A kaddis mint irodalmi műfaj II.

Ennek az írásnak az első részében a kaddissal mint gyászimával, annak irodalomban és zeneművészetben megjelent változatával, valamint – hangsúlyosan – Allen Ginsberg Kaddis Naomi Ginsbergért című nagy terjedelmű költeményével foglalkoztunk. Most, összehasonlításként, vagy éppen csak érdekességként vegyünk egy másik jelentős irodalmi művet, amelyikben a zsidó vallási ima, a kaddis kulcsszerepet kap.

Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című műve – első látásra, első olvasatra – szintén inkább nevezhető “ellen-kaddisnak”, mint kaddisnak, bár olyan drasztikus kifejezéseket, szavakat, képeket nem használ, mint a Ginsberg-mű, vagy, így a pontosabb megfogalmazás, másképpen drasztikus, másképpen elborzasztó maga a szöveg.

Semmiképpen sem “himnusz” a kifejezés eredeti értelmében, és – ismétlem, első olvasatra – nem mondható el róla semmi olyasmi, hogy benne megjelenne Isten, vagyis az Örökkévaló “dicsőítése”. Úgy fogalmaztam, hogy “első olvasatra”, hiszen, mint minden jelentős mű, kétségtelenül nyitva hagy bizonyos értelmezési lehetőségeket. Az esszéregény, vagy regény utolsó mondataiban ugyanis valamiféle fohász, valamiféle imaszerű szöveg tűnik fel, amiben – ismétlem, első olvasatra – az elmúlás, a mulandóság érzése által feltörő szorongást vélhetjük felfedezni, egyszerűbben szólva, annak a ténynek a felismerése fogalmazódik meg annak zárásaképpen, hogy mindannyian elmegyünk egy napon, és ennek az elmenetelnek a félelme talán szorongatóbb, ha nem hagyunk magunk mögött valakit, egy gyereket például, aki legalább meggyászolhat minket, vagyis – de ezek semmiképpen sem Kertész Imre szavai! – legalább kaddist mondhat értünk adott esetben.

Idézet a Kertész munkájából:

“Néha, akár egy kopott, megmaradt menyét a nagy irtás után, még végigsurranok a városon. Egy-egy hangra, képre felneszelek, mintha megkérgesedett, lomha érzékeimet akadozó emlékek szimata ostromolná a túlvilágról. Egy-egy ház mentén, egy-egy utcasarkon rémülten megállok, táguló orrlyukakkal, riadt tekintettel fürkészek körbe, menekülni akarok, de valami fogva tart. Lábam alatt a csatorna zubog, mintha emlékeim szennyes árja akarna rejtett medréből kitörni, hogy elsodorjon. Legyen hát; elkészültem. Utolsó, nagy összeszedettségemben felmutattam még esendő, makacs életemet – felmutattam, hogy azután magasra emelt két kezemben ennek az életnek a batyujával elinduljak és, akár sötét folyam sodró, fekete vizében, / elmerüljek, / Uramisten! / hadd merüljek el / mindörökké, // Ámen.”, így fejeződik be Kertész regénye, esszéregénye, vagy – mondhatjuk így is – sajátos szabadverse.

Hogyan jut el ehhez a végponthoz? Kire emlékezik, kiért “mond kaddist?”, persze, nem mond kaddist a szó vallási értelmében, de mégis, a fohász kinek szól, Istennek szól-e, vagy a szorongásának, vagy éppen önmagának? Ilyen kérdéseket tehetünk fel Kertész munkája kapcsán.

