A nagy iszlamo-marxista hazugság, a Pahlavi-brand és az iráni forradalom

Írta: Kepes Juli - 2026-01-12 Rovat: Politika, Vélemény

Miközben az évszázad egyik meghatározó történelmi eseménye zajlik a szemünk előtt, a Nyugat hangos „lelkiismereti harcosai” kínosan csendben vannak. Azok, akik más ügyekben azonnal zászlót ragadnak és bojkottot követelnek — a magukat morális fölénybe helyező radikális baloldali „békeaktivisták”, a megélhetési emberi jogi szervezetek, a kampuszok forradalmi pózban tetszelgő egyetemistái, és a velük egy hullámhosszon működő nyugati tömegmédia — most egyszerre óvatosak, visszafogottak vagy teljesen megnémultak. Ez korántsem véletlen.

Kepes Juli

A csend oka nem információhiány, hanem önvédelem. Ez a forradalom veszélybe sodorja azt a nyelvezetet és azt a narratívát, amit évtizedek óta, és a Mamdani-győzelem kapcsán bizonyíthatóan egyre sikeresebben harsognak. Mert a 47 éve tartó teokratikus diktatúra nem „a semmiből” született. Ugyanazzal a forradalmi, antiimperialista, egyenlőséget ígérő, „mindenkinek minden jár” típusú propagandával épített tömegtámogatást, ugyanazzal a marxista „ingyen cirkusz” szövegvilággal csábított, amelyet ezek a nyugati jóemberkedők ma reflexből elhisznek és erkölcsi fölényüket legitimáló magyarázatként használnak. Ami Iránban 47 éve történt, az pontosan ugyanaz a retorikai szemfényvesztés, ugyanaz a politikai bűvészmutatvány, amit most ők népszerűsítenek, csak más díszletek között.

Iránban immár több mint egy napja szinte teljes kommunikációs sötétség van: a rezsim lekapcsolta az internetet, a vonalas telefont és a mobilhálózatokat. 92 millió embert vágtak el a külvilágtól.

Csak szórványosan jut ki információ az országból – műholdas kapcsolatokon (a Starlinken) keresztül. A kifelé szivárgó beszámolók szerint 12 óra alatt két-három ezer fegyvertelen civilt mészárolt le a diktatúra, miközben iráni ellenzéki csatornák és diaszpórahangok azt állítják: a megtorlásban nemcsak az IRGC vesz részt, hanem a rezsim regionális proxy terrorszervezetei is. A Hezbollah, a Hamasz és más palesztin terrorszervezetek és iraki iszlamista fegyveresek is részt vesznek az öldöklésben.

A forradalmak ritkán érik el céljukat külső segítség nélkül. Ahogyan az 1979-es hatalomátvétel Jimmy Carter segítségével történt, most az irániak Donald Trumpban bíznak, aki azt ígérte, hogy Washington nem marad passzív, ha a rezsim elkezdi gyilkolni az utcán tiltakozókat.

Ez egy kivételes forradalom, mert nemcsak vízió van az ország újraépítésére, hanem pontos tervek.

Az irániak tisztában vannak azzal, hogy mit ajánl Reza Pahlavi, mert a Prosperity Project, ami angolul is elérhető, hónapok óta nyilvános a világhálón. — Lépésről lépésre leírja, hogyan lehet a rezsim bukása utáni első hetekben, hónapokban elkerülni a szétesést, és átvezetni az országot a működő állami kereteken keresztül egy szekuláris demokráciába.

Reza Pahlavi az utolsó sah fia, aki 1960-ban Teheránban született, 1978-ban – tizennyolc évesen – az Egyesült Államokba ment pilótaképzésre, ahonnan már nem térhetett haza. Az 1979-es hatalomátvétel után száműzetésbe kényszerült, és azóta is onnan, Amerikából dolgozik azon, hogy a teokratikus rezsim bukása után Irán jövőképe lehessen a szekuláris demokrácia. Tanulmányait az Egyesült Államokban folytatta: járt a Williams College-ra, később a University of Southern California-n szerzett politológiai diplomát; közben a katonai–repülési kiképzési programban vett részt, ami a fegyelem, a szervezettség és az intézményi gondolkodás felől is formálta. Nyilvános szerepe az elmúlt évtizedekben nem „szalon-monarchia”, hanem ellenzéki politikai munka: beszédek, interjúk, kapcsolatépítés nyugati döntéshozókkal és a diaszpórával, valamint több szervezeti kísérlet arra, hogy a szétszórt ellenzéki térben legyen koordináció és legyen legitimációs útvonal a szabad választásokig (ilyen volt például a National Council of Iran felállítása 2013-ban). A politikai célját következetesen ugyanúgy fogalmazza: világi, szekuláris állam; szabad választások; népszavazás a jövő államformájáról; az ország területi egységének megőrzése; állampolgári egyenlőség egy soknemzetiségű Iránban, ahol azeriek, kurdok, lúrok, beludzsok, arabok, türkmenek és más közösségek is ugyanúgy otthon vannak.

