijudaizmus ezt a babonás – ám teológiailag nagyon gazdag – motívumot használja fel a zsidókat védelmező monarchikus hatalom lejáratására. Az antijudaizmus a kereszténységében hiteltelen, és a hitetetlen, álnok és bűnöző zsidókat védelmező hatalom leleplezésére irányult. E jelenségnek vannak mai megfelelői: elegendő a végletes antijudaizmusból fakadó összeesküvés-elméletekre gondolnunk, még ha nem irányulnak is közvetlenül hús-vér zsidók ellen.

DH: A reformációt általában „zsidópártiként” gondoljuk el, ám a könyvét olvasva úgy tűnik, hogy csakugyan volt tipikusan protestáns antijudaizmus is.

DN: Erasmus (aki nem volt protestáns) és Luther judaizmussal vádolták az ellenfeleiket, s mint láthatjuk, nem ők voltak ebben az elsők. Erasmus ezzel kapcsolatban így ír: „Ha a zsidókat gyűlölni keresztény vonás, akkor itt mindannyian fölöttébb keresztények vagyunk”.^[4] Ezzel elismeri, hogy az antijudaizmus a kereszténység alkotóeleme, de ugyanakkor azt is – s nem minden irónia nélkül –, hogy ez nem elegendő. Ez azt jelenti, hogy bár eltér az Egyház megreformálására vonatkozó elképzelésük, de mindenképpen az antijudaizmus a meghatározó eleme, hiszen mindkettő szembehelyezkedik a „zsidós” gondolkodásmóddal; ez a gondolkodásmód azonban ebben az esetben jó keresztények felfogása, akik mellesleg a judaizmus, a „valóságos” judaizmus ellenségei. Luther antiszemitizmusa közismert, de tovább megyek. Magában a protestantizmus programjában benne rejlik az antiszemitizmus egy formája. Luther számára a hit általi megigazulás egykor Pál által hirdetett gondolatának a felfedezése jelenti a végérvényes szakítást a judaizmussal. A rituálékhoz kötődő és az isteni igazságosságot jogiasan értelmező katolikus egyház „mindeddig annyira a zsidókkal tartott”, fogalmazott ironikusan Luther, „hogy aki arra törekedett, hogy jó keresztény legyen, annak majdhogynem zsidónak kellett volna lennie”.^[5] Ez a mondat A zsidókról és hazugságaikról előtt húsz évvel íródott. Még semmiképp sem az ellenségesség benne a meghatározó, de már tanúskodik Luther antijudaizmusáról mint gondolkodásmódról és arról, hogy az szervesen kapcsolódik a protestantizmus programjához. E programot olykor mintha úgy értették volna, hogy jóval nagyobb fokú dejudaizációt akar végrehajtani, a supersessio[6] eszméjét radikálisabban akarja megvalósítani, mint annak idején az egyházatyák.

 

AZ ANTIJUDAIZMUS MINT BIBLIAKRITIKA

 DH: De az Ön felfogadása szerint értett antijudaizmus semmiképp sem korlátozódik a keresztény teológiára. Térjünk vissza a judaizmus és a modernitás közti összefüggésekhez!

