„Mozartot mai szóval nyugodtan nevezhetnénk piperkőcnek”

Beszélgetés Bősze Ádámmal

Zenetörténészként rendkívül aktív szereplője a Zsidó Kulturális Fesztiválnak. Rendszeresen tart zsidó zenei és kulturális témájú előadásokat a MAZSIHISZ szervezésében zsinagógákban és hitközségeknél. Hogyan függ ez össze azzal, hogy nyolc évig élt szerzetesként, és a Ferences Teológiai Főiskolán tanult teológiát.

Biztos, hogy van összefüggés, bár nem mondanám, hogy közvetlen. A teológiai főiskolán természetesen a zsidó kultúrával is foglalkoztunk, de igazán később kezdett egyre jobban érdekelni. Miután megnyitottam az antikváriumomat, zenetörténeti sétákat kezdtem vezetni Budapest hetedik kerületében, és a baráti köröm is ebbe az irányba terelt. Elsősorban nem a liturgikus zene kezdett foglalkoztatni, hanem az emancipált zsidóság szórakoztató zenéje, illetve a zsidó zeneszerzők munkássága. Erre a zenei világra építem több zenetörténeti sétámat is, nemcsak Budapesten, hanem például Szegeden és Pécsen is.

Miért nevezi önmagát inkább zenei ismeretterjesztőnek, mint írónak, pedig már több könyve is megjelent?

A zenetörténeti sétáimat sem tudományos művek szerzőjeként vagy tudós kutatóként szervezem, hanem zenetörténészként, aki ismeretterjesztő előadásokat tart és eseményeket szervez. Az én szóhasználatomban az „író” kifejezés inkább a szépirodalomhoz kötődik. Ehhez pedig nem érzek magamban hivatást.

Mivel foglalkozik a Magyar Antikváriusok Egyesülete?

Az egyesületet 2001-ben alapította Borda Lajos antikvárius. Olyan szakmai szervezetről van szó, amely kiállításokat és konferenciákat szervez a magyar antikváriusok számára, emellett érdekképviseleti feladatokat is ellát. Tagjainak lehetőséget biztosít arra is, hogy közvetlenül megjelenjenek a nemzetközi szakmai piacon és bekapcsolódjanak a globális antikvárius hálózatba.

Mi található az Ön antikváriumában?

Zenei antikváriumom van, elsősorban ritkaságokkal: régi kottákkal és zenei könyvekkel, kéziratokkal, fotókkal. Nem egyszerűen használt könyveket vagy használt, esetleg fénymásolt kottákat tartok. Nem is olyan régen például felbukkant nálam egy addig ismeretlen Bartók-mű kézirata, amire nagyon büszke vagyok.

A híres zeneszerzők  viszonya a divathoz hogyan függ össze az alkotó művészetükkel?

A kérdés nyilván a Mozart bikiniben című könyvemre utal. Azt gondolom, hogy az alkotóművészet és a megjelenés, illetve a divat között nincs közvetlen kapcsolat. Ez a könyvem egyszerre zene-, kultúr- és divattörténet. Azt vizsgálom benne, hogyan változott az évszázadok során a zeneszerzők társadalmi státusza, és ez miként jelent meg az öltözködésükben: a milánói ediktumtól, vagyis a keresztény vallás szabad gyakorlásának 4. század eleji kezdetétől 1929-ig, Gyagilev haláláig, az Orosz Balett első nagy korszakának végéig. A viselet megválasztása olykor tudatos üzenetet is hordozott. Bartók például 1903-ban azért öltött nemzeti viseletet, mert politikai üzenetet akart közvetíteni. Liszt Ferenc ötvenéves kora után reverendát viselt, amellyel vallásosságára és az egyházhoz fűződő kapcsolatára is felhívta a figyelmet. Clara Schumann negyven éven át, egészen a haláláig gyászruhát hordott, ezzel is kifejezve elhunyt férje iránti hűségét. Richard Wagner gyermekkora óta dédelgetett főnemesi, uralkodói vágyait az öltözetében és a környezete kialakításában is megjelenítette. Általánosságban azt mondhatjuk: ahogy változik egy zeneszerző társadalmi helyzete, úgy változhat az öltözködéshez való viszonya is.