Minden műalkotás esetében nagyon jellemző, meghatározó, alapvető kérdés a forma. A forma, ami kihat a tartalomra is. Kertész munkája olyan 167 oldalas szöveghalmaz, amelyik prózavers is, visszatérő gondolatritmusokkal, repetitív szövegrészletekkel. Tagolások, bekezdések nélküli szófolyam, amelyikben – olvasás közben – megpihenni, megállni nincs mód. A 167 oldalon mindösszesen 18 bekezdés található, de ezek nem igazi tagolások, hanem felkiáltások, a szabadvers gondolatritmusára jellemző visszatérő, repetitív megfogalmazások, minden esetben ugyanaz a szó, a “Nem!”, méghozzá felkiáltójellel, nagybetűvel, és idézőjelben. A narrátor, a megszólaló, vagyis a szerző Kertész Imre önmagát idézi be újból és újból: „Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt”, írja a mű első soraiban, arra válaszul, hogy a narrátor, az elbeszélő, vagyis a szerző felesége – fogadjuk el, hogy a valóságban is Kertész Imre felesége, bár a megírt mű soha nem azonos a valósággal, lásd József Attila: “az igazat mondd, ne csak a valódit” – gyereket szeretne. Ez az a “Nem!”, ami mindig és újból visszatér, és ez az egyetlen az egész 167 oldalas regényben, ami valamiképpen tagolja, bekezdésekre bontja a művet.

A szöveg ismétlődésére, a repetitív építkezésre jó példa a mű csúcspontja a 167 oldalas regény 122. oldalán, ahol az indulat, az elkeseredés mintegy kiteljesedik: “„Nem!” – mondtam én rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt; és mintha ez a

„Nem!” nem eléggé határozott

„Nem!” lett volna, vagy mintha biztos lett volna következetlenségemben, a feleségem csak nevetett rajta. Hogy ért ő engem, mondta később, tudja, milyen mélyről fakadhat belőlem a

„Nem!”, és hogy mit kell legyőznöm magamban, hogy igenné legyen. Én pedig azt feleltem erre, hogy azt hiszem, én is értem őt, tudom, hogy mit gondol, de hogy a

„Nem!” az

„Nem!”, és nem afféle zsidó-nem, aminek ő valószínűleg gondolná, nem, ebben én egészen biztos vagyok, olyan biztos, amennyire bizonytalan azt illetően, hogy tulajdonképpen miféle

„Nem!” is ez, csak éppen

„Nem!”, mondtam”, folytatja Kertész, a narrátor indulatának csúcspontján.

Aztán, persze továbblép a szövegben, és itt, a mű háromnegyedénél kimond egy indokot, amely indok, vagy “ok”, nagyon is érthető, ha nem is feltétlen elfogadható. A szerző, ismétlem, a “narrátor” abban látja az indokot, hogy a zsidósága miatt nem akarja hátrányos helyzetbe hozni a még meg sem született gyermekét, “hiszen elég elképzelni egy kétségbeejtő és gyalázatos beszélgetést, mondtam, mondjuk, mondtam, elképzelni a gyerek, a gyerekünk – a te – sivalkodásodat, mondjuk, mondtam, hallott a gyerek valamit, és éppen azt visítja, mondjuk, mondtam, hogy „Nem akarok zsidó lenni!”, hiszen nagyon is elképzelhető és nagyon is indokolt, mondtam, hogy, mondjuk, a gyerek ne akarjon zsidó lenni, és hogy engem feszélyezne a válasz, igen, mert hogyan is lehet egy élőlényt rákényszeríteni, hogy zsidó legyen, e tekintetben, mondtam, mindig lehajtott fejjel járulnék elé – eléd –, mert nem adhatnék neki – neked – semmit, se magyarázatot, se hitet, se lőfegyvert, hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet”.

Lépjünk kissé vissza az időben is, a történetben is. Vegyük úgy, hogy nem regényről beszélünk, hanem egy nagyon terjedelmes esszéről, így túlléphetünk azon a kényelmetlen megfogalmazáson, hogy a narrátor, az elbeszélő nem feltétlenül azonos a valóságos Kertész Imrével, hanem fiktív személy, és így mondja ki azt, amit fontosnak érez kimondani. Vegyük ezt az írást annak, ami, vagyis esszének, egy adott probléma szubjektív végiggondolásának, amely személyességben a szerző egy az egyben felvállalja önbmagát. Ha elfogadjuk ezt az alapvetést, akkor fel kell figyelnünk egy újabb visszatérő motívumra, amelyik ugyan nem tagolja formai szempontból így a művet, ahogy a visszatérő “nem!”-ek, de nagyon is hangsúlyosan megalapozzák az esszé hangulatát, ha tetszik, mondanivalóját.