DN: A felvilágosodás érthető a judaizmus (vagy „judaizmus”) ellen lázadó hatalmas mozgalomként. Spinoza minden egyházat támadott, de keresztény elődeihez hasonlóan ő is a judaizmus vádját vette elő. Számára a „judaizmus” (amely keresztény is lehetett) annyit tett, mint teljességgel inspiráltnak és isteninek látni a Szentírást. Spinoza szerint ugyanis a judaizmus ezzel a vadak szintjére fokozta le Istent és embert is, hiszen a Biblia szerzői olyan törvényt és erkölcsöt alakítottak ki egykor, amely csakugyan nyers és állatias volt. Az antijudaizmus nála ezért mindenekelőtt bibliakritika. Mindig észben tartandó azonban, hogy Spinoza szuperszesszionista témákat tárgyal, és oly módon radikalizálja őket, ahogyan egy keresztény számára lehetetlen lett volna – például úgy, hogy szisztematikusan lefokozza a mózesi prófécia jelentőségét a jézusi igehirdetéséhez képest, éspedig arra hivatkozva, hogy – Mózestől eltérően – Jézus az ész nyelvét használta. Érdemes megemlíteni, hogy közkézen forgott a Teológiai-politikai értekezés titkos francia fordítása is az alábbi hatásvadász címen: Értekezés a zsidók régi és új babonás ceremóniáiról (Traitté Des Ceremonies Superstitieuses Des Juifs Tant Anciens Que Modernes). Tudjuk, mi történt az antijudaizmussal a „filozófusok” körében, különösen Voltaire-nél. Az intolerancia (szerintük): judaizmus! Még talán nála is végletesebb azonban Kant. Ő Voltaire-től eltérően kereszténynek nevezi magát, de épp abból a szempontból akarja felvilágosodottnak tudni a kereszténységét, hogy szakított a judaizmussal, azaz a törvény, a formák és a rítusok szolgai követésével. Az Aufklärung tehát kanti megfogalmazással a „zsidóság eutanáziája” volna^[7]. Ugyanennek a belátásnak a még radikalizáltabb változata vezeti Marxot, amikor azt állítja, hogy a Nyugat a pénz használatával és a magántulajdon intézményének az elfogadásával „a saját bensejéből” termeli ki a zsidóságot, s hogy a zsidóemancipáció végső̋ jelentésében az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja.^[8] A felvilágosodást, majd később a forradalmat is zsidóellenes programokként gondolták el.

DH: A francia forradalmat is?

DN: Igen, vannak benne bizonyos zsidóellenes elemek, még ha ez az esemény emancipálta is a „valóságos” zsidókat. Könyvemben idézem pl. Sermet alkotmányos püspök 1790. VII. 14-én, a Szövetség ünnepén tartott beszédét, amelyben a páli képzetvilág segítségével írja le a forradalmat: az az új Franciaország a régihez képest az, ami a kereszténység a zsidósághoz képest. Ráadásul, mint Mona Ozouf kimutatta^[9], a megújítás páli témája^[10] mindenütt jelen volt. A jakobinusok körében egy másik témával, az álszent, farizeus megtérésének a témájával is találkozunk. … Ennek ellenére a jakobinusok ritkán támadtak meg hús-vér zsidókat (legalábbis mint zsidókat). Az antijudaizmus itt is valójában gondolkodásmód, intellektuális tipológia. Ráadásul ezzel egy időben ellenforradalmi antijudaizmus is létezett. Burke „Old Jewry”-ként hivatkozik a francia forradalmárokra: olyan álszentekként – piti jogászokként, könyvelőkként és kereskedőkként –, mutatja be őket, akik önös érdekeik nevében készek elpusztítani a világot.^[11]

DH: Itt a mai antiszemitizmus két – jobb-, illetve baloldali – pólusával találkozunk. Mindenesetre az Ön megfontolása hasonló Jean-Claude Milner Les penchants criminels de l’Europe démocratique című könyvében megfogalmazotthoz.^[12] Ezt a fajta zsidóellenes modernitást írja le Ön modern markionizmusként?

DN: Bizonyos értelemben igen, de talán hiányzik belőle Markión metafizikai törekvése. Hogy rátérjek Kantra: A vallás a puszta ész határain belül olyan, mintha Luther írta volna, ám Kant jóval messzebbre megy nála. Szerinte Krisztus semmit sem köszönhet a zsidóságnak! A kereszténység pedig csakis akkor tudja megvalósítani, ami mindig is volt – jelesül azt, hogy egyetemes ész- és szeretetvallás –, ha határozottan szakít eredetével, vagyis leveti magáról a zsidó maszkot.