A híres zeneszerzők belső tulajdonságai,  társadalmi-politikai világlátásuk és a zenei alkotó művészetük összefüggése?

Azt gondolhatnánk, hogy a nagy alkotóknak nincs kedvük vagy idejük olyan földi hívságokra, mint a divat és az öltözködés. Beethoven óta nagyjából ez a kép él bennünk. De még neki is voltak időszakai, amikor szívesen kiöltözött. Amikor például felcsillant előtte a házasság reménye, elküldte a barátját, hogy vásároljon neki szép ruhákat. Sajnos ez a próbálkozása is sikertelen maradt, ahogyan a társasági életben való megjelenései is egyre nehezebbé váltak. Nem elsősorban a természete miatt – bár hozzá kell tennem, az sem volt mindig könnyű -, hanem azért, mert romló hallása, majd süketsége fokozatosan a társasági élet peremére szorította. Így egyre kevesebb figyelmet fordított a megjelenésére. Mozart szinte az ellentéte volt, és ebben az egész családja osztozott vele. Levelezésének meglepően nagy része szól az öltözködésről, nem pedig a zenéről. Egyszer például azon lamentált, miért van az, hogy akinek pénze van, annak nincs ízlése, akinek pedig volna ízlése, annak nincs elég pénze. Mozart sok figyelmet és pénzt fordított arra, hogy a legújabb divat szerint öltözzön. Mai szóval nyugodtan nevezhetnénk piperkőcnek.

Olvasom a könyvében a  lesújtó véleményt Mozart feleségéről. Ki volt a véleményező Alfred Einstein?

Alfred Einstein zenetörténész volt, távoli időbeli és rokonsági kapcsolatban Albert Einsteinnel. A régebbi német zenetörténet-írásban egyébként bevett szemlélet volt, hogy a nagy zeneszerzőket szinte istenekként vagy félistenekként ábrázolták, és a hozzájuk kapcsolódó hétköznapi dolgokat érdektelennek tekintették. Riemann például három kötetet írt Beethoven zongoraszonátáiról, elsősorban a művek zenei elemzésére összpontosítva. A régebbi zenetudományi könyvekben általában a zeneművek elemzése állt a középpontban, és még ma is sok zenetudós vallja, hogy a zenetudomány elsősorban zenei elemzés, és csak másodsorban történeti tudomány. Persze ez a szemlélet is változik: egyre többen kezdtek a nagy zeneművészek életével, személyiségével és környezetével is foglalkozni. Constanzéról is sokáig élt az a kép, hogy mintegy „lehúzta a földre” az isteni Mozartot. Ma már árnyaltabban látjuk őt. Elég arra gondolni, hogy kilenc évig éltek házasságban, és hat gyermekük született, akik közül sajnos csak ketten érték meg a felnőttkort.

Különös címeket ad a könyveinek: Mozart bikiniben, Muzikális bestiák- rémes könyv a zenéről. Tényleg rémes?

Közelítsük meg két oldalról a kérdést. A Muzikális bestiák – rémes könyv a zenéről című kötetemben valóban rengeteg „rém” szerepel: a zenetörténet különös teremtményei, tündérek, boszorkányok, óriások, törpék, hegylakók. Ebben az értelemben tehát valóban rémes. Másrészt ezt a könyvet nem arra szántam, hogy az olvasó leüljön, és elejétől a végéig folyamatosan végigolvassa. Inkább azt szeretném, ha időnként elolvasna belőle egy-egy fejezetet vagy történetet. Mondjuk a törpékről szóló fejezetből azt a részt, amely Zemlinsky osztrák zeneszerző egyfelvonásos operájához kapcsolódik. A margón található QR-kód segítségével pedig rögtön meg is hallgathatja a zenét. Mert a lényeg a zene. Ez a könyvem – és tulajdonképpen valamennyi könyvem – arra szeretné ösztönözni az olvasót, hogy hallgassa meg a műveket. Az én szövegem nem műalkotás; a zenemű viszont az, és szellemi örömet, akár katarzist is adhat. Azt ajánlom tehát: olvassunk el egy történetet, aztán hallgassuk meg a hozzá kapcsolódó részletet vagy akár az egész művet. És ha elsőre megszólít, hallgassuk meg újra.