Ez a “kopasz nő, tükör előtt, piros pongyolában”-motívum.

Hatszor jön vissza ugyanez a mondat az esszé során. Gyerekkori sokkhatás: “amint azt egy poros és fülledt alföldi faluban láttam, ahová nyaralni küldtek. Igen, és itt éltem először zsidók közt, úgy értem, igazi zsidók közt, nem olyan zsidók közt, amilyen zsidók mi voltunk, városi zsidók, pesti zsidók, vagyis semmilyen zsidók, de persze nem is keresztények, afféle nemzsidó zsidók, akik a hosszúnapi böjtöt azért megtartják, legalábbis délig föltétlenül, nem, a rokon néni meg a rokon bácsi (már nem emlékszem, milyen rokonok voltak, minek is emlékeznék, réges-rég megásták már sírjukat a levegőbe, ahová elfüstölték őket) igazi zsidók voltak, reggel ima, este ima, evés előtt ima, a bornál ima, különben derék emberek, persze egy pesti kisfiúnak kibírhatatlanul unalmasak, vastag, kövér koszt, liba, meg sólet, meg flódni, azt hiszem, már kitört a háború, de nálunk még minden csöndes és szép volt, itt csupán az elsötétítést gyakorolták, Magyarország a béke szigete a lángoló Európában, itt nem történhet meg az, ami, mondjuk Németországban, vagy Lengyelországban, vagy, mondjuk a ‘cseh protektorátusban’, vagy Franciaországban, vagy Horvátországban, vagy Szlovákiában, egyszóval ami körös-körül mindenütt megtörtént és szakadatlanul történik, nem, itt nem, dehogy; igen, és egy reggel óvatlanul benyitottam a hálószobába, majd, nem hangosan ugyan, csak a bensőmben sikoltva máris kifordultam onnan, mert valami iszonyút láttam, ami úgy hatott rám, mint egy obszcenitás, melyre, már csupán a koromnál fogva is, nem érezhettem magam fölkészültnek: egy kopasz nő ült a tükör előtt, piros pongyolában. És időnek kellett eltelnie, míg rémült és megzavart fejem ezt a nőt a rokon nénivel azonosította, akit egyébként, és mindjárt a történtek után is, olyan furcsán vékony és merev szálú, de normális, vörösbe hajló barna hajzattal szoktam látni;, vagyis a gyerek Kertész olyasmivel találkozik, amire nincs felkészülve, és ami a zsidó közösség számára fura szokásával együtt saját identitására ébreszti rá.

Ebben a helyzetben a tiltakozás erősödik fel benne, nem akarja vállalni a zsidóságát, nem akar “kopasz nő lenni, tükör előtt, pirospongyolában”, és ez áttételesen azt jelenti a számára, hogy nem akarja, hogy a még meg sem született gyerekét valaha is arra kényszerítsék, hogy “kopasz nő legyen, tükör előtt, piros pongyolában”.

Mindez – természetesen – metafora. Zsidóságának felismerése az maga Auschwitz, erre kényszeríti a nyilas és náci háborús gépezet, hogy igenis ezzel kell azonosulnia. Ez viszont megerősíti abban – Auschwitz után –, hogy kaddist ugyan mondhat a meg nem született gyermekért, de a gyermeke születéséhez nem járulhat hozzá, mert nem kényszerítheti arra a jövendőbeli gyermekét, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amibe ő került, amibe őt kényszerítették.

Ne legyél “kopasz nő, tükör előtt, piros pongyolában”, illetve ne kerülj olyan helyzetbe, amibe én kerültem, mondja Kertész. Nem akarlak ilyen méltatlan körülmények közé engedni, vagyis nem járulok hozzá a születésedhez.

