A zsidógyűlölet jó lelkiismerete

Van valami már-már megható abban, milyen sokféle világnézet hívei gondolják úgy, hogy Izrael eltűnésével jobb hely lenne a világ. Nacionalisták, forradalmi antiimperialisták és iszlamista teokraták szinte mindent megvethetnek egymásban, abban mégis egyetértenek, hogy a zsidó önállóság tűrhetetlen. Ez az összhang alaposabb magyarázatot érdemel annál a hízelgő feltételezésnél, hogy valamennyi tábor egymástól függetlenül jutott el e kivételes “erkölcsi érzékenység” állapotába.

Az antiszemitizmus egyik visszatérő sajátosságára, hogy a zsidókat mindig azzal vádolják, hogy azt veszélyeztetik, amit az adott társadalom éppen a legszentebbnek tart. A vádat a közönséghez igazítják. A hit védelme, a nemzet megmentése, az emberiség felszabadítása egyaránt szolgálhat nemes indokként arra, hogy a zsidók létezését tegyék meg problémának. Az üldöző így még megmentőnek is érezheti magát.

A történelmi kapcsolatok jól dokumentáltak. A második világháború alatt a náci Németország finanszírozta és segítette Hadzs Amin al-Huszeini, Jeruzsálem egykori muftijának arab nyelvű antiszemita rádióadásait. Az európai zsidógyűlölet így vallási érvekkel kiegészülve jutott el az arab közönséghez. Mindez Izrael megalakulása előtt történt, és jóval az 1967-es “hatnapos háború” előtt. A gyűlöletnek tehát nem kellett megvárnia azokat az izraeli intézkedéseket, amelyekkel ma magyarázzák.

A Szovjetunió később az antiimperializmus nyelvére ültette át a zsidóellenes összeesküvés-elméleteket. A szovjet propaganda a cionizmust sötét szándékú nemzetközi hatalomként ábrázolta és a nácizmussal azonosította. A zsidó háttérhatalomról szóló vádak immár forradalmi elemzésként terjedhettek. A „zsidó” szó „cionistára” cserélése számos ideológiai kellemetlenséget megoldott.

A Hamasz 1988-as alapokmánya egyértelmű példája ennek az átvételnek. Hivatkozott a Cion bölcseinek jegyzőkönyvére, zsidó ellenségeinek tulajdonította a forradalmakat, a világháborúkat és a média irányítását. Egy iszlamista mozgalom európai antiszemita hamisítványt épített be a világmagyarázatába. Meglehetősen nagy szellemi kitérő egy állítólag pusztán területi vitában érdekelt szervezettől.

Ezekből az összefüggésekből nem következik, hogy Izrael minden mai ellenfele közvetlenül Berlinből vagy Moszkvából örökölte a nézeteit. Egy érv sem válik hamissá pusztán attól, hogy valaha propagandisták is használták. Azt kell megvizsgálni, tovább él-e benne ugyanaz a gondolkodásmód. Ehhez először különbséget kell tenni egy ország felelősségre vonása és létezésének bűnné nyilvánítása között.

A palesztinok szabadsága és biztonsága önmagában vizsgálva fontos. A palesztin civilek szenvedése miatti felháborodás önmagában nem antiszemitizmus. Egy kormánnyal szembeni vádból azonban nem következik, hogy az ország népét meg lehet fosztani kollektív jogaitól. Ezek elemi elvek. Érdemes megfigyelni, milyen gyorsan válnak vitathatóvá, amikor zsidók hivatkoznak rájuk.

Ha a palesztin önrendelkezés jog, a zsidó önrendelkezés viszont önmagában bűn, akkor e jog gyakorlását etnikai feltételhez kötöttük. Ha a civilek védelme csak addig egyetemes, amíg nem izraeli civilekről van szó, akkor az elvből éppen az egyetemesség veszett el.