Miért mondja ezt?

Azért, mert szerintem nagyon elhasználtuk a zenét, vagy legalábbis a zenehallgatási szokásaink váltak felszínessé. Hiába mondja valaki, hogy sok zenét hallgat: ha végiggondolja, hogyan teszi, gyakran kiderül, hogy hagymapucolás, futás, utazás vagy olvasás közben, esetleg egyszerű háttérzeneként. Ráadásul koncerten vagy otthoni zenehallgatás közben is könnyen elkalandozik a figyelmünk. Ha azonban a zenétől valódi élményt, örömöt vagy katarzist várok – ahogyan egy verstől, regénytől vagy színdarabtól -, akkor figyelnem kell rá, és lehet, hogy többször is meg kell hallgatnom ugyanazt a művet. Amikor Beethoven egyik vonósnégyesét Bécs egyik legjobb kvartettje játszotta, a zeneszerző nem volt jelen, de valaki beszámolt neki az előadásról. Beethoven állítólag megjegyezte: „Te jó Isten, az egy nehéz darab. Egyáltalán sikerült végigjátszani?” A válasz az volt, hogy igen, sőt még egyszer eljátszották. Beethoven helyeselt: nagyon jó, ezt a kvartettet sokszor meg kell hallgatni.

Önt tartják a magyarországi klasszikus zenei stand-up műfaj megteremtőjének. Kifejtené?

Ez egy nagyon újságírós megfogalmazás. Komolyzenei stand-up természetesen előttem is létezett. Victor Borge dán-amerikai zongoraművész, humorista és előadóművész például egyedülálló módon ötvözte a magas szintű klasszikus zenei virtuozitást a humorral és a nyelvi játékokkal. De említhetném a brit Dudley Moore zenei paródiáit is. Ezt a műfajt tehát nem nekem kellett kitalálnom. Annyi igaz a dologból, hogy amikor 2017-ben elkezdtem az első önálló előadásaimat, még stand-upként hirdettem őket. A Bartók Rádiónál töltött éveimből összeállítottam például egy estet azoknak a rádióhallgatóknak az üzeneteiből, akik nem különösebben kedveltek engem. A második sorozatnak, a Bő-szekundnak is elsősorban a nevettetés volt a célja. Érdekes módon éppen ez állította meg a stand-upos korszakomat. Felkérést kaptam a Dumaszínháztól, hogy rendszeresen tartsak náluk zenei stand-upokat, és akkor jöttem rá: a komolyzene történetéből két előadásra való valóban vicces történetet össze lehet gyűjteni, de utána már nekem kellene kitalálnom a poénokat. Én pedig nem vagyok annyira vicces ember, hogy komédiákat írjak. Nem szerződtem tehát a színházzal, inkább változtattam az előadásaimon. A humor ma is megjelenik bennük, de a lényeg a zenetörténeti, ismeretterjesztő tartalom.

Mi a véleménye Bernstein zenemagyarázó előadásairól?

Leonard Bernstein számomra a non plus ultra. Benne egyszerre volt jelen a humor, a hatalmas tárgyi tudás és az ámulatba ejtő tehetség. Boldog lennék, ha legalább annyira tudnék zongorázni, hogy a színpadon magam illusztrálhassam zeneileg az előadásaimat, de ez nekem nem adatott meg. Bernstein ebben a műfajban a csúcs. A New York-i Filharmonikusok élén 1958 és 1972 között ötvenhárom zenei ismeretterjesztő koncertet vezényelt és magyarázott végig. A CBS főműsoridőben közvetítette ezeket, így Bernstein egész generációkkal szerettette meg a klasszikus zenét szerte a világon.

Itthon Pécsen hallgattam Fellegi Ádám zenemagyarázó zongora koncertjeit.

