Rejtett gondviselés, nyílt ellenállás és emberi felelősség

A bibliai kánon egyik legmélyebb belső feszültsége abban ragadható meg, ahogyan Isten jelenlétéről beszél egy olyan világban, ahol ez a jelenlét nem mindig tapasztalható meg közvetlenül. Ma este köszönt be Purim ünnepe, melyet az országos főrabbi írásával köszöntünk.

Mózes kora óta Isten egyre kevesebbszer nyilvánul meg explicit módon, a bibliai elbeszélések legnagyobb része a kiválasztottak számára elérhető teofániák, csodák és prófétai megszólalások köré szerveződik. Ugyanakkor a kánon összeállítói, Javne bölcsei a vélemények szabad ütköztetése, a gondolatok szabadságának jegyében tudatosan megőriztek olyan írásokat is, amelyekben az isteni cselekvés a szereplők számára adott pillanatban egyáltalán nem látható, csak utólag, értelmezés, a történelem eseményei révén válik felismerhetővé. 

Az egyik különleges iratban, a vallási élet során a Tóra utáni leghangsúlyosabb bibliai könyvben Eszter könyve áll, amely egyedülálló módon nem említi Isten nevét egyetlenegyszer sem, jelezve ezzel, hogy a történet nem szent térben indul és játszódik, hanem a diaszpóra politikai, gazdasági és társadalmi valóságában:

איש יהודי היה בשושן הבירה, ושמו מרדכי

Élt egy zsidó Susánban, a fővárosban, akit Mordechájnak hívtak.

A történet lényegi részét bevezető nyitás már önmagában hermeneutikai állítás. A bibliai történelem, ellentétben a prófétai írásokkal, itt nem kinyilatkoztatásként, hanem a büntetésül száműzetésbe került zsidók kiszolgáltatottságaként jelenik meg. A történet végkifejlete a szöveg elsődleges olvasata szerint nem azon múlik, mit tesz Isten, hanem azon, hogyan dönt az ember, amikor Isten a felszínen hallgat. Isten itt nem játszik aktív szerepet a történetben, Eszter mintegy magára hagyatottan kénytelen cselekedni. Ez a világkép közvetlen kapcsolatban áll a Tóra egyik legsúlyosabb kijelentésével:

ואנכי הסתר אסתיר פני ביום ההוא

És én el fogom rejteni arcom azon a napon

A הסתר פנים (hesztér pánim, Isten arcának elrejtése) nem a szövetség megszűnése – noha Isten épp érzékelhetetlenné teszi magát, és ez egy vele szimbiózisban élő nép számára szakításként is értelmezhető –, hanem annak történelmi átalakulása. A Biblia világában Isten első perctől kezdve figyeli, jelenlétével, szavaival, cselekedeteivel biztatja és erősíti Ábrahám kiválasztott utódait. Ha elrejtőzik, ha jelenléte nem tapasztalható meg, a nép morális iránytű nélkül marad, az isteni útmutatás világítótornya belevész az erkölcsi ködbe. 

A Talmud klasszikus kérdést tesz fel, tudatva a figyelmes tanulmányozóval, hogy a mózesi prófécia számol a jövő fenyegetéseivel, és előre jelzi, Isten, ha nem is érzékelhető a jelenléte, nem hagyja magára egy pillanatra sem a diaszpórai lét igájában szenvedő népét:

אסתר מן התורה מנין

Honnan tudjuk, hogy Eszter szerepel a Tórában?