Ezt üzeni a szerző.

Feltehetjük a kérdést, ha kaddis, akkor ez a mű “himnusz”, amelyik Isten, az Örökkévaló dicsőítésére íródott? Hol van ebben a műben Isten?

Kertész azt mondja, a kaddisa, mint minden műalkotás, minden leírt szó, dialógus. Munkájában újból és újból megszólítja önmagát is, illetve mindenkit, aki a munkáját olvassa. Él, Auschwitz után vagyunk, életben van, de “kibírni”, elviselni a tényt, hogy még életben van, nem is olyan egyszerű: “És mostanában is megesik még, ha nagy ritkán, csaknem kivétel nélkül a (volt) feleségem kezdeményezésére, valahol találkozunk, és elnézem (…), ahogy (…) egymás után írja nekem a vényeket, a nyugtatókat, az altatókat, a bódítókat, a hülyítőket, hogy kibírjam még, ameddig ki kell bírnom, és ha már ki kell bírnom, legalább zsibbadtan lássam, halljam és érezzem, amit látnom, hallanom és éreznem kell, ugyanis, és ezt még nem mondtam, de minek is mondanám, hiszen én magam úgyis tudom, miért teszek hát úgy, mintha ezek a följegyzések rajtam kívül mást is illetnének még, holott persze hogy illetnek, írok, mert írnom kell, és ha írunk, dialógust folytatunk, olvastam valahol, míg isten létezett, valószínűleg Istennel folytattunk dialógust, most már, hogy nem létezik, az ember alighanem csak a többi emberrel, vagy jobb esetben önmagával folytat dialógust, vagyis magában beszél vagy motyog” – írja Kertész.

Már a munkája 26. oldalán kimondja, hogy Isten “nem létezik“, vagyis, fogalmazzunk pontosan, a számára már nincs Isten, tehát, ebből logikusan következik, hogy a kaddis, amit ír, az nem kaddis.

Ennek az álláspontnak persze ellentmondani látszik az esszéregény befejezése, ahol, ahogy idéztük, megszólítja az Istent, és a zárószava az egész munkának az, hogy “ámen”, ami “kaddisa” imajellegét erősíti.

Az ellentmondások ne zavarjanak meg minket, ez az az alapvetés, amit elmondhatunk. Hiszen a Kertész-mű éppen az ellentmondásaival együtt próbál újra és újra választ találni arra a kérdésre, hogy mit is jelent az, hogy minden körülmények között továbbélünk, hogy próbálunk valamiféle erkölcsi, etikai minimumot képviselni, hogy betartunk olyan szabályokat is, amikre nem feltétlenül vagyunk kötelezve.

Hogy az úgynevezett “isteni parancsolatot” követjük-e akkor is, ha nincs is Isten, vagy éppen nem is foglalkozik velünk.

Kérdések sora. Kérdések sora, amikre választ keres, de választ nem igazán talál a szerző, nem azért nem talál, mert nem lenne képes válaszokat találni, hanem azért, mert talán nincsenek is egyértelmű válaszok.

És, ha mindezeket logikusan továbbgondoljuk, könnyen eljuthatunk akár odáig is, hogy Kertész Imre Kaddisa mégis kaddis, valami nagyon bonyolult és áttételes formában mégis Isten dicsőségét hirdeti.

A Kertész-mű harmadik (vagy éppen elsődleges) motívuma a “Tanító úr” alakja, a “Tanító úr”-metafora, ami, persze, nem metafora, hanem nagyon is valóságos, nagyon is élményszerű.