Igen, ő is ide tartozik. Azt gondolom, hogy a zenéről elsősorban zenész beszéljen. Én tulajdonképpen nem a zenéről beszélek: műveket nem elemzek és nem mutatok be, sokkal inkább a zenetörténetről mesélek. Gyermekkoromban, ha gyógyszert kellett bevennem, édesanyám összetörte, és lekvárba keverte. Valahogy így képzelem a zenetörténeti ismeretterjesztést is: a beszédnek vagy az írásnak végül el kell vezetnie az embert a zenéhez. Önmagában nincs értelme, csak akkor, ha közelebb viszi a hallgatót vagy az olvasót a művészethez. Egy zenész ebből a szempontból szerencsésebb helyzetben van: ha beszél a zenéről, rögtön meg is tudja mutatni, így azonnal művészi élményt adhat. Ez nálam nincs meg, de nem bánom. Arra törekszem, hogy úgy beszéljek és írjak, hogy a hallgatóimban és az olvasóimban kedv támadjon az adott zenék meghallgatására.

Kritikusai szerint “komolytalanítja” a komoly zenét.  Mit válaszol nekik?

A kritikusaimnak a saját nézőpontjukból akár igazat is lehetne adni, de bennem soha nem volt olyan szándék, hogy a komolyzenét értéktelenebbé tegyem. Az viszont igenis célom volt – és ma is az -, hogy a komolyzenei koncertek már-már templomi szertartásosságát valamelyest feloldjam, a zenét körüllengő képzeletbeli „tömjénfüstöt” kifújjam a koncerttermekből. Nem gondolom, hogy a koncert hallgatóinak szomorú arccal, mereven kell ülniük, folyton arra ügyelve, hogy ne köhögjenek, és nehogy rosszkor tapsoljanak. Azt szeretném, ha a koncertek nem gúzsba kötnének, hanem felszabadítanának. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a hagyományos koncertlátogatáson kívül a zene befogadásának sok más formája létezik: kisebb csoportok, kreatív zenei bemutatók, civil kórusok és zenei társulások egészen másképpen közelíthetnek a zenéhez. Ne feledjük azt sem, hogy a 20. századtól a popzene rajongók millióit vonzotta, és nyilvánvalóan nem mondhatjuk, hogy ezek az emberek alacsonyabb rendűek vagy műveletlenek pusztán azért, mert könnyűzenét hallgatnak. Mi, akik komolyzenével foglalkozunk, sokszor túlságosan komolyan vesszük magunkat. Ebben az értelemben büszkén vállalom, ha valaki azt mondja: „komolytalanítom” a komolyzenét.

Ön milyen szakon végzett a zeneakadémián?

Zenetudományi szakon. A végzettségem szerint tehát zenetudós vagyok.

Milyen emlékei vannak tanáráról, Kroó Györgyről?

Számomra Kroó György az egyik legmeghatározóbb ember volt. Ebben az évben van születésének századik évfordulója. Rendkívül halk szavú tanár volt; nekünk főként Wagnert és zenekritika-írást tanított, ugyanakkor elképesztően élesen és pontosan tudott fogalmazni. Egyszer zenekritika órán Beethoven Vihar-szonátájának egyik tételét tette fel öt különböző előadásban, de nem árulta el, kik a zongoristák. Nekünk sorrendet kellett felállítanunk, és néhány szóval jellemeznünk az előadókat. Az ötödik felvételt mindenki lehúzta; volt, aki azt írta, hogy az illető tanuljon meg zongorázni. Kroó ekkor elővette a kottát, mindannyiunk elé letette, és újra lejátszotta a felvételeket. Az ötödik zongoristánál derült ki, hogy nem a zongorázni tudásról vagy nem tudásról van szó: Beethoven eleve olyan szélsőséges dinamikai jelzéseket írt ebbe a műbe, hogy ha valaki ezeket következetesen betartja, az előadása is szélsőségessé válik. Az ötödik zongorista egyébként Szvjatoszlav Richter volt. Kroó tanár úr ezután valami olyasmit mondott: „Tudják meg, ha magukból zenekritikus lesz, a zeneművészekhez képest legfeljebb Miki egerek lehetnek. Ez mindig legyen a fejükben, amikor leírják egy zenekritika első szavát.” Szigorú volt, de rajongtam érte. Amikor végeztem, jelentkeztem a doktori iskolába, és őt kértem fel témavezetőmnek. Sajnos ez már nem valósulhatott meg, mert meghalt, én pedig később otthagytam a doktori iskolát. Amikor Schumannról beszélt, utána fél évig valósággal lila ködben éltem; Jean Pault, a német romantikus írót is azért kezdtem olvasni, mert Kroó olyan lelkesen beszélt róla.

