Norman Manea: A halál

“A játéknak más nevet is adhattak volna. Megmerevedésük abban az állapotban, amelyben voltak, csaknem meztelenül, csontsoványan, mozdulatlanságuk, az, ahogy hirtelen minden mozgásról lemondva megálltak – szinte levegőt sem vettek –, valahogy rossz jelnek tűnt… Amikor őket nézte, a kisfiú sokszor elgondolkozott azon, vajon ez a játék nem sietteti-e a sötét következményeket.”
 

Norman Manea, a szerző

Nemrég az is megtörtént, hogy két kislány hirtelen ott ragadt egy ablakpárkányon, majd leestek. Csaknem emeletnyi magasságban. Pipaszár lábaik nem bírták tartani őket, bármelyik pillanatban lezuhanhattak volna… Egy jól megtermett siheder arra járt, és még időben elkapta őket.

Néha akár egy órán át is úgy maradtak, abba a testhelyzetben merevedve, amelyben a jelet hallották. Felemelt kézzel, fél lábbal a levegőben, görnyedt háttal. Csaknem földig lógatott karokkal, megmerevedve, mielőtt sikerült volna felemelniük a földről egy hajdani kabát ujjának egy foszlányát, vagy, szinte hihetetlen, egy csomag vaj még zsíros papírját, amely ki tudja, milyen utakon tévedt ide egyenest az őrök barakkjából. Lehetett bármilyen erős a vágy a félben hagyott mozdulat folytatására, mégsem moccantak. Meghaltak – semmilyen csábítás nem éleszthette fel őket.

Tehát játékok is voltak. A kislányok találták ki ezt a „Próbababásat”. Hirtelen kisasszonyok, kecses hölgyek akartak lenni. Az apró, mocskos és rongyos szobrok mozdulatlansága némi eleganciát sugallt, úgy képzelték, illik ahhoz a világhoz, amely még őrizte a nemes és erényes hölgyek eszményét, az ő tökéletességük felért a próbababák mozdulatlanságával.

A játéknak más nevet is adhattak volna. Megmerevedésük abban az állapotban, amelyben voltak, csaknem meztelenül, csontsoványan, mozdulatlanságuk, az, ahogy hirtelen minden mozgásról lemondva megálltak – szinte levegőt sem vettek –, valahogy rossz jelnek tűnt.

Amikor őket nézte, a kisfiú sokszor elgondolkozott azon, vajon ez a játék nem sietteti-e a sötét következményeket. Szinte érezte a közelben leselkedő puskacsövet, amely egy fal vagy egy barakk mögül rájuk céloz. Ez a játék remek szórakozás lehetett volna az őröknek. Abban a pillanatban, amikor egy többnyire dörrenést utánzó kiáltással felhangzott a jel, nem vették volna észre, hogy egyikük összeesett. Nem vették volna észre, hogy a robbanás igazi volt, az áldozat pedig valóban összeesett.

Affektáltak, el voltak ragadtatva a tudományuktól, hogy mozdulatlanságukban megőrizik egy másik világ büszkeségét, kecses kacérságát, egy másik világét, amelyikben, úgy képzelték, vagy valaki az idősebbek közül úgy mesélte nekik, még voltak hölgyek és urak arra a célra, hogy az ember messziről, a kirakat túloldaláról csodálja őket… A fiúcska szinte látta a puska, vagy a pár lépésnyire rejtőző revolver csövét, ahogy lesi őket, és hirtelen robbanással új játékot indít el, a lesben álló kutyafejű szórakoztatására.

Azon a napon, amikor a riadó a magas ablakpárkányon találta őket, közel a hálóterem tetejéhez, amelyben hosszú sorokban tapadtak egymás alá és felé az ágyak, a két kislány elveszítette az egyensúlyát, utolsó pillanatban kapta el őket Lică, a hatalmas, borzas vörös unokabáty, akinek vörös hajába most fehér is vegyült, afféle rózsás téglaszín, a fiúcska akkor biztos volt benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség. Rémülten, csak jóval később merte kinyitni a szemét: a maszatosak már megint szaladgáltak. Igaz, meg voltak ijedve, de éltek, vidámak voltak, hihetetlen.