DH: A zsidókat mégis a modernitás hordozójának tekintették. Van például valamilyen összefüggés a modern sajtó, sőt már a könyvnyomtatás gyűlölete és az antijudaizmus között …

 

„ZSIDÓS” KÖNYVKULTÚRA, ZSIDÓELLENES KÖNYVEK

DN: A zsidókat a kereskedelemmel, a kereskedői furfanggal társító régi sztereotípiák az – én felfogásom szerinti – antijudaizmus fogalmaiban az instrumentális ész kritikájaként érthetők; az instrumentális észnek – s így a racionális, „kartéziánus” modernitásnak is – pedig a zsidók egyszerre volnának rabszolgái és hordozói. A könyvnyomtatással és a sajtóval más a helyzet. A zsidó a betű, ennélfogva a médium. A könyvnyomtatás ezért számít zsidósnak, ahogyan az újságkultúra is a 19. században, illetve napjainkban az internet. Ebből egy sajátos dialektika, egy mindig érvényesülő megfordítás következik. A könyvnyomtatás zsidós jelenség, ugyanakkor a sajtó hergeli fel a tömegeket a zsidók és a judaizmus ellen, a betűhöz fűződő, új, a technikája által lehetővé tett kevésbé merev viszonyt felhasználva. Ugyanez történik ma az internet esetében. A „betűnek, amely öl” minden egyes új avatárja zsidós, s ugyanakkor mindegyiket rendszerint az antijudaizmus ugródeszkájaként gondolják el.

/…/

DH: Wellhausen egyes kortársai, például Hermann Cohen, a kantiánus filozófus szerint a judaizmus: szakítás a mítosz világával. Önt olvasva az a benyomásom, mintha az antijudaizmus a világ újravarázsosításának egy formája lenne: mintha azt jelentené, hogy menjünk, nézzünk a betű, a jelölő, a felszín mögé, s ki tudja, mifajta titokra bukkanhatunk…

 

KÁRHOZTATOTT „ZSIDÓS” BABONA, ZSIDÓELLENES MODERNITÁS

DN: Nem, nem egészen. Szerintem inkább az antijudaizmus a demitologizáció egy formája. Az antijudaizmus úgy látja, hogy a betű tartozik a mítosz, a kárhoztatott „zsidós” babona világához, sőt maga a betű a mítosz világa. S a zsidóellenes modernitás pedig egy az egyben elfogadja ezt a gondolatot: ezt látjuk például Kantnál, aki teljesen meg akarja szabadítani a nyugati gondolkodást a judaizmus maradványaitól. Hozzá kell tennem, hogy magam nem vagyok különösebben nagy híve a demitologizálásnak, hiszen az emberi tapasztalat több területe is csak mítosz segítségével megközelíthető.

DH: Az iszlám is ismeri az antijudaizmus – nyilvánvaló mai következményekkel járó – hagyományát, amelynek az eredetét Ön elemzi. Kérem, térjünk vissza most ehhez!

DN: Az antijudaizmus valóban olyan hagyomány, amely mélyen gyökerezik az iszlámban; már a Koránban jelen van, majd pedig Mohamed első életrajza, a Szíra Raszul Alláh több idevágó utalást is tartalmaz: például egy helyütt az olvasható, hogy Mohamed nagybátyját figyelmeztette egy szerzetes, hogy védje meg a fiút a zsidóktól. A Szíra szisztematikusan a Próféta életéről szóló egy bizonyos narratíva megkonstruálásához használta fel a zsidókat, akiknek az ellenség szerepe jutott. Erre az ellenségességre épül lépésről lépésre az iszlám hagyomány, amely lázadóként és megrontóként ábrázolja a zsidó alakját. Az „igazi” judaizmus alkotja a Korán által elsajátított prófétai hagyomány középpontját: a Korán ezt a judaizmust állítja szembe a „valóságos” zsidókéval (akik mindannyian álszentek és hamisítók). A judaizmus mint álszentség témája az uralkodó – a Korán ezt a farizeus hagyomány (vagyis a „judaizmus”) keresztény kritikájából merítette. Judaizálni annyit tesz, mint álszentnek lenni, az álszentség pedig egyenlő a judaizálással. A nem őszinte muszlim „a Könyv népéhez” pártol, vagyis elkapta az ő betegségüket. Tehát a Korán ontológiájában axiómaként fogalmazódik meg a zsidó kettősség. Érdekes látni, hogy ez az axióma először egy, a keresztényektől kapott leckében bukkan föl: vagyis minden ezzel a szerzetessel kezdődik. Nincs mód megtudnunk, hogy ez tényszerűen így történt-e, de a módszerem szempontjából ez nem is lényeges: si non è vero è ben trovato (ha nem is igaz, igen találó)!