Miért  idézi  egy helyütt a magyar- zsidó származású, világhírű amerikai  pop zenész Paul Simon és Art Garfunkel különös zenei előadását?

Egyik daluk bekerült a Mozart bikiniben című előadásomba, majd a könyvbe is. Simon egyszer egy híres amerikai egyetem könyvtárában Orlando di Lasso reneszánsz flamand zeneszerző kétszólamú darabjait nézegette. Az egyik annyira megtetszett neki, hogy átírta kettőjük számára, és gitárkísérettel elénekelték. Régen nagy rajongójuk voltam. Volt ugyanis az életemnek néhány hónapja, amikor utcazenészként kerestem a kenyeremet, és akkor Beatles-dalok, valamint Simon és Garfunkel számai szerepeltek a repertoáromon.

 

„Orfeumok és mulatók, avagy az éjszaka zenéje” egyik előadásának címe a Zsidó Kulturális Fesztiválokon. Kik voltak a zsidó zeneszerzőik ezeknek az orfeumoknak, kabaréknak?

A legismertebb komponisták egyike Zerkovitz Béla volt, bár az ő esetében a „zeneszerző” fogalmát nem egészen hagyományos értelemben kell vennünk: nem a Zeneakadémián, hanem a Műegyetemen végzett. Nem véletlen, hogy első slágere az Integrál Böske című kuplé volt. A zeneszerzés technikai értelmében nem tartom különösebben jó komponistának, viszont zseniális fantáziája volt, ráadásul szövegíróként is működött. Ezért válhatott a 20. század első évtizedeinek egyik legismertebb hazai szórakoztató zenei szerzőjévé. Említhetem még Szirmai Albertet, Hetényi-Heidelberg Albertet vagy Weiner Istvánt, akik számtalan sanzont, kuplét és bárzenét írtak. Ehhez persze kellettek nagyszerű zongoristák és énekesek is, például Fedák Sári vagy Küry Klára, akik inspirálták a szerzőket, azok pedig ontották a dalokat. Ma már talán kevesen tudják, hogy az „Unom a banánt” Zerkovitz dala volt, vagy hogy az „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” ugyancsak egy korabeli dal refrénje. Más példa Ábrahám Pál, a zseniális operett szerző, aki főként Berlinben futott be nagy karriert, és aki már zeneakadémiai végzettséggel rendelkezett. Ugyanez igaz Nádor Mihályra, aki remek sanzonjai mellett hegedűversenyt is komponált. A későbbi generációhoz tartozott Rózsa Miklós, akit leginkább hollywoodi filmzeneszerzőként ismerünk, holott számos klasszikus kompozíciója is van. Nemrég Fejes Krisztina zongoraművész lemezre játszotta Rózsa összes zongoraművét. Reinitz Béla pedig művészi értékű sanzonokat és kuplékat írt költők verseire – mindenekelőtt Adyéra. Ezáltal Ady költészete egészen új közönséghez is eljutott: az orfeumok, kabarék, kocsmák, zengerájok és jiddis zug-színházak világába.

Mi az a Mahler-séta?

