Morális köntösbe bújt fanatikusok

Egy kiváló párizsi barátom másfél hónappal ezelőtt megkérdezte, vegyen-e jegyet nekem Schiff András, Lahav Shani és az Izraeli Filharmonikus Zenekar koncertjére. Két napig hezitáltam, végül a szívem vérzett, de az egyetemi elfoglaltságaimra és a nyakamon lévő két konferenciára tekintettel kénytelen voltam nemet mondani. Most, hogy tudom, mi történt tegnap este a Philharmonie de Paris-ban, azt érzem, ott kellett volna lennem, nemcsak a világ elsőszámú élő zongoraművészének, Schiff Andrásnak játékáért, hanem a vele és izraeli művésztársaival való szolidaritásból is.

A koncertközpont Pierre Boulez-terme, Jean Nouvel mesterműve, a huszonegyedik századi európai szellem szimbóluma, ahol a legkorszerűbb akusztika szolgálja a harmónia időtlen rendjét, tegnap este a füst és a zavaros indulatok arénájává vált. Beethoven, Csajkovszkij, Chopin – három név, három világ, egyetlen civilizáció hangjai – s velük Schiff András, aki e sorok írója határozott meggyőződése szerint napjaink legjelentősebb zongoraművésze, a kultúra és morál összhangjának eleven tanúsága, valamint Lahav Shani, a fiatal izraeli karmester, aki a zenében azt a békét teremti meg, amit a politikában annyian széttépnek. Ők adtak koncertet, miközben néhány, morális köntösbe bújt fanatikus úgy döntött: a béke legnagyobb ellensége nem a háború, hanem egy zongorista.

Én azóta járok koncertekre, amióta megszülettem – kezdetben nem a saját lábamon, hanem ölben vittek. Hallottam füttyszót, köhögőrohamot, félresikerült belépést, de olyat, ami tegnap történt, soha. Ilyesmit eddig legfeljebb futballpályán láthatott az érdeklődő, de ma már ott is tilos, legfeljebb, ha valamelyik izraeli csapat játszik. Mert az ilyen magatartásért ma már egy harmadosztályú meccs nézőjét is kihajítják a stadionból, és eltiltják a belépéstől, de a párizsi Filharmóniában – néhány civilizálatlan idióta számára – most erkölcsi performansznak, sőt politikai tettnek számított. A civilizáció paradoxonja: a sport megtanulni látszik a fair play-t, a civilizációt lakók egy része viszont mintha saját kultúrájukról feledkeznének el teljes egészében.

És mi ellen is tiltakoztak tulajdonképpen? Talán Beethoven ellen? Csak nem a régi, jól ismert francia–osztrák dinasztikus ellentétek törtek újra felszínre? Ironikus módon éppen az 5. (Emperor), Esz-dúr zongoraverseny szólt, az a mű, amelyet Beethoven 1809-ben komponált, amikor Napóleon seregei megszállták Bécset, a császári család – köztük a mű ajánlottja, Rudolf főherceg – menekülni kényszerült, és – az anekdota szerint – maga Beethoven is napokig a pincébe húzódva, párnával a fején próbálta elviselni az ágyúk dörgését. Ő is a háború közepette írta meg a zene diadalát, a szellem győzelmét az erőszak fölött. Most, kétszáz évvel később, Párizsban újra francia indulatok zavarták volna meg Beethoven hangjait? Vagy talán nem is a geopolitikai múlt, hanem a zenei jelen váltotta ki a haragot? Lehet, hogy a tiltakozók Schiff Das Wohltemperierte Klavier-interpretációját kifogásolták – s most, a CGT szakszervezeti szövetség irányításával, Glenn Gould, Szvjatoszlav Richter és Keith Jarrett hívei közösen emelték fel szavukat a Schiff-olvasat ellen? A dolog, ha nem volna tragikus, groteszkül komikus volna: az ideológia a hangnemet, a tüntetés pedig a hangolást is politikai aktussá tette.

A Confédération Générale du Travail (CGT) az 1895-ben alapított francia szakszervezeti szövetség, amely korábban a baloldalhoz, majd a kommunistákhoz kötődött, ma a szélsőbaloldali, antiszemita retorikától sem mentes Jean-Luc Mélenchon és az Engedetlen Franciaország (LFI) politikai irányvonalához áll közel, közleményben bírálta a koncert megtartását. Azt állították, hogy a párizsi Filharmónia „nem fogadhat izraeli művészeket anélkül, hogy fel ne hívná a közönség figyelmét az izraeli kormány bűneire.” Mintha a zene nem önálló erkölcsi nyelv lenne, hanem diplomáciai közlemény. Mintha Beethoven oktávjai közé csempészni lehetne a hágai ítéletet. A civilizáció elleni merénylet itt már nem a bombával, hanem az intellektuális ostobasággal kezdődik.

