A két Izrael

Először a nyolcvanas évek végén jártam Izraelben. Legutóbb pár hete.

A nyolcvanas években Izrael még nagyon messze volt. Térben, időben, ismeretben. Alig tudtunk róla valamit. Utazni meglehetősen macerásan lehetett a két ország között, telefonálni csak végszükségben. Az újságokból nehezen ment a valóság kibogozása. Az ottani ismerőseim, rokonaim ritkán vagy talán addig sosem látott rokonok és ismerősök maradtak.

Nem csoda, hogy amikor visszajöttünk, akkor napokig csak a kérdésekre feleltünk, milyen volt, milyen, merjünk-e menni, tényleg zsidó ország? És a kibucban annyit eszel reggelire, amennyit csak bírsz, és nem féltél az óvárosban. És mi válaszolgattunk szorgalmasan, cikkeket írtunk, és bár felkészültünk arra, hogy valami egészen mást tapasztalunk ott, mint addigi, amúgy nem túl gyakori külföldi útjaink során, azért, amit láttunk, minden elképzelésünktől eltért. A közel-keleti nyüzsgés, a kaftános zsidók, a müezzin hangja, a szombat, amikor pénteken leáll a közlekedés, a katonák mindenfele, a mindennapokhoz tartozó terrortámadások – az első intifada idején jártunk ott -, a kérdés nélkül is mindenütt és természetesen meglévő kóser kaja, vagy az a nemzeti büszkeség, ami mindenkit átjárt – pedig szélsőjobbtól szélbalig sok emberrel találkoztunk. Tudtunk miről mesélni és írni.

Két kitűnő barátommal, egyikük sem él már, Kertész Péterrel és Boros Istvánnal léptünk Erec Jiszroél földjére akkor. Majd pár hét után jöttünk vissza Pestre. S miután úgy éreztük, hogy Izrael messze, a ködös alig ismertben lebeg még a magyarországi zsidók előtt is, hát minél többet el kell mondanunk, el kell magyaráznunk. Aztán pár újságcikknél elakadtunk, nem lett könyv belőle. Már csak azért sem, mert Izrael közben elérhető lett, aztán feltalálták az internetet is, és így tovább, úgy éreztük, nincs is akkora piaci rés az Izraelről szóló leírásokban.

Ma Izrael a szomszédba került. Megy fapados repülő, talán naponta többször is, az interneten úgy olvasod az ottani lapokat, mintha Tel Avivban ülnél egy kávéházban – na jó, azért nem ugyanaz teljesen a kettő, kipróbáltam. Sokszor előbb látom a híreket itt Pesten, mint ők ott Givat Ramban. Ha kedvünk támad, hívjuk egymást – jó, ez sem ilyen egyszerű. Ha látom villogni a telefonomon, hogy rakétáznak, mindjárt végigcsöngetem pár barátom, nagynénim, ugye veletek azért minden rendben.

És mégis, mióta hazajöttem, csak kérdeznek, kérdeznek. Hogy milyen most ott? És tényleg, és jaj de jó neked, de én azért most nem mennék. Beszélek róla, írnom is kell néha – pedig ma már csak pár gombnyomásra kerültünk és az útlevélbe sem kell külön betétlap, amire konspiratíve pecsételik rá a vízumot, hogy Ferihegyen ne is sejtsék, honnan jöttél.

És, hogy milyen?

Milyen? Milyen, mit lehet erre mondani. Tel Avivban, Jeruzsálemben mégiscsak majdnem otthon érzed magad. Tudod, melyik utca merre vezet, és hol az a bár, ahol a múltkor azzal a két helyes lánnyal szombatot törtünk. Sejted milyen emberek jönnek szembe majd azon a sarkon, nem lepődsz meg a fegyveres civilek láttán.

Pár éve nem jártam már Tel Avivban. Most döbbenten számolom hány felhőkarcoló épült, hogy már a piac sem olyan közel-keleti. Egy modern, nyugati nagyvárosban jársz, hozzá való finom népekkel. Ráadásul a belváros feltúrva, metrót építenek, na, erre emlékszem, mikor legutóbb itt mászkáltam sem tűnt sokkal jobbnak a helyzet.

A Tel Aviv-i bárok, kocsmák, vendéglők, akármilyen drágák is, de színültig megtelve. Bökdös is útitársam, aki most jár itt először: Ez tényleg olyan, mint egy véget nem érő Sziget fesztivál Pesten.