Ez egy konkrét zenetörténeti séta, amelyet először július 12-én tartottam meg. Mahler közel három évet töltött Budapesten, a Királyi Operaház fő-zeneigazgatójaként. Tudjuk, hogy számos helyen megfordult a fővárosban, de közelebbről főként két helyet ismerünk: a Teréz körúti lakását és az Operaházat. A barátairól és azokról a helyekről, ahol rendszeresen megfordult, jóval kevesebbet tudunk. A sétánk tíz állomásból áll: megkeressük azokat a helyeket és házakat, amelyek Mahler budapesti éveiben fontos szerepet játszottak.

Ön Johann Straussról is előadást tart, ír, akinek a családja zsidó gyökerekkel is rendelkezik.

Mind az idősebb, mind a fiatalabb Johann Strauss úgy kellett a nemzetiszocialista, goebbelsi propagandának, mint egy falat kenyér. Amikor 1938 után sorra tiltották be a zsidó zeneszerzők műveit – nem lehetett például Mendelssohnt vagy Offenbachot játszani -, különösen fontossá vált a Strauss család, hiszen egyre kevesebb, a rendszer által „árjának” tekintett népszerű zeneszerző maradt. Ekkor valaki Bécsből jelezte Berlinnek, hogy a Stephansdom egyik anyakönyvében megtalálta: az apai ági dédapa, vagyis idősebb Johann Strauss nagyapja egy Budán született magyar zsidó ember volt. A fáma szerint az anyakönyvet bekérették Berlinbe, és egyszerűen készítettek egy új oldalt, amelyből már hiányzott a zsidó származásra utaló bejegyzés.

Fejtő Ferenctől mit tanult?

Én Fejtő könyveiből tanultam, és bizonyos értelemben ő igazolást ad arra az írói munkára, amelyet végzek. Arról ugyanis megoszlanak a vélemények, van-e értelme a zeneszerzőkről emberként is beszélni és olvasni. Amikor Kodály Zoltánt megkérték, hogy írjon Bartók Béláról, elutasította a kérést: ha Bartókot meg akarják ismerni, hallgassák a zenéjét, minden más fölösleges. Fejtő Ferenc Heinrich Heinéről szóló, általam nagyon szeretett könyve viszont éppen az ellenkező szemléletet képviseli. A bevezetőben arról ír, hogy önmagunk megismeréséhez is szükségünk lehet arra, hogy egy híres emberről minél többet megtudjunk: nemcsak a művei szólhatnak az önismeretünkhöz, hanem az élete is véleményalkotásra késztethet bennünket. Szerintem az ember életét bizonyos értelemben megváltoztathatja, ha egy általa szeretett – vagy éppen nem szeretett – emberről megtud valami fontosat. Én például sokáig féltem Beethoventől. Azt gondoltam róla, hogy mogorva, komor, megközelíthetetlen ember, aki biztosan leszidna, mert nem érek fel hozzá; én csak egy porszem vagyok, tehát inkább a zenéjét sem hallgatom. Amikor azonban jobban megismertem az életét, és megértettem, milyen szerepet játszott benne a megsüketülése, a félelmem szeretetté változott. Ma boldog vagyok, ha Beethovent hallgathatok. Persze az ellenkezője is megtörténhet. Szerethetem Wagner zenéjét, majd megismerhetem az életét és például az antiszemitizmusát, ami negatívan befolyásolhatja a hozzá fűződő viszonyomat. Vagy vegyük Elly Ney német zongoraművészt: ragyogó Beethoven-előadó volt, ugyanakkor nyíltan támogatta Adolf Hitlert. A zongorajátékát ettől még nem kell megtagadni, ugyanakkor érthető, hogy szülőhelyén eltávolították az emlékművét és megváltoztatták a róla elnevezett utca nevét. Ahogyan Wagner zenéjét is lehet szeretni, miközben elutasítjuk mindazt, amit a zsidóságról és a zsidó zenéről írt.

Ön szakkommentátora volt  a Bayreuthi Ünnepi Játékok közvetítéseinek. Wagner antiszemitizmusa a zenéjében is megjelenik?