…Körben, a kerítésen túl, kirobbantak a virágok. Megjött a tavasz, madárdal hallatszott. Nem tudta volna felismerni, megnevezni őket, senkinek nem volt ideje arra, hogy madarakról, virágokról társalogjon vele. Sem arról a sokféle bogárról, amelyek a nappal egyszerre bújtak elő.

Nekidőlt az egyik kerítésoszlopnak. Behunyt szemmel, beleolvadt a növekvő lustaságba. Elöntötte a meleg, derékig kigombolta az ingét. Tarkabarka ing volt, több különböző darabból találomra összefoltozva: ki tudja, honnan szerezte őket anya. Kigombolta a két gombot, a nyakánál a rózsaszín paplangombot, és az alulra, szinte már a nadrág vonalához varrt nagy, fekete „felöltő-gombot”, így nevezte Lică, hogy ugrassa őt. Mindkettőt kigombolta, széthajtotta az inget, feltárva sovány, csontos, sárga mellét. Ott maradt lehunyt szemmel, a fényben lüktető, remegő szemhéjakkal.

A nap melengette a sovány, kialakulatlan, az induló golyó felé kitárt bordákat…

Egyenesen a szívét érte a találat. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, az volt az első gondolata: „Semmi sem hallatszott, nem volt lövés.” Valóban, semmi.

A regény borítója, melyben az idézett részlet is megjelent *

Zümmögés a mellkasához közel. Mélyen belefúródó golyó. Kétségbeesetten kezdett hadonászni, ordított. Ez volt a halál, már csak pár pillanat, minden összeomlott, nem volt több idő. Sápadtan, leszúrva rohant, kitágult, fekete, rémült szemű halott, a sárga bogár a vállai felett körözve üldözte. Felemelt kezekkel próbált védekezni, megbotlott, felbukott. Csapkodott, lecsúszott a válláról az ing, körbe forgott, majd rohant, anélkül, hogy visszapillantott volna. Ugrott, a föld minden ugrásnál kitátotta a száját, zihálva, sápadtan, verejtékezve rohant, hogy elkaphassa az utolsó pillanatokat, hogy időben odaérjen. A fájdalom keskeny röppályán nyomult előre, gyorsan, a méreg szintén, túl késő lesz… nekiesett a barakk ajtajának, berohant.

Nagybátyja szokás szerint a deszkák közt bámult kifele. Az öregasszony egy sarokban imádkozott. Nem segíthettek rajta, észre sem vették. Megingott, tudta, nemsokára el fogja hagyni az erő, tovább sietett, a szomszédok ajtaján túl, a többiekhez, végig a folyosón. Már nem tudott beszélni, fulladozott, kigyúlt arca könnyben úszott.

Átugrott a küszöbön, zokogva, kétségbeesetten szaladta körbe az udvart. Az idő egyre jobban távolodott, átfutott a következő barakkhoz, és végre megtalálta! Még meg tudta mutatni a duzzanatot a mellén, a helyet, ahol megsebesült. Lihegett, könyörgött, gyorsan, gyorsan, próbáljanak meg mindent, most azonnal. Mentsék meg… talán… megcélozta, meglőtte, megszúrta valami sárga, mérgező… De a kérges tenyér nyugtatóan simogatta a feje búbját. Ostoba simogatások, ezzel szokta anya az időt vesztegetni. Tessék, már nincs ereje, vége mindennek, még ő sem érti a szerencsétlenséget. „Semmi baj, egy méhecske, semmi baj”, nyugodt hangja kétségbeestette. Még ő sem érti, tehát…

Szeretett volna felpillantani, üvölteni, amikor a háta mögül ismerős, vad nevetés harsant. Lică bátyó fetrengett a röhögéstől. A behemót egyre gyengült, nyavalyásnak nézett ki, de még volt ereje. Az arcátlanja, mintha minden erejét összeszedte volna abba a rágördített nevetésbe.