Molnár Ferenc és a lipótvárosi disznótor

Molnár Ferenc központi témája a magyar zsidóság asszimilációja, az a nagy jelentőségű társadalmi folyamat, mely a milléneumtól, azaz 1896-tól az első világháború kitöréséig, 1914 eltelt időszakban megvalósítható programnak tűnt. Ez tükröződik a világsikert aratott Pál utcai fiuk című regényében, ennek a konfliktusai jelennek meg, a különböző identitású szereplők szerelmi kapcsolataival összefonódva a bohózataiban és a színműveiben, Az ördög című darabjától kezdve a világsikert aratott Liliomon keresztül az Olympiáig.

Az asszimiláció, mint téma, és mint társadalmi jelenség igen bonyolult folyamat, mely napjainkban is heves vitákat kavar, indulatokat gerjeszt.  Megkülönböztetünk nyelvi, társadalmi, kulturális, érzelmi, és vallási asszimilációt, mely eltérő szinteken, és érzelmekkel és feszültségekkel súlyosan megterhelve zajlik. Legszervesebb, sokak szerint ideális formája, ha a két, eltérő hagyományú és szocializációjú csoport tagjai szerelmesek lesznek egymásba, összeházasodnak, és közös gyermekük születik. Ennek az asszimilációs „csodaszernek” a vegyelemzése Molnár Ferenc életművének tengelye, központi motívuma.

Abban, hogy az asszimiláció problémája Magyarországon súlyos neurózissal terhelt, szerepe van Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című, nagy visszhangot kiváltott művének, mely 1939-ben, a második zsidótörvénnyel szinte egyidejűleg jelent meg. Ez a hírhedtté vált, ugyanakkor komoly felkészültségről árulkodó, antiszemita tendenciájú könyv az oka annak, hogy közvéleményünk az asszimiláció kérdéseinek elemzését mindmáig összekapcsolja a kirekesztő törekvésekkel, illetve a Holocausttal. Míg a huszadik század elejei progresszió képviselői abból indultak ki, hogy a magyar és a zsidó lelki alkat összeolvadásából valami egészen új érték jön létre, mely gazdagítja és megújítja a magyar kultúrát, addig Farkas ennek épp az ellenkezőjét állította. Szerinte a zsidó származású magyar írók lelkükben nem voltak magyarok, s tevékenységükkel lezüllesztették a 19. században nagy teljesítményeket létrehozó magyar irodalmat.

A századelő Budapestjén viszonylag teljessé vált a nyelvi asszimiláció, hiszen a milliósra növekedett lakosság túlnyomó többsége már csak magyarul, vagy magyarul is beszélt. Ekkorra jött létre az a nagy tömegű, vásárlóerővel rendelkező, és szórakozásra éhes közönség, amit a 19. század első felében, a reformkor magyar színtársulatainak még nélkülöznie kellett. Viszont minden más téren súlyos konfliktusok lappangtak a felszín alatt: vallásra való tekintet nélkül letörlesztendő emancipációs hátránya volt a szegényeknek a gazdagokkal, a közrendűeknek az arisztokratákkal, a nőknek a férfiakkal szemben.

De térjünk vissza Molnár Ferenc életművéhez, még pedig egy viszonylag kevésbé ismert bohózatához. 1911-ben, Hétágú síp című kötetében jelent meg a Disznótor a Lipótvárosban című hosszabb jelenete, melynek alcíme: „Egy nagyszabású pesti cécó története”. A fergeteges humorú, hosszabb, párbeszédes humoreszk tartalma röviden összefoglalható: Egy beképzelt zsidó bankár fogadással kombinált disznóölést rendez elegáns pesti lakásában: az est főszereplője, egy hatalmasra hízott koca, a fürdőkádban vár a sorsára.

Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy Molnár ebben a művében nem egyszerűen „a magamutogató újgazdagokról”, hanem a vallási asszimiláció abszurditásáról írt maró szatírát. Azt a témát dolgozta fel, mely a korabeli felfogás szerint „nem művészi téma”, azaz méltatlan egy komoly színházhoz. A jelenet a Lipótvárosban, közelebbről a Nádor utcában játszódik, egy „XVIII. Lajos korabeli stílben berendezett szalonban”, két főhőse pedig a méltóságos úr és a felesége. Az előbbi „udvari tanácsos úr őméltósága, többszörös bankdirektor, volt képviselő és leendő főrend”, az utóbbi „százkilós angyal”.