Csütörtök este még valami rendezvénysorozatba is belefutunk, koncertek, előadások mindenfelé. Szép sokadalom. Sehol rendőr, katona, barikád. Béke. Azért más, mint a pesti Sziget. Mert ott már húsz éve is, amikor utoljára kipróbáltam, messze én tűntem a legöregebbnek. Itt meg a kezdő tizenéves bulistáktól a késő hetvenes-kora nyolcvanas gyakorlott nagypapák és nagymamák is aktív résztvevők. Koncert, parti, tánc hegyén-hátán.

“Mintha nem lenne holnap” – jegyzi meg poétikára hajló, Izrael-kezdő kísérőm. És tényleg, ki tudja itt megmondani, milyen lesz a holnap. A mát kell kihasználni és közben bízni abban, holnap is ma lesz még.

Délelőtt a kajálóhelyeiről, fűszer árusairól híres Levinsky piacon egy fiatalember az utcára kirakott asztalokra halmoz nekünk mindenféle halcsodát. Ezt kóstolgatjuk, közben meséli, hogyan került ide családja pár nemzedékkel korábban, Romániából menekült el a gyilkos pogromok elől, és alapította meg ezt a családi üzletet. Már idefele szomorúan konstatáltam, hogy egy csomó régi épületet lebontanak, átépítenek a Levinskyn is, jön az egyen-nyugat. Ahogy magyaráz a srác, látom a feje fölött, hogy ezt az épületet is elkezdték bontani. Jaj, de kár érte, gondolom, amikor követi a pillantásomat és magyarázólag megjegyzi: hát igen, pár napja lelőttek itt felettünk egy rakétát és annak a roncsai bontották le ennek a szép háznak a felét.

Rakéta és nem városrendezés.

Másnap Jeruzsálem óvárosa. Léteznek dolgok, amelyekkel nem lehet betelni. Pedig egyszer vagy két hétig nem csináltam mást, mint itt őgyelegtem és bámultam. Illetve kétszer. Sőt, harmadszorra is, meg negyedszerre. Amikor Izraelben járok, mindig hagyok rá időt, hiába várnak valahol a barátok és a rokonok.

Most bezárt üzletek között megyünk, igen, azokban a nyolcvanas években láttam hasonlót, amikor az intifáda együtt járt a sztrájkkal. S belvárosi étteremben rajtunk kívül senki. A nap szépen süt, máskor be se férnénk. A tulaj a vállát vonogatja, majd csak túl leszünk ezen is.

A Fal környékén hangos, zajos barmicvók, nagy, vidám családok, itt minden rendben lévőnek tűnik. Háromszáz méterrel arrébb már korántsem ilyen vidám az élet.

Esténként itteni diplomatákkal, közéleti emberekkel találkozunk. Faggatjuk őket, hogy miként lehet ezen a mostani helyzeten túljutni. Ők meg minket, mitől ilyen a híre Izraelnek a nyugati világban? Miért nem értik ott meg azt, ami innen nézve teljesen világos.

Lent délen, ahol az október 7-i támadás kezdődött. A Nova fesztivál helyén emlékpart. Százával a fotók vidám srácokkal, lányokkal, akiket mind-mind itt öltek meg. Olyanok, akik a Szigetre járnak. Pont olyanok.

Aztán egy most 25 éves szép növésű srác, aki családjával Kanadából költözött Izraelbe vissza, itt szolgált három évig a seregben. Azon az október 7-én ő is itt bulizott. Szakszerűen meséli, végülis ő és néhány társa hogyan menekült meg, miközben körülöttük százakat gyilkoltak le.

Amikor befejezi, biztat, kérdezzünk. Mégis, mit? Egyik kollégám felsóhajt, és csak annyit tud kinyögni: milyen pszichológiai segítséget kaptál ahhoz, hogy ezt kibírd?

A fiú megvonja a vállát – aztán, amikor már a többedik olyan túlélővel beszélünk, aki valóban a véletlenek valami furcsa sorozata révén maradt életben, érteni kezdjük, hogy a terápia talán részben az, hogy újra és újra elmondják, a világ tudomására hozzák mindezt.

A következő állomáson sok száz, ha nem ezer roncs autó, egymásra dobálva. Adam, jó kötésű negyvenes. Tartalékos katonaként hívták be október 7-én. Az ő csapata feladata lett nemcsak a holttestek összeszedése, hanem az út mellett maradt, kiégett, szétlőtt autóroncsok begyűjtése is, mert ezek akadályozták a mentést. Hosszan mutogat egy teljesen szétégett mentőautót, amelyben és ami alatt 12-en próbáltak elbújni. Egyetlen gránáttal kilőtték, senki sem maradt életben.

