„A sárnak nincsen történelme semmi”: Krasznahorkai Lászlóról

„A könyv szerkezete és híradása mégsem elsősorban szociológiai-történelmi, hanem a létezés teljes szerkezetét veszi célba. Ugyanakkor a szociológiai-történelmi kiindulópontok, a rejtett társadalomábrázolás nélkül nem jutott volna el világképének ilyen intenzív megformálásáig”, írta kereken 40 évvel ezelőtt Balassa Péter, az – akkor – új magyar próza első számú kritikusa Krasznahorkai László első regényéről, a Sátántangóról.

Vagyis azt, hogy a könyv helyi sajátossága, világának, a benne elterülő, közömbös, lassan minden emberit, történelmit elnyelő tájnak, amelyben minden, ami egykor történelem volt, visszaváltozik újra természetté, ennek a délkelet-magyarországi, békési tájnak a képe, a megfogalmazása válik beckett-i világlátomássá. A kelet-európai periféria mutatja meg „a létezés teljes szerkezetét”, egy történelem utáni, apokaliptikus, vagyis végső, de bármiféle megváltás perspektívája nélküli világot, amely lényegét tekintve embertelen. Látomása, amelyről a Nobel-díj indoklása beszél, ez a látomás, amelyben a művészet természetesen – már Balassa régi, fontos értelmezése szerint sem – marad meg, mintegy mindennek ellenében, a művészet (mindegy, a Nobel-bizottság nyilván nem mondhat mást). Kertész Imre esetében sem tudott mással indokolni, mint a mégis és mindennek ellenére humanista eszményekkel. És ott is máshogy volt valójában.

És ezzel meg is érkeztünk a magyar próza nagy hagyományához, amely a múlt század hetvenes éveiben sűrűsödött kivételes és egymástól gyökeresen különböző írok közös belátásává, egy mostanában lezáruló magyar irodalmi aranykor kezdetén. A táj hasonló szereplő Bodor Ádám nagyregényeiben is, olyan, emberidegen természet, amelynek fennállása, puszta léte lényegileg idegen az emberi félelmektől és reményektől, a periféria lakói állandó kiszolgáltatottságának története mintegy beleivódik, belevész ebbe a tájba (Márton László írt erről szép esszét Bodor Ádám prózáját értelmezve).

„Az idő itt nem repül, / mint a könnyű nyíl, hanem / ahogy a sárcipő, kolonc gyanánt / ránk tapad és levakarhatatlan / súlyként visszahúz… A víz s a föld örök. A sárnak nincsen történelme semmi, / ebben jártak szarmaták, hunok, / és avarok, tatárok, szovjetek. Egymás nyomába lépünk itt időtlen.”, ahogy, történetesen, Borbély Szilárd foglalja össze, Az olaszliszkaiban, ő éppen Északkelet-Magyarországról szólva. Ezt az időt és ezt a teret teremtik meg Krasznahorkai végtelen hosszúmondatai is, ezt a zárt, kilátástalan, reményen túli végtelent teszik kiindulóponttá, azt a helyet, ahol Beckett hősei várakoznak, teszik absztrakt színhelyből földrajzi valósággá, tapinthatóvá. Persze, a csaló Irimiás neve Jeremiást idézi, Petrina pedig, a segédje, Péter nevét, a kőszikláét, amelyre Jézus alapítja egyházát. Igaza van Balassának, ennek a bibliai tudásnak a lassú lebomlásáról, érvénytelenedéséről kíván beszámolni a Sátántangó mozgása, elhúzódó haláltánca. Így, a fonákjáról kapcsolódik még ehhez a hagyományhoz ez a megváltás nélküli feltámadás, mozdulatlan apokalipszis. Bodor Erdélye, Krasznahorkai Békése, Borbély Szilárd Olaszliszkája.

Hírt kaptunk arról, hogy lát minket a világ, látja az elhagyott békési tájakat, az egzisztenciális szegénységet, a periférikus Kelet-Európát, jó tudni és érezni, hogy akkor most ők is látják. Magyar táj, magyar ecsettel, a létezés egyetemes szerkezetéről. És ez mégiscsak ok a hálára.

Kapcsolódó cikk:

Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjat kapott