London novemberben

Írta: Weiner-Sennyey Tibor - Rovat: Kultúra-Művészetek

“a King’s College / falára már nem fért ki, hogy „Free / Pales…“, de az október hetedikéről / szóló vetítésre sokan nem jöttek el.”

 

London novemberben

Milyen volt London novemberben?
Arról kellene beszélnem, hogy
milyenek a londoni színek: kávébarnáról
és buszpirosról, boldogokkerről és
elegánsfeketéről. Csak ezekről a
színekről volna szabad beszélnem
és nem arról, hogy a múzeumban
ógörög színházi maszkokba bújtam
mert komikus vagy tragikus között
választani már akkor sem tudtam.
Arról, hogy a könyvesboltban a professzor
könyvének első kiadását érintettem,
majd amikor megkérdezték, hogy akkor
megveszem-e? Mosolyogva visszatettem.
Nem arról, hogy a Baker Street 221/b
előtt egy ifjú Bobbyt megnevettettem
azzal, hogy tudta-e, hogy a detektív
is igazán kiváló méhész volt?
Nem arról, hogy potyogtak a könnyeim,
amikor a Globe színházba beléptem,
mert ugyan már, milyen magyar az, aki
egy angol rekonstrukciótól meghatódik?
Erről jobb lenne nem beszélnem.
Mármint könnyeimről a Temze
partján, amikor Parmenius Istvánra
gondoltam, aki Budáról a Temzén
keresztül Amerikáig sodródott innen,
ott zátonyra futott, mint mindig minden.
Erről nem szabad, nem kéne beszélni,
ahogy arról sem, hogy a King’s College
falára már nem fért ki, hogy „Free
Pales…“, de az október hetedikéről
szóló vetítésre sokan nem jöttek el.
Arról sem kellene beszélnem, hogy
az Oi Va Voi koncertet lefújták, majd
Islingtonban mégis megtartották
és mint a repülőtéren, úgy vizsgáltak
át, amikor elmentem, mert féltek.
Egy klezmer-pop koncerten féltek – mert
volt mitől – Londonban novemberben.
Erről inkább nem kellene, hogy beszéljek,
ahogy arról sem, hogy nem volt
ügynököm, ügynökségem, magamat
képviseltem és méhes könyvemet,
és egyik helyről a másikra küldtek,
hisz mégis, mit is képzeltem? Nem,
minderről nem kellene beszélnem,
ahogy jobb lenne, ha az egyetemi
estélyről is hallgatnék, ahol hazámat
védtem és nem értettem, hogy mit
nem értenek az amerikai egyetemeken.
Arról sem kellene beszélnem, hogy
Cambridgeben a King’s kápolnájában
együtt olvastuk a huszár verseit
és koszorút raktunk neve alá, mert
azt gondolnád megőrültem, hisz olyan
költők emlékét őrzöm, akik száz éve
halottak, vagy régebben. De arra
gondoltam, hogy ki őrzi meg őket
és emlékeiket a nagy háborúkról,
a nagy álmokról és nagy tragédiákról,
ha mi sem? Arról sem lenne szabad
beszélnem, hogy a különteremben
Lee Miller haláltábor-fotóit néztem
és végképp nem lenne szabad arról
beszélnem, hogy mire gondoltam,
miközben ezeket a képeket láttam,
arról végképp hallgatnom kellene,
hogy tehát ez bármikor és bárhol
megismétlődhet, hogy az emberek
felejtenek, mindent elfelejtenek.
Hogy a nagyapámat láttam minden
képen, hogy én sem tudom ő ki
volt, milyen volt, ki lehetett, mert
mindez megtörténhetett, erről sem
kellene beszélnem, ahogy arról
sem, hogy a repülő felszállásakor
kaptam az üzenetet, hogy egy angol
könyvkiadó mégis kiadná könyvemet.
Minderről nem lenne szabad beszélnem,
csak arról, hogy milyenek a londoni
színek: bánatbarnáról és vérpirosról,
hiányokkerről és felejtésfeketéről.
Csak arról, csakis arról, hogy milyen
az ősz Londonban novemberben.

Szentendre, 2026. november 4.