DH: A keresztényekről, akik zsidók voltak… Volt-e eredetileg zsidó antijudaizmus?

DN: Igen, ha jobban belegondolok, kezdhettem volna ott. A betű és a lélek szembeállításának, vagyis az antijudaizmusnak az első nyomai a bibliai prófétáknál találhatók. Például Jeremiásnál és bizonyos zsoltárokban – gondoljunk csak az áldozatok bemutatását elítélő 40. zsoltárra. Az áldozatok, a merőben külsőleges vallás, a szív igazságát elrejtő szavak témája már az előtt ott volt a Héber Bibliában, mielőtt olyan lényegessé vált volna a kereszténység kiformálódása szempontjából.

DH: Merőben zsidó találmány lenne tehát az antijudaizmus?

DN: Nem, természetesen nem. Ahhoz, hogy ilyen uralkodóvá váljék egy diskurzus, fokozottan determináltnak kellett lennie. Az azonban világos, hogy a kereszténység és az iszlám születésénél is jelen levő szektás közösségek logikája ezekből a bibliai elemekből táplálkozott (amelyekben valószínűleg más népek hatása érhető tetten). Ne feledjük, hogy az antijudaizmus csak felhasználja – a zsidók létezésétől függetlenül! – a „zsidó” jelölőt a világról való gondolkodáshoz!

 

David Nirenberg Argentínában született, 1964-ben. A Chicagói Egyetemen tanított, a Committee on Social Thought tagjaként. Jelenleg világ egyik legnevesebb kutatóközpontjának, a Princetoni Egyetemen működő Institute for Advanced Study-nak az igazgatója. Kutatóként többek között a középkori kisebbségekkel foglalkozott. Az Anti-judaizmus: a nyugati hagyomány című, angolul 2013-ban publikált könyve alapműnek számít a zsidó tanulmányok területén.

Ábrahám Zoltán fordítása

^[1]      https://k-larevue.com/en/david-nirenberg-anti-judaism-is-a-means-of-thinking-the-world/–

^[2]     Magyarul: Antijudaizmus: a nyugati hagyomány, Budapest – Pozsony: Pesti Kalligram – Kalligram, 2016, ford. Felcsuti Péter.

[3] A valóság megismerését szolgáló (A szerk.)

^[4]     Az idézet forrását ld. Antijudaizmus…: 530 (a ford.).

^[5]    Daß Jesus ein geborener Jude sei. [Arról, hogy Jézus zsidónak született] WA XI: 314.

[6] A keresztény egyház által elfogadott szuperszesszionista (helyettesítési) elmélet szerint az isteni kiválasztottság a Jézust el nem ismerő zsidóságról a keresztény egyházra szállt át, ő lett a „verus Israel”. (A szerk.)

^[7]    Ld. Kant: „A fakultások vitája”, in Mesterházi Miklós (szerk.): Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások, h. n. Ictus, 1995-1997: 289. (ford. Mesterházi Miklós) (A ford. )

^[8]     MEM I: 375, 373.

^[9]     L’homme régénéré: essais sur la Revolution française. Párizs: Gallimard, 1989.

^[10]   Ld. Tit 3, 5 (ill. Mt 19, 28) – a ford.

^[11]    Burke valójában a London Old Jewry nevű utcájában (a középkori londoni zsidónegyed központjában) található (nem anglikán) protestáns imaházhoz kötődő, a francia forradalommal rokonszenvező értelmiségiekre és politikai szereplőkre utal. Ld. Antijudaizmus…, 370. Amit itt hozzávetőlegesen idéz Nirenberg Burke-től, azt Burke az 1789-ben összeült francia rendi gyűlés harmadik rendhez tartozó képviselői, nem pedig a forradalmárok kapcsán mondja, vö. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Budapest: Atlantisz (Medvetánc), 1990, 127. (ford. Kontler László) (a ford.)

^[12]  Jean-Claude Milner: Les penchants criminels de l’Europe démocratique, Lagrasse: Verdier, 2003, § 61. (a ford.)