Eszter neve, (Esztér, אסתר) mely azonos alakban írható az arc elrejtésének héber szavával, (asztir, אסתר) ennek a felismerésnek a rabbinikus megfogalmazása. Eszter könyve egészen új dimenzióba helyezi a tórai szöveget: a mózesi textus értelmezése Eszter könyvében annak a világnak a Szentírása, ahol az isteni jelenlét nem első kézből való tapasztalat (miként volt az a megelőző korokban), hanem történés- és történelemértelmezési feladat. Fel kell ismerni Isten munkáját, meg kell hallani szavát akkor is, ha a helyzet kilátástalannak tűnik, ha még a pusztában sem hallatszik a hang.  Ebben az összefüggésben válik központi jelentőségűvé Eszter Istenéhez hasonló hallgatása:

אין אסתר מגדת מולדתה ואת עמה, כאשר צוה עליה מרדכי

Eszter elhallgatta szülőhelyét és népét, amiképp meghagyta neki Mordecháj.

A hallgatás itt nem identitásvesztés, amiképpen az elsődleges olvasat alapján értelmezhetnénk, hanem stratégiai önuralom. Eszter nem szégyenkezik, hiszen mint azt a következőkben majd olvashatjuk, erős identitással rendelkező zsidó. Hovatartozásának el nem beszélése éles ellentétben áll az otthon vélhetően tapasztalt és tanult magatartásformával: Mordecháj nem borul le Hámán előtt, ez a zsidó magatartás és erkölcs megőrzésének egyik legfontosabb jele. Eszter pedig, ki Mordecháj házában nevelkedett, vélelmezhetően ezen értékek örököse és őrzője.

A rabbinikus hagyomány ezt tömören így fogalmazza meg:

איזהו גבור? הכובש את יצרו

Ki az igazi hős? Aki legyőzi ösztönét.

Mordecháj parancsa implicit azt mutatja, hogy – igazolva a fenti eszmefuttatást – Eszter ösztönösen, saját lelkiismerete szerint nem hallgatta volna el zsidó mivoltát. Mégis, a későbbi potenciálisan megtörténő, előre nem látott, de remélt eseményekre való felkészülésként hallgatott. A bibliai szöveg nem fordít sok figyelmet a lelki vívódásokra, így nem tudjuk, milyen erőfeszítésbe került, ha került, hogy Eszter ne szóljon hovatartozásáról. Ez a magatartásminta korántsem egyedülálló, és már találkoztunk hasonlóval a Biblia korábbi könyveiben. József történetében így olvassuk:

וירא יוסף את־אחיו ויכרם ויתנכר אליהם

Látta testvéreit József, felismerte őket, de elhallgatta kilétét.

József hallgatott, mert megfogalmazódott benne egy terv, melyet véghez kellett vinnie az előre megálmodott jövő beteljesedése érdekében. Itt a hallgatás a testvérek figyelmének fel nem hívása, a jövendő vágyott és kívánt történései elérésének eszköze. József nyomán Eszter is megértette, hogy mind a hallgatás, mind az elrejtőzés a passzív cselekvés olyan módozata, mely időt teremt a későbbi felismeréshez, s lehetőséget ad az események formálására. (Nota bene: Isten elrejtőzése után tetteinek felismerése történelmi léptéket igényel. Az egyes ember számára azonban nem adatik ennyi idő, rövidebb távon gondolkodik.) A József és Eszter gondolkodása és cselekedetei közötti különbség azonban döntő: József története végén a hallgatást megtörő szájból explicit teológiai összegzés hangzik el:

 אתם חשבתם עלי רעה אלהים חשבה לטבה

Ti rosszat gondoltatok rólam, de Isten ezt jóra fordította. 

József meglátja a történések mögött Isten cselekedetét, és nem habozik ezt sem belátni, sem ebbéli megvilágosodását megosztani másokkal. Eszter könyvében viszont ez az értelmezés soha nem válik kimondottá. A konklúziók levonása, a történelemben megnyilvánuló rejtőzködő Isten megpillantása az olvasóra hárul.

Ez az elhallgatás vezet el Eszter döntésének csúcspontjához:

 ובכן אבוא אל־המלך אשר לא־כדת וכאשר אבדתי אבדתי

Bemegyek a királyhoz akár törvényellenesen is, s ha pusztulnom kell, ám legyen!