Nagyon nehéz kérdés, hogy a hangszeres zenében egyáltalán hogyan lehetne felismerni az antiszemitizmust. Az viszont egyértelmű, hogy Wagner operáiban vannak olyan szereplők, akiket az általa zsidónak tartott tulajdonságokkal ruházott fel, és erre külön is ráirányította a figyelmet. Alberich A Nibelung gyűrűjében a kapzsiság sztereotípiáját hordozza, a sipító hangú Mime a Siegfriedben a terméketlen, élősködő művész alakját idézi, Klingsor és Kundry a Parsifalban pedig a bolygó zsidó archetípusával, a kívülálló romboló képével hozható kapcsolatba. Alberich és Mime zeneileg is ellenszenves kreatúraként jelenik meg.

A híres zenei családok közül miért a kedvence a Mendelssohn család?

Elsősorban a család sorsa miatt. Moses Mendelssohn számomra óriási példa arra, hogyan emelkedhet ki valaki a tanulás, a művelődés és önmaga folyamatos nevelése révén a számára kijelölt társadalmi helyzetből, és hogyan mutathat példát kortársainak arra, hogy a kor elnyomásával szemben a tudás a felszabadulás egyik útja lehet. A család későbbi története is lenyűgöz: rendkívül prosperáló vállalkozást hoztak létre, és nagy figyelemmel egyengették tehetséges gyermekeik útját. És persze ott van a két különleges zenei tehetség, Fanny és Felix Mendelssohn, akik nemcsak a zenében tűntek ki, hanem rendkívüli műveltségükkel, képzőművészeti tehetségükkel és irodalmi olvasottságukkal is. Ha visszamehetnék az időben, és választhatnék, szívesen élnék 1847-ig Berlinben, a Leipziger Strasse 3. szám alatt, a Mendelssohn család közelében.

Önálló estjei és előadásai közé tartozik „A bő szekund és az Álkulcs a zenéhez – a zenetörténet legnagyobb bűntényei.” Mesélne egyet közülük?

Carlo Gesualdo, a késő reneszánsz zseniális olasz madrigálszerzője szolgái segítségével megölte hűtlen feleségét és annak szeretőjét.

Előadást tartott Gombák és növények címmel. Mi az összefüggés a gombák, a növények és a zene között?

Annyit érdemes előrebocsátanom, hogy régen horgásztam, de megsajnáltam a halakat, úgyhogy felhagytam vele. Egy barátom biztatására ezután gombászni kezdtem. Ma már ezt sem űzöm, de nagyon érdekelt, hogyan jelenik meg a gomba a zenetörténetben – és meglepően sok példát találtam. Johann Schobert, a híres csembalóművész és komponista egész családjával együtt halálos gombamérgezést szenvedett. Sokkal vidámabb példa Sztravinszkij Gombák hadba vonulása című nagyszerű műve, vagy Sosztakovics gombapörköltje a Lady Macbeth című operából. John Cage amerikai avantgárd zeneszerző pedig szenvedélyes és elismert gombaszakértő volt. A New York-i New School egyetemen zeneszerzést tanított, de kikötötte, hogy csak akkor vállalja, ha gombahatározó kurzust is indíthat. 1986 nyarán, hetvennégy éves korában Magyarországra érkezett a Szombathelyi Nemzetközi Bartók Fesztivál és Szeminárium díszvendégeként. Kifejezett kérésére elvitték a Vas megyei erdőkbe, ahol helyi szakemberek kíséretében gombákat gyűjtött. Magyarországi látogatása során egyébként mély szakmai és baráti kapcsolat alakult ki közte és az Amadinda Ütőegyüttes között.

Ha már a horgászást említette, van valamilyen kapcsolat a zene és a halak között? Kicsit abszurd a kérdés, mert hát az köztudott, hogy a hal nem hall.

Van kapcsolat, de fájdalmasan kevés. Rettenetes helyzet, valóságos égbekiáltó diszkrimináció, amit a zenetörténet jeles alakjai elkövettek: vadászat szinte minden zenei sarkon akad – operákban, sőt még a hangszerek között is ott a vadászkürt -, halak viszont alig úszkálnak a zenetörténet tengerében. Még Schubert A pisztráng című dala sem igazán a halról szól, hanem a férfiakról.