Jön a következő, ezt így lőtték szét, ezt felgyújtották a benne lévőkkel együtt és így tovább.

Egy sötét, szintén szétlőtt autó előtt magyaráz. A kocsi előtt egy fotó. Egy srác, aki jó tucatnyi menekülőt megmentett, elrejtett, míg őt is agyon nem lőtték. Nézem a képet, talán húszas évei elején járhatott. Olyan Krisztus-szerű figura a képen. Közben arrébb egy másik csoportnak magyaráz egy fehér inges nagyon izraeli külsejű. Adam átkiabál neki, hogy jöjjön csak ide a mi csoportunkhoz is. “Az ő fiát ölték meg, azóta minden nap kijön ide és elmondja a történetet” – mutatja be nekünk. A turisták zavarukban a fényképezgetnek, mégse kelljen a szemébe nézni ennek a tulajdonképpen kedélyes, talán hatvanas, életerős embernek.

Kibuc Nir Oz. Az egykori kibuci ebédlő előtt várjuk, hogy valaki végig vezessen itt minket. Az üvegablak szétlőve, ott a golyónyom. A faliújságon a megöltek képe. A postaládák átragasztva. A pirosakat meggyilkolták, a kékeket elrabolták.

Előkerül Barak, egy hórihorgas fiatalember. Ezt a kibucot ez elsők között támadták meg, rengeteg embert meggyilkolva.

Ez a barátja háza, mindig együtt szoktak a teraszon grillezni, a gyerekeik együtt játszanak. Azaz, játszottak. A házból kiégett rom marad, egy kormos ablakból álmos macska figyeli sértődötten, miért zavarjuk. A család a riasztáskor bemenekült a biztonsági szobába. Mikor nem tudták őket onnan kihozni, rájuk gyújtották a házat, megfulladtak a füstben. Csak a kutya maradt életben, mert lent, ahol az ő feje volt, még maradt némi levegő. Az embereknek senki se tudott szólni, hogy hasaljanak le.

Ez volt az ő házuk. Igen, a biztonsági szoba. Rájuk akarták törni, gyújtani – részletesen és szakszerűen magyarázza mi történt velük. Hogyan küzdött az apa, az anya a velük lévő két kisgyerekkel az életükért. Véletlenek. Ők életben maradtak, és most el kell mondani, mi volt itt.

A ház romjai mögött egy másik épület. Elhagyott játékok, gyerekbicikli, babák. A gyerekei játszótársaié voltak. A Bibas gyerekek. Megfojtották őket. A szétszórt játékokhoz nem nyúl senki.

Az anyósa-apósa pár házzal arrébb élt. Nyomtalanul eltűntek. Hetekig így tartották őket nyilván. Talán őket is elrabolták, túszok. Aztán egy alaposabb vizsgálat kiderítette, annyira elégtek a saját biztonsági házukban, hogy szinte nyomuk sem maradt. “Mi legalább pár hét múlva már tudtuk, hogy nincs mire várnunk, de hányan maradtak, aki hónapokig maradtak teljes bizonytalanságban” – jegyzi meg.

Indulunk tovább, egy pillanatra megtorpan, merre is forduljon, merre a jó irány. De hiszen itt élte le egész eddigi életét. Zavarba jön, és magyarázkodni kezd: október hetedikéig tudtam, hogy ha emellett a ház mellett megyek el, akkor az óvodához érek, ha arra fordulok, akkor az étkező. De itt a maradék romok között nincs mihez igazodnom.

Nem tudunk neki segíteni.

Másnap bejelöl a Facebookon. Kérdi, hogy minden rendben ment-e, szerencsésen hazaértünk, ugye?

Este a szállodában az e-mailjeimet olvasom. Egy távoli pesti ismerős, ahogy emlékszem rá, rendes srác, hosszú, sértődött és udvariasan kioktató levele. Látta a Facebookon, hogy Izraelben vagyok és bedőlök a propagandának. Nem ezt várta tőlem. Csalódott. Szenvedni ott a palesztinok szenvednek és éppen az ottani zsidók gyilkolják őket.

Két percig magamban válaszokat fogalmazok. Közben a napközben készített képeket töltöm le. Éppen a fehér inges apa villan fel, aki ott áll a meggyilkolt Krisztus-arcú fia fotója előtt a halottak autóroncsai között.

Kitörlöm az e-mailját. Gyávaság, tudom.

(Az utat Izrael Állam budapesti nagykövetsége szervezte és finanszírozta. #IsraelinHungary)