Kertész a munkájában határozottan elutasítja azt a közkeletű tételt, hogy “Auschwitzra nincs magyarázat”. Vagyis, hogy a rossz, a borzalom “megmagyarázhatatlan”. Sőt, éppen azt írja, hogy “amire tényleg nincs magyarázat, az nem a rossz, ellenkezőleg: a jó. Éppen ezért engem már (…) réges-rég kizárólag a szentek élete érdekel, mert én ezt találom érdekesnek és felfoghatatlannak, én erre nem találok pusztán ésszerű magyarázatot; és Auschwitz, akármilyen szomorú tréfának hangozzék is ez, Auschwitz ebből a szemszögből is egyenesen gyümölcsöző vállalkozásnak bizonyult, úgyhogy (…) elmesélek nektek egy történetet, és aztán magyarázzátok meg nekem, ha tudjátok. Rövid leszek, mert csupa vén rókával ülök szemben, és ha annyit mondok, hogy láger, és tél, és betegszállítás, és marhavagonok, és egyszeri hideg élelemfejadag, holott az út, ki tudja, hány napig tart majd, és az adagok kimérése tízes egységekben történik, és a hordágynak kinevezett fatákolmányomon fekve kutyaszememet le nem veszem egy, sejtelmem sincs, miért, de csak a „Tanító úrként” emlegetett emberről, vagy inkább csontvázról, akihez az én adagom is került, és bevagonírozás, és a létszám persze újra meg újra nem egyezik, és ordítozás és kavarodás és egy rúgás, azután érzem, hogy felkapnak és a következő vagon elé raknak, és réges-rég nem látom már sem a „Tanító urat”, sem az adagomat: ennyi elég, hogy pontosan elképzeljétek a helyzetet. Azt is, hogy mit éreztem: először is, nem adhattam enni örök kínzómnak, az éhségnek, e nekem már régóta idegen, dühödten követelőző vadállatnak, és most fölhördült a másik vadállat is, a remény, amely eddig tompán, fojtottan ugyan, de váltig azt dorombolta, hogy mindennek ellenére is, az életben maradásra mindig van esély. Csakhogy a fejadag híján ez egyszerre szerfölött kétségesnek látszott, másfelől, és ezt hidegen tisztáztam magamban, a „Tanító úr” esélyeit az én fejadagom pontosan megkétszerezi – ennyit a fejadagomról, gondoltam, mit mondjak, nem túl nagy örömmel, de annál ésszerűbben. De néhány perc múlva mit látok? Kiáltozva és a tekintetével nyugtalanul keresgélve a ‘Tanító úr’ imbolyog felém, kezében egyszeri hideg élelemfejadag, és amikor a hordágyon megpillant, gyorsan ráteszi a hasamra; valamit mondanék, és úgy látszik, leplezetlenül lerí rólam a meglepődés, mert ő, bár rohan vissza – ha nem találják a helyén, egyszerűen agyonverik –, ő tehát, kicsi, már a halálra készülő arcán világosan fölismerhető felháborodással ezt mondja: ‘Hogy képzelted?!…’“.

A folytatás valójában döbbenetes fordulat.

