Csupán egy zsidó család leszármazottja vagyok

Eva Menasse, osztrák író, újságíró Vienna című családregényével új teret
nyitott a zsidó tematikájú irodalomban. Kedélyes és közvetlen
hangvételű, szórakoztató történetében több a fikció, mint a valóság. A
kötet a focista apa, Hans Menasse legendás bécsi csapatáról, a Viennáról
kapta címét.

 

Még mindig a bátyja, Robert Menasse, a „nagy osztrák író” kishúgának érzi magát, vagy már kinőtt ebből a szerepből?

Abszolút kinőttem. Felnőttem. Hugicának, addig éreztem magam, míg Bécsben, kislányként, majd egyetemistaként ugyanazokkal a tanárokkal, professzorokkal találkoztam és konfrontálódtam, akik már őt is tanították. Igen gyakran rám csodálkoztak: „Maga Robert Menasse húga?! Az íróé?!”

Az osztrák kritika megkérdőjelezte regénye hitelességét?

Az osztrák kritika egy része ostobán és provinciálisan viselkedett, amikor számon kérte szövegemen az önéletrajzi vonatkozású elemeket. Valós tényeket keresett a fikcióban. Nem önéletrajzot, nem is a családunk történetét, hanem regényt írtam. Különböző kutatásokból, történetekből, adalékokból, melyeket sokféle forrásból gyűjtöttem össze. A Vienna nem a családom története, hanem regény és az is marad.

Mégis miért írt fikcióból családtörténetet?

Mert egy autentikus családtörténet nem leírható. Ráadásul meglehetősen keveset tudtam a családomról, mindenekelőtt dédszüleim generációjának tagjairól. Sok mindent ki kellett találnom, hogy pótolhassam a hiányzó láncszemeket.

Mit gondol mitől hiteles egy történet?

Attól, hogy az író jól ismeri az embereket és a viselkedésüket. Mindazt, ami irracionális és előre nem látható bennük. Így minden történet lehet hiteles, még akkor is, ha az egy utópisztikus Science Fiction világban, százezer év múlva játszódik.

A „Meséld el fiaidnak” hagyományát követte, amikor megírta regényét?

Nem. Azt az erős nyomást követtem, hogy egy jó történetet írjak, hogy egy nagy és változatos anyaghoz megtaláljam a megfelelő formát. Azt a kényszert követtem, ami elsősorban történésszé és újságíróvá, később pedig, ennek a gyűjtőmunkának köszönhetően, íróvá tett.

Sokszor lehet hallani, hogy a Holocaustról már mindent megírtak.

Képtelenség. A Holokauszt mélyreható, súlyos bűncselekmény, és annyi megvilágítatlan nézőpontja van, hogy erről soha nem tudunk mindent elmondani. Egészen addig, amíg az emberiség létezik. Az üres szólam, hogy már mindent leírtak róla, talán abból fakad, hogy gyakran ugyanazt írják; érzelgős, banális áldozati történeteket, vagy titokzatosan elbűvölő, gyilkos portrékat festenek brutális hóhérokról. Magyarország büszke lehet Kertész Imrére, arra, hogy van egy írója, aki a Holokauszt-irodalmat egészen egyedi, új látószögből gyarapította.

Eva Menasse Günter Grass alkotói műhelyében, 2005 december, Lübeck

Az írók először novelláskötettel szoktak jelentkezni. Ön regénnyel indított. Nem kísérletezett korábban elbeszélésekkel?

Nem, soha. Sok éven át újságíró voltam és a munkámból kifolyólag számtalan lehetőségem nyílt arra, hogy különböző terjedelmű és fajtájú szövegeket kipróbáljak. Ez jó iskola volt, legalábbis nekem.

Miért költözött Bécsből Berlinbe?

A Franfkfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőjeként Berlinben dolgoztam. Ez volt az első ok. Aztán megismertem férjemet, aki Berlinben élt: ez volt a második és nyomósabb ok, hogy Németországban maradtam.

Osztrák, német, zsidó írónő? Hogyan definiálja magát?