Irigylésre méltó helyzetükhöz képest meglepő, hogy a házaspár mennyire sóvárog arra, hogy az „előkelő társaság” befogadja őket. Ehhez valami nagyszabású rendezvényt kell tartani, mely ugyanakkor azt is szimbolizálja, hogy mennyire asszimilálódtak, vagyis ahogy ők immár keresztények és magyarok, a lehető legnagyobb mértékben. Kitalálják, hogy gyökeres átalakulásuk megünneplésére „igazi magyar disznótort” rendeznek, „itt a Nádor utcában, az első emeleten”. Ennek során a férj hozzájuk hasonló vendégek szeme láttára tervezi megölni az ezerkoronás, Yorkshire-ből hozatott, „empire stílusú, mahagóni ólban” tartott, kimosdatott mintadisznót. A kivégzés módjáról vita bontakozik ki közöttük, ugyanis a férfi arra is gondol, hogy az állatot „citromsavval megmérgezi”. Amikor az asszony felvilágosítja, hogy a disznót késsel ölik, férje egy sebész tanárra bízná a feladatot, aki előzőleg morfiummal elkábítaná az állatot. A dialógus ellenállhatatlanul mulatságos, ugyanis a „cécó” messzemenően szimbolikus. Szereplői a zsidó vallás legfontosabb előírásainak nyilvános megszegésére készülődnek: semmibe veszik a „ne ölj” parancsot, a tisztátalan állat fogyasztására vonatkozó tilalmat, vérrel való érintkezésre készülnek, stb.

A „cécó” abszurditását tovább fokozza, hogy „Mary méltóságos asszony” mozgósítja a nyilvánosságot, a sajtót, és az „elit-disznótoron” különleges „művészi produkciót” kíván prezentálni a publikumnak. Ezek között szerepel kabaré, kuplé, birkózás, állathangutánzás és egyéb „apart dolgok”. Az ünnepi alkalomra színmű is íródik, „A könyvelő és a dívány címmel”, melyben a következő betétszámok hangzanak el: „Móric, Móric, maga nekem igen fiatal!”, „Malvin édes, mi az a nyakán?” „Siga maga tetszik nekem” és „Én vagyok a link zsugás, egy finom márheccer…”

Az estélyről, annak lefolyása után,  „Mary méltóságos asszony”  leveléből értesülünk. Ebből kiderül, hogy a dicsőséges történelmi jelenetekkel tetovált disznót két „Rákóczi-korabeli kacagányos csatlós” vezette körül a társaság előtt, s miután a sebészet professzorai kloroformmal elkábítottak, előlépett egy „disznó-anya”, mint „lady-cochonesse” és ezüst kalapáccsal arany szöget vert be a disznóba a következő szavak kíséretében: „Éljen az ősmagyar szokások ébrentartása!”  Mondani sem kell, a képtelen „cécó” nem éri el célját: megsértődve távozik róla az egri kanonok, a házaspár gyermekeinek keresztapja. Ennek oka az, hogy a jelen lévő asszonyok előtte „beszéltek a budai rabbiról, mégpedig per ’abbé’. Aztán az egyik azt mondta: ’Hétfőn voltam a Dohány utcai parókián’. Ezt még tűrte. Mikor aztán a nagyhasú  Lembergert, aki az esküvőkön a csokrot szokta vinni a menyasszony előtt, felváltva egyházfinak és sekrestyésnek nevezték, rosszul kezdte érezni magát, végül pedig mikor Bőr Leó azt mondta Lazarusnak, hogy ’kánt’ram’, akkor végleg dühbe jött, de csak arra ment, el, hogy ütemi Taktvollné, aki hátulról csak a fekete selyemtalárját látta, megütötte a vállát a legyezőjével és azt mondta neki: ’Hová szalad rabbikám?’”

Molnár Ferenc bohózata az Andrássy úti Modern Szinház elnevezésű kabaréban (ahol napjainkban a Bábszinház működik) került színre 1908-ban.   Tudomásom szerint a nyilvánosság előtt azóta sem adták elő Magyarországon.

A fenti szöveg részlet a szerző Molnár Ferenc és a konvencionális hazugságok c. könyvéből.