Kertész a műben azt fogalmazza meg, hogy valahol mégis létezik valami több, nevezhetjük Istennek, vagy éppen isteni törvénynek, hiszen, miközben “a ‘Tanító úr’ például azért tette, amit tett, hogy én életben maradjak, de persze kizárólag az én szemszögömből szemlélve, mert őt nyilván valami más vezette, ő nyilván elsősorban is a saját életben maradásáért tette, amit mellesleg az én életben maradásomért is tett. És ez itt a kérdés, és erre adjatok nekem magyarázatot, ha tudtok, hogy miért tette. De ne próbálkozzatok itt szavakkal, hiszen ti is tudjátok, hogy bizonyos körülmények közt, képletesen szólva bizonyos hőfokon, a szavak elvesztik állagukat, tartalmukat, jelentésüket, egyszerűen megsemmisülnek, úgyhogy az ilyen gáznemű halmazállapotban egyedül a tettek, a puszta tettek mutatnak némi hajlamot a szilárdságra, egyedül a tetteket vehetjük mintegy a kezünkbe és vizsgálhatjuk, mint egy darab néma ásványt, mint egy kristályt. És ha abból indulunk ki, márpedig itt ugye, világos, semmi másból ki nem indulhatunk, hogy véghelyzetben, amilyen egy koncentrációs tábor, és kiváltképp megfontolva a teljes testi-szellemi leromlást és ennek következtében az ítélőképesség szinte kóros elcsökevényesedését, általában mindenkit egyedül a saját életben maradása vezérel, továbbá, ha meggondoljuk, hogy a ‘Tanító úrnak’ kétszeres esélye nyílt az életben maradásra, és ő ezt a megduplázott esélyt, vagyis, egészen pontosan, a saját esélyén felül kínálkozó még egy esélyt, ami már tulajdonképpen másvalakinek az esélye lenne, elvetette, ez arra mutat, hogy éppen ennek a másodszori esélynek a, hogy is mondjam, elfogadása semmisítette volna meg az ő egyetlen esélyét is, ami még lehetővé teszi neki, hogy éljen és életben maradjon; s hogy eszerint tehát van valami, és megint csak kérlek, ne próbálkozzatok nevekkel, létezik egy színtiszta, semmiféle idegen anyagtól: a testünktől, a lelkünktől, a vadállatainktól nem fertőzött fogalom, egy eszme, amely mindannyiunk elméjében egyforma képzetként él, igen, egy idea, amelynek a, mit is mondjak, sérthetetlensége, megőrzése, vagy ahogy akarjátok, az ő, a ‘Tanító úr’ egyetlen valódi esélye az életben maradásra, hogy az életben maradás esélye az ő számára enélkül egyáltalában nem esély, egyszerűen mert ennek a fogalomnak az épségben tartása, a színtiszta, zavartalan szemlélhetősége nélkül nem akar, mi több, valószínűleg nem is tud élni.”

Talán itt, ez az idézet mutatja meg a legtisztábban Istent, vagy az isteni parancsolatot a Kertész-műben.

Ahogy írja, mégis “létezik egy színtiszta, semmiféle idegen anyagtól: a testünktől, a lelkünktől, a vadállatainktól nem fertőzött fogalom, egy eszme, amely mindannyiunk elméjében egyforma képzetként él, igen, egy idea”, és talán ez az, ami adott esetben mozgat minket. És, ha mindezt igaznak fogadjuk el, akkor a kaddis fogalom a Kertész-mű esetében nem is olyan képtelenség.

Ezzel a regénnyel, esszéregénnyel, vagy éppen sajátos prózaverssel sokan foglalkoztak, kétségtelen, hogy a benne meglevő – látszólagos – ellentmondásokat nehéz megfejteni, még nehezebb egyértelműsíteni, értelmezni. Az is tény, hogy miközben a 62. oldalon, tehát a mű harmadánál eljut a szerző valamiféle “Isten-fogalomig”, amikor kijelenti, hogy mindannyiunk elméjében léteznie kell “egy ideának”, amelynek a megőrzése az “egyetlen esély az életben maradásra”, aközben a műalkotás végén a szerző egy – első pillantásra – taszító, elborzasztó kijelentést tesz, amely kijelentést méltán nevezhetjük a “Teremtés tagadásának”, ahogy azt Vári György egy 2002-ben megjelent tanulmányában (Pannonhalmi Szemle, 2002/4., Vári György: A sírásó nagymonológja) megfogalmazza. Ugyanakkor Vári is leírja ebben a tanulmányában, hogy “Ha válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy hol volt Auschwitzban az Örökkévaló, immár felelhetjük azt, hogy a tanító úr tettében feltétlenül.”

Ez az a felismerés, ami minket is elvezethet a Kertész-mű értelmezésekor az arra a kérdésre adandó válaszhoz, hogy kaddis-e ez a munka valójában, avagy semmiképpen sem az.

Kertész az esszéregényében, vagy nagymonológjában, vagy sajátos prózaversében közvetlenül a lezárás előtt így fogalmaz: “Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztalt apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek.”