Nem gondolkodom definíciókban. Leszűkít a gondolkodást. Sok minden vagyok egyszerre. A különböző szituációktól függően kreatívan játszom a szerepeimet. Egy katolikus mise liturgiáját majdnem tökéletesen tudom, miközben fogalmam sincs a zsidó hagyományokról. Mégis, inkább érzem magam zsidónak, mint kereszténynek. Németország politikailag sokkal inkább tetszik nekem, mint Ausztria. A gyerekeim németek és az itteni németet beszélik, én mégis osztrák vagyok és az is maradok. Egyetértek az emigráns Georg Kreislerrel: „Látja, ilyen az élet, leülünk, de gyakran mellé ülünk.”

Szeret nevetni és szereti a viccet? A regényében gyakran megnevetteti az olvasót.

Igen, szívesen nevetek. A szórakoztató, vicces férfiak, sokkal inkább elbűvölnek, mint a szépek. Az élet értelme annyi, hogy jókat nevessünk, különben egyből feldobnánk a talpunkat. Igazából nem szeretem a vicceket, a legtöbb csak egyfajta humorpótlék. A jó vicc kreatív, nyelvi bravúrral kezeli a mindennapi élet helyzeteit: így működnek a zsidó viccek is.

Kiknek ír? Milyenek az olvasói?

Az ember elsősorban önmagának ír. Néha írás közben elkezdek unatkozni, akkor befeketítem az egész oldalt és megnyomom a delete-et. Türelmes ember vagyok és szigorú első olvasó is. Ezt tudják a barátaim is. A szövegeiket olvasásra nekem adják oda.

A Bocsánatos főbűnök című elbeszéléskötetét a katolikus teológia hét főbűne köré csoportosította. Az emberi esendőség és testiség mozgatták meg a fantáziáját?

Nem. Engem leginkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy ezek az archaikus fogalmak milyen jelentőséggel bírnak mai, modern életünkben. Hogy mennyire szabályoz minket az erkölcs és a vallás fogalma még akkor is, ha a mindennapokban ebből már alig érzünk valamit.

Történeteiben jelentős szerepet kap az erotika. Miért?

Nem gondolom, hogy az erotika fontos szerepet kapna szövegeimben. Ezekben az elbeszélésekben csak egészen marginális szerepe van, ugyanúgy, mint a való életben, ahol jelentőségét szintén mindig túlbecsülik.

Mit jelent Önnek a zsidósága?

Csupán egy zsidó család leszármazottja vagyok, de nem tartom magam zsidónak. Mégis létezik egy kulturális kapocs, amit érzek, amikor zsidó barátokkal vagy rokonokkal vagyok együtt. És egy egészen tisztázatlan, már majdnem kreált összeköttetés Izraellel, ami szintén megbabonáz, bár nem ott élek.

A Der Holocaust vor Gericht (A Holocaust a bíróság előtt) című könyvét még nem fordították le magyarra. Ebben David Irving Holokauszt-tagadó történész bírósági tárgyalását dokumentálta.

Örülnék, ha a könyv megjelenne magyarul is. Ez a per számomra mérföldkő volt, újságíróként, íróként, intellektuálisan is. Természetesen féltem, hogy a holokauszt-tagadók céltáblája leszek, és attól is tartottam, hogy a per pszichikailag megterhelő lehet. Az is volt, de aztán jót szórakoztam rajta, amikor láttam, hogy ez a démonizált, misztikusan magasztalt, de valójában hiteltelen és botcsinálta történész a végén mégis csak egy felfuvalkodott hazug marad, akin egyszerűen túl lehet lépni. Hozzáteszem, bizonyos tudományos erőfeszítéssel. Minél kevésbé ismerünk valamit, annál jobban félünk tőle. Ezért mindenhez bátran kell közelítenünk. Elébe menni az ijesztő helyzeteknek, hogy azok veszítsenek súlyukból. Íróként sokat tanultam abból, hogy a cinizmus, szatíra és a gúny eszközével miképp harcolhatok ezekkel a szörnyű témákkal.