Erre reagálva Rachida Dati, Franciaország kulturális minisztere világosan kimondta: „az alkotás és a műsorválasztás szabadsága a köztársaság egyik alapértéke. Semmilyen ürügy nem igazolhatja az antiszemitizmust.”

E mondatokban nemcsak a józan ész szólalt meg, hanem az, ami még megmaradt az európai tartásból.

És lám, mindez milyen ismerős. Mert ugyanez a fanatizmus zavarta meg a bécsi Musikverein szezonnyitóját, ugyanez öntötte le (csak akkor épp a klímavédelem divatos maskaráját öltve magára) paradicsomlevessel Van Gogh Napraforgóit, ugyanez mászott fel az Uffiziben Botticelli Vénuszára, hogy a klímaváltozást illusztrálja a művészet meggyalázásával. A barbár mindig a morálra hivatkozik, amikor rombol. A civilizáció pedig mindig csendben játszik tovább.

Párizsban tegnap este a civilizáció szó szerint is megszólalt. Beethoven, Csajkovszkij, Chopin, Schiff, Shani, Boulez, Nouvel – mindaz, ami az európai, nyugati, zsidó-keresztény kultúra diadalát jelenti a káosz felett. És velük szemben ott állt az új középkor: a haragba burkolt fanatizmus, a megváltáshit és a hittérítő düh, az önigazolás pszichózisa, az a mozgalmi vallás, amely már nem gondolkodik, csak hisz – a saját szent dühében.

Manon Aubry, az LFI európai parlamenti képviselője nem ítélte el a történteket, épp ellenkezőleg, s helyeslően hozzátette: „ezek az akciók folytatódni fognak, amíg Izrael fel nem hagy egy egész nép lemészárlásával.” A barbárság nyelve pontosan így beszél: metaforákban, amelyek elhomályosítják a valóságot, és szavakban, amelyekből kihalt az értelem. Az ilyen mondatok már nem gondolatok, hanem torzult érzelmi pótlékok – ugyanúgy működnek, mint a füstbombák: vakítanak, irritálnak, de semmit sem világítanak meg. És nem a valóságról szólnak, hanem a saját ideológiai rögeszméikről, előítéleteikről, a sztereotípiáktól hemzsegő, nyíltan zsidóellenes érzületükről, amelyet erkölcsi felháborodásnak álcáznak.

A koncert végül mégis folytatódott. Schiff András leült a zongorához, Lahav Shani felemelte a kezét, és a zene diadalmasan szólalt meg. Mert a kultúra mindig végigviszi a mondatot, amit a barbarizmus félbeszakít. A koncert véget ért, a civilizáció még áll, de a kérdés nem múlt el: meddig tolerálható, hogy a művészet, a nyugati értelem és a szellem szabadsága közé betörjön a politikai hisztéria – ráadásul az a politikai hisztéria, amely kétezer év különböző történelmi köntösökben és politikai nyelveken, maszkokban és politikai díszletek között megjelenő zsidógyűlöletének legújabb, egyre látványosabban terjedő kiszerelése.

Mert a barbárok már nem a kapuk előtt vannak, hanem a kapukon belül. És ott élnek mindazok tudatában, akik tapsikolnak a koncertterem gyújtogatóinak, leginkább azokban, akik a koncert- és kiállítótermeken kívül ünneplik őket. Az őrjöngőkkel azonosulva, őket mentegetve és igazolva, saját civilizációjuk alapjait bontják le: kitörő lelkesedéssel, morális pózban, a haladás nevében, duzzadó mozgalmár-öntudattal. És mindezt abban a végzetes vakságban teszik, amely már nem képes felismerni a saját jövőjét sem.

A civilizáció ma nem hadseregekkel, hanem zongorával, nem kiáltványokkal, hanem kottával, és nem zajjal, hanem a csönddel, ecsettel, leírt szavakkal védekezik azok ellen, akik füsttel, ordítással és dühvel kívánják helyettesíteni a gondolatot.

Schiff és az izraeli művészek még befejezték a koncertet. De ahogy kinézünk, a barbárság győzelemre áll: előbb-utóbb mindenből befejezetlen szimfóniát farag, ahol a hangszerek némák, a taps automatikus, és a füst a legújabb műfaj.

És ez még csak a koncertjük első felvonása.