Ez a mondat a hősiesség s a népük iránt érzett szeretet és felelősség vállalása, nem pedig a korábban megjelent megszabadítók vagy az isteni haragot elhárítani képes szent emberek által mondott imádság és végképp nem prófécia. Eszter elérkezettnek látja az időt, hogy megszakítsa a csend szövetét, felfedje magát a király előtt, vállalva minden lehetséges végkimenetelt. Határokat lép át: önnön autonómiáját – mely igencsak limitált az adott kor társadalmi keretei között – terjeszti ki, hiszen maga is tudja, mely keretek közé kellene beilleszkednie. Ám mivel tettei nemcsak önnönmagára hatnak vissza, a király, a törvény legfőbb ura és alakítója kinyilvánított autonómiájának határait is átlépi, mikor a királyi törvényt megsérthetőnek, sőt, a cél érdekében negligálandónak tekinti. Az eszteri önfeláldozás ezen a ponton Mózest idézi, aki az aranyborjú megbocsáthatatlannak, s így halálosnak tűnő bűne után így esedezik:

ועתה אם־תשא חטאתם ואם־אין מחני נא מספרך

És most, ha megbocsátod vétküket…, ha nem, törölj ki, kérlek, a könyvedből…

A különbség nem csupán szemantikai: mindketten készek feláldozni életüket, mindketten előbbre valónak tartják népük fennmaradását saját egzisztenciális létüknél, ám Mózes Istennel beszél, Eszter pedig Isten hallgatása, meg nem nyilvánulása mellett – s nem tudható, hogy belső hangja Isten megszólalását közvetítette-e számára vagy sem – dönt. Ez a különbség teszi Eszter könyvét s magát a női főhőst a bibliai vezetőtípus mai szemmel nézve is legmodernebb, leginkább figyelemre és követésre méltó modelljévé.

Eszter könyve nem csupán egy történeti narratíva a diaszpóráról, hanem egzisztenciális útmutató egy olyan vallási valósághoz, amelyben a hit többé nem a jelek felismerésében, hanem a felelősség vállalásában mérhető. A rejtett gondviselés világában, ahol Isten arca nem látható s adott pillanatban elhangzó szavát hallani képtelenek vagyunk, az erkölcsi döntés nem következmény, hanem feltétel: nem azért cselekszünk, mert biztosak vagyunk Isten jelenlétében, hanem azért, hogy jelenléte egyáltalán felismerhetővé válhasson. A zsidó gondolkodás e gyökeres átalakulása mélyen átalakítja a vallásos ember önképét. Ellentétben a korábbi bibliai alakok által sugallt világképtől, itt új szempontként jelenik meg a gondolat, hogy a hit nem mentesít a kockázattól, sőt: Eszter alakjában épp az válik világossá, hogy a hit ott kezdődik, ahol nincs garancia. A „ha elveszek, hát elveszek” megjegyzés ebben a kontextusban tehát nem fatalizmus, hanem az erkölcsi autonómia legmagasabb foka: annak felismerése, hogy vannak pillanatok, amikor az ember nem várhat jelekre. Ezt mondja ki Mordecháj Eszterhez intézett néhány szava:

ומי יודע אם־לעת כזאת הגעת למלכות

Ki tudja, nem erre az időre jutottál-e a trónra?

Eszter könyve nem a csodák hiányáról, hanem az emberi nagyság lehetőségéről szól. Arról a világról, melyben mi is élünk, s amelyben Isten hallgatása nem ürügy a tétlenségre, hanem kihívás a cselekvésre. A bibliai hagyomány e filozófiai fordulatot jelentő pontján a megváltás, a segítség nem felülről, az isteni beavatkozás érzékelhető valóságaként érkezik, hanem alulról indul: az ember döntéseiből, bátorságából és felelősségvállalásából bontakozik ki.

Ebben az értelemben Eszter nem csupán a múlt hősnője, hanem a jelen és a jövő vallásos emberének mintaképe: annak az embernek, aki Isten hallgatásában is képes meghallani a kötelesség szavát – és cselekedni.