Egy közös demokratikus állam elképzeléséről lehet érdemi vitát folytatni. Jóval kevesebb lelkesedést érdemel az a követelés, hogy a zsidók mondjanak le a biztonságukról, miközben leendő uraik a meggyilkolásukat ünneplik.

Aztán ott vannak a bizonyítékok. A komoly bírálat konkrét tetteket vizsgál, mérlegeli a lehetséges magyarázatokat, és engedi, hogy a tények módosítsák a következtetést. A zsidók örökös bűnösségére épülő világképet ilyesmi nem fenyegeti.

Ebben a gondolkodásban Izrael ereje az uralomvágy bizonyítéka, kiszolgáltatottsága pedig cinikus kísérlet a részvét kicsikarására. Ha a zsidók vitatkoznak, manipulálnak. Ha a túlélésükre és biztonságukra hivatkoznak, érzelmileg zsarolnak. Még az antiszemitizmus elleni tiltakozásuk is az állítólag leleplezett befolyás bizonyítékává válik.

Az antiszemitizmus egy olyan összeesküvés-elmélet, amit nehéz tényekkel megingatni, mert a vádlottakról eleve azt feltételezik, hogy azokat az intézményeket és fórumokat is ők irányítják, ahol megvédhetnék magukat. Az ítélet tehát már a bizonyítás előtt megszületik.

Ugyanilyen árulkodó, amikor a számonkérés Izraelen kívül élő zsidókra is kiterjed. Ha egy zsidó írónak, művésznek, vagy diáknak meg kell tagadnia a cionizmust ahhoz, hogy szakmailag, vagy társadalmilag elfogadható maradjon, akkor már az ő befogadásának feltételeit szabják meg. Az érintetteknek a zsidó államról vallott, előírásszerű véleménnyel kell megvásárolniuk az elfogadást. A kollektív felelősség ezek szerint haladó eszmévé válhat, ha megfelelően fogalmazzák meg a belépési feltételeket.

Itt találkoznak a különböző ideológiai hagyományok. A szélsőjobboldali összeesküvés-hívő szerint a zsidó hatalom megrontja a nemzetet. A doktriner anticionista szerint a zsidó önrendelkezés akadályozza a “felszabadulást”. Az iszlamista szélsőséges az önálló zsidó államot az általa megteremteni kívánt rend elleni vétségnek tekinti.

Egészen más politikai berendezkedésre törekednek, a zsidók önállóságát mégis hasonlóan ítélik meg: eleve veszélyesnek tartják, felszámolását erénynek tekintik, és elvárják, hogy a zsidók maguk is működjenek közre saját kiszolgáltatottságuk helyreállításában.

A palesztinok iránti szolidaritáshoz minderre semmi szükség. Lehet támogatni a méltóságukat, politikai szabadságukat és államiságukat úgy, hogy közben az izraeli zsidók biztonságos jövőjéhez is ragaszkodunk. Sok mindent elárul egy mozgalom céljairól, ha már ezt a lehetőséget is árulásnak tekinti.

A holokausztoktatásról szóló írások egy rokon problémára világítanak rá: a meggyilkolt zsidókról való megemlékezés megnyugtató erkölcsi önigazolássá válhat, miközben a jelen antiszemitizmusát érintetlenül hagyja. Keveset ér a múlt borzalmainak felidézése, ha együttérzésünk csak addig terjed, amíg a zsidók védtelenek. Ha az önvédelem jogát már megtagadjuk tőlük, mit tanultunk abból, amire emlékezünk?

Az Izrael felszámolását követelő ideológiák közös antiszemita alapja éppen ez: a zsidók csak mások feltételei szerint létezhetnek. Önállóságukat veszélynek, kiszolgáltatottságukat megoldásnak tekintik. Ezen sem a jobboldali hazafiságra, sem a baloldali lelkiismeretre, sem a vallási meggyőződésre való hivatkozás nem változtat.

Az antiszemitizmus akkor is antiszemitizmus, ha olyan ember hirdeti, akinek a véleménye más fontos kérdésekben rokonszenves számunkra.