Első olvasatra rendkívül kemény, taszító szavak. Istent Auschwitz képében megnyilatkozónak nevezi a szerző. Ugyanakkor, ha visszagondolunk az esszéregény egyik első alaptételére, miszerint a szerző elutasítja azt a közkeletű kijelentést, hogy “Auschwitzra nincs magyarázat”. Vagyis, hogy a rossz, a borzalom “megmagyarázhatatlan”. Sőt, éppen azt írja, hogy “amire tényleg nincs magyarázat, az nem a rossz, ellenkezőleg: a jó.”, és erre példát is hoz a Tanító úr személyében és cselekedetében, ami megmutatja a számára, hogy mégis van valamiféle “idea”, vagyis egy felettes én, ha tetszik, “Isten”, tehetjük hozzá az “idea”-szóhoz, akkor értelmezhetjük úgy is, hogy Isten jelenlétét a mű szerzője éppen Auschwiztben tapasztalta meg. És, ha a kaddis, mint himnusz, Isten dicsőségéről szól, akkor mondhatjuk azt, hogy a mű szerzője az életet köszönti ebben a munkában, a továbbélést, és így mond köszönetet az Örökkévalónak.

Ez az értelmezés valamiképpen védhető is lenne, de a “meg nem született gyermek” emlékéért mondott kaddis számos kérdést felvet az ilyen típusú értelmezés mellett is. “A könyv olvasható valóban a teremtés visszavonásaként is: a gyermek születésére mondott nem kizárja azt, hogy Izsák megszülethessék Ábrahámtól, hogy elindulhasson a Történet,”, írja a már említett tanulmányában Vári. Természetesen, igaza van. Kertész megtagadja a “Történet” elindítását. Nem járul hozzá a gyermeke megszületéséhez. És meg is indokolja: nem akarja arra kényszeríteni a jövendő gyermeket, hogy olyan eseményeken menjen keresztül, amely eseményeken ő keresztülment. Kaddist mond, mert él, és az életet megköszöni az Örökkévalónak. De erre az életre nem akar senkit se “rákényszeríteni”.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a kaddis rendkívül erőteljes hívószó a művészetekben, így az irodalomban  is. Olyan nagy aurájú szó, amivel könnyen megteremthető egy repetitív, formáját tekintve imaszerű szöveg. Az a szerepe, hogy tisztán az Örökkévalót dicsérje, soha nem valósul meg sem a zeneművekben, sem azokban az irodalmi alkotásokban, amelyeket vizsgáltunk.

Ginsberg műve sok tekintetben indulatosabb, apokaliptikus látomásos költészet, ahol valóban csak az elveszített anya képe jelenik meg a maga ellentmondásosságában. Elégia inkább, nem kaddis. Emlékezés, és ez az emlékező szöveg olykor majdhogynem gyomorforgatóan szókimondó.

Ezzel szemben a Kertész-mű jóval filozófikusabb, összetettebb. Tele ellentmondással, taszító, elborzasztó kijelentéssel. A két munka közül mégis inkább a Kertész-művet nevezhetjük a vallási értelemben vett kaddishoz közelebb állónak. Ugyanakkor az is lehet, hogy csak – jóindulattal – utólag is bele akarjuk látni a Kertész-műbe az Örökkévalót, akinek köszönetet mondunk azért, hogy újra igent mondhatunk az életre.

Hívószó, mondtuk a kaddis esetében, olyan, amelyik jelentéssel bír, és ilyen értelemben műalkotás is születhet ezzel a címmel. Az irodalmi műnek nevezett kaddis tehát nem a vallási értelemben vett ima, himnusz, hanem valami olyan repetítiv elemekkel bíró alkotás, amiben az emlékezés és az Örökkévaló egyszerre tűnik fel, de az esetleges pozitív végkicsengése mindenképpen megkérdőjelezhető.

A Bálint Házban, a Raj Tamás Akadémia szervezésében 2026. október 17-én elhangzott előadás szerkesztett változata