Reza Pahlavi

Reza Pahlavi nem a forradalmi póz felől építkezik: önazonos, lassú, kimért, tárgyaló- és szervező, aki a békés, tömeges polgári ellenállást (sztrájk, bojkott, engedetlenség) hangsúlyozza, mert szerinte így lehet elkerülni a szétesést és a kontroll nélküli erőszakspirált. A családi háttere is része annak, ahogyan az irániak látják őt. A koronaherceg igazi lányos apuka. Feleségével, Yasmine Pahlavi-val három lányuk van (Noor, Iman és Farah), és a nyilvános szerepléseiben a nők helyét és jogait nem üres frázisokként, hanem politikai alapfeltételként kezeli. Az utóbbi években gőzerőre kapcsolva dolgozik azon, hogy a rezsim utáni újjáépítést ne csak elvben, hanem szakpolitikai előkészítéssel is támogassa. Ennek meghatározó része az Iran Prosperity Project köré szervezett intézkedéscsomag, amely tematikus terveket tesz le az asztalra, köztük egy kifejezetten az első 100–180 napra szánt „vészhelyzeti” stabilizációs stratégiát.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy Irán eredetileg iszlám ország, érdemes egyet hátralépni. Irán önképe nem tegnap alakult ki: Nagy Kürosz (Cyrus the Great) kb. i. e. 559–530 között uralkodott (Babylont i. e. 539-ben foglalta el). A perzsák neki köszönhetik, hogy megalapította az Akhaimenida Birodalmat, és olyan birodalmi „államvezetési modellt” hagyott hátra, amelyben a hódítás után gyakran helyreállították a helyi kultuszokat, és visszatelepítettek deportált közösségeket. Az óperzsa államiság, az udvari közigazgatás és az a gondolat, hogy egy ország lehet egyszerre erős és sokszínű, az irániaknak ősidők óta ismerős tapasztalat. Az iszlám hódítások előtt Irán államvallása a zoroasztrianizmus volt, amely a 7. századtól kezdve évszázadok alatt azért szorult drasztikusan vissza, mert a meghódított nem muszlimokra kivetett különadók (pl. dzsizja), a jogi–társadalmi hátrányok és az időszakosan felerősödő üldözések az iszlámra való áttérésre kényszerítették a népességet.

Irán története egymást váltó sah-dinasztiák láncolata: az ókorban az Akhaimenidák, majd a pártus Arsakidák és a Szászánidák építettek birodalmi államot, az iszlám hódítás után pedig újabb uralkodóházak vitték tovább az iráni államiságot. A későbbi nagy korszakokat többek között a Szafavidák (a síita államidentitás megszilárdítása), az Afsharidák, a Zandok, a Kádzsárok, végül a modern államot formáló Pahlavi-dinasztia jelöli ki. És épp ezért, egy ilyen mély államisági és kulturális hagyománnyal rendelkező civilizáció számára az Iráni Iszlám Köztársaság nem „csak” egy teokratikus diktatúra, hanem identitásrablás: egy erőszakos kísérlet arra, hogy Irán több ezer éves, sokrétegű önképét egyetlen ideológiai-vallási rendszerre szűkítsék.

Az ókori perzsa civilizáció birodalmi keretei és a későbbi évszázadok vándorlásai, hódításai, határváltozásai nyomán Irán fokozatosan többnyelvű és több etnikumú országgá vált, ahol a perzsák mellett nagy számban élnek azeriek, kurdok, lúrok, valamint arab, beludzs, türkmen és más kisebb közösségek is, saját nyelvekkel és etnikai identitással. Az irániak 85–90%-a szekuláris demokráciát szeretne, származástól függetlenül.

Irán tanulsága:

Az antiimperialista „ingyen cirkusz” nyelve felhatalmazást és ellenségképet ad, amiből hamar kényszer, erőszak és diktatúra lesz.

Iránban ez nem elmélet, hanem történelmi tapasztalat: a szovjetek az 1920-as évek elején Észak-Iránban rövid életű szocialista államalakulatot hoztak létre, amely elbukott, de a marxista ideológia addigra már beszivárgott a tankönyvekbe és az egyetemekre, és értelmiségiek generációinak tanította meg, hogy a Nyugat az ellenség, a „nyugati imperializmus” ellen pedig erkölcsi kötelesség harcolni.

Aztán jött a fordulópont: a ’60-as években a sah elindította a Fehér Forradalmat, egy kifejezetten progresszív modernizációs programot — női jogok és választójog, oktatás, írni-olvasni tudás, földreform, ipari bővítés —, amelyet az iráni nép népszavazáson támogatott, és amelyet mégis épp azok utasítottak el, akik később a rombolás nyelvét tették politikává: a Vörös–Zöld, azaz a Marxista-Iszlamista Szövetség. A modernizációt „elnyugatosodásnak” bélyegezték, és innen kezdve ebben a házasságban ami „nyugati”, az célpont lett. Ez a folyamat torkollott végül az 1979-es forradalomba, a sah bukásába és az iszlám rezsim megszületésébe — élén Khomeini ajatollahhal.

Amikor az iszlámot népszerűsítő törekvéseket marxista köntösbe csomagolják, abból semmi jó nem szokott kisülni.

Más díszletek között, de a Szovjetunióban, Kelet-Európában, Kínában, Észak-Koreában, Vietnámban, Afganisztánban, Mongóliában, Kubában, Nicaraguában, Venezuelában, Etiópiában, Angolában, Mozambikban, Kongóban is kiderült, hogy semmi nincs ingyen.

Tényleg, elég nagy őrültség újra és újra ugyanazt csinálni és más eredményt várni.

Iránban most forradalom van. Hiába próbálja az iszlamista diktatúra és a nyugati támogatóik láthatatlanná tenni az irániak hősiességét.

Mi látjuk őket! Mellettük állunk és visszük a bátorságuk hírét, ahogyan tudjuk.

Free Iran!

Források:

Iran Prosperity Project (főoldal, EN)

https://iranopasmigirim.com/en/iran-prosperity-project

NUFDI – IPP “About the project”

https://fund.nufdiran.org/projects/ipp/about-the-project/

IPP “Emergency Phase: First 100–180 Days” (PDF, EN)

https://fund.nufdiran.org/…/2025/07/EmergPhase_v3_ENG.pdf

Reza Pahlavi – hivatalos “About”