Kvintett az idők végezetéig

Részlet Rubin Eszter új regényéből.

Szerémi Béla előre főzte meg a tojásokat, két naponta négy darabot, egy erre a célra bejáratott kislábosban, mivel az ebédhez mindig kettőt fogyasztott, se többet, se kevesebbet.

Délután négykor szokta elkölteni héjában sült krumpliból és főtt tojásból álló késői ebédjét. Minden áldott nap ugyanezt ette, persze nem azt mondom, hogy egész életében, de jóideje. Bizonyos korszakai voltak, ragaszkodott a szokásaihoz, és ez a menü már egy éve bevált.

Szerette a megfelelően alaktartó, jól meghatározható, egymással nem keveredő ételeket, jobban mondva nem szerette, vagyis egyáltalán nem bírta a különböző szószokban ázó egyvelegeket, csirizes rántásban úszó fonnyadt főzelékeket, fehérre habart leveseket, amelyekben mindenféle gyanús darabok úsztak és váratlanul bukkantak a felszínre, mint egy alattomban megjelenő cápa.

Szerémi tudni akarta, mit eszik, rögtön látni a tányéron, hogy ne érje semmilyen meglepetés. Ennek az igénynek a kielégítésére a tökéletesen ívelt formájú, tömör állagú tojás remek választás volt.

Megalapozott tapasztalatai szerint csak a teljesen hidegre hűlt keménytojás vágási felülete hozta a neki megfelelő élményt. Legjobban a másnapos tojást szerette, mert az egy napig hűtőben pihentetett és frissen pucolt tojás metszete volt a legtökéletesebben elvágólagos egyenes mértani alakzat. Ilyenkor gyönyörködött a fehér és sárga szín sosem keveredő együttlevésének és különállásának szépségében, amelyek nem tudnak és nem is tudhatnak egymásról. Ők úgy alkotnak tökéletes egységet, hogy a rész nem ismerheti az egészet és éppen ez benne a csodálatos.

Ha egyáltalán lehet ilyet mondani, amennyiben ezt az eleve megbonthatatlan, isteni alkotást mégis megbolygatnánk, amit Szerémi Béla nem szívesen tett, mert a természetes iránti vágy és a mesterségestől való vonakodás általában nem engedte. De tegyük fel, hogy mégis. Ha egy nap, valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva, amelyről maga sem tudta, hogyan keletkezett. Tehát az a különös gondolata támadna, hogy minden addig jól bevált, megrögzött szokás és józan belátás ellenére, egy nála hatalmasabb külső erő vezetné a kezét, ami ellen nem tudna védekezni, és végül ellenállás nélkül szétszedné a szétszedhetetlent, még a feltételezés is hátborzongató volt. tehát a keménytojás sárgáját hirtelen ötlettől vezérelve elválasztaná a minden igényt kielégítő állagúra főtt fehérjétől.

Ebben az esetben – ha egyáltalán be merte volna vallani önmagának, ami viszont teljes mértékben szembe ment minden eddigi elképzelésével és a világról alkotott képével – a fehérjét! Szóval a fehérjét jobban szerette.

Igazából a fehérje adta az egész lényegét. Volt már olyan, hogy elábrándozott rajta, és egyszer, de tényleg csak egyetlen egyszer, engedve az idegenszerű hívásnak, valóban ki is próbálta. A régóta fejében élő módon, óvatosan kifordította kényelmes kagylójából a benne ülő napot. És maradt a világmindenség tökéletessége, ez a gyúrhatatlan fehérség, a forma, amit éles késsel bármeddig lehet osztani, mindig újabb makulátlan élű részek születnek. Aznap végtelen hosszan játszott az apró kockákkal és háromszög alapú hasábokkal, amíg csak az öröklét felé úszó ködben elveszett az egész napja.

Legjobban magát a szeletelést élvezte, a hátgerincében szétfolyó gyönyört, ahogy kettévált az anyag és feltárult előtte egy újabb hibátlan simaságú felület.

Ezek a tökéletes kis térbeli alakzatok egyszerre jelentették számára a hétköznapi játékosságot és a rend geometrikus vágyát. A rend! Ez az, ami Szerémit egész életében vonzotta és inspirálta.

Az apró kocka fehérsége, ez a tiszta felület minden árnyékot és jelentést elnyelt, mintha a konyhaasztaltól egy röppenő ugrással átkerült volna Malevics világába, ahol a fehér a fehéren nem pusztán forma, hanem állapot, és a tojáskockák pont olyanok, mintha a hétköznapok anyagából születne meg a szuprematista absztrakció, egyszerű, banális anyag, amely vágási felületével eléri a festészet végső csendjét. A tojáskocka és a Malevics-négyzet között húzódik a kapcsolat – világosodott meg Béla a viaszos vászonnal letakart konyhaasztal mellett – a festővászon a vágy, hogy a világ rendezetlen lüktetését egyetlen tökéletes fehér forma nyugalma váltsa fel.

A kocka anyaga földi matéria, íze a mindennapokhoz köt, mégis kilép ebből a világból, a konyhakés éle alatt létrejövő szabályos tiszta alakzat elfeledteti, hogy ő valaha igazából tojás volt, ebben a fehérségben már Malevics törekvése rejlik, hogy a tárgy eltűnjön, és csak a forma, a puszta létezés maradjon. Már nem étel, hanem metafora, a valóság anyagából születő jel egy magasabb rendű csendhez, ugyanahhoz a csendhez, amelyben a fehér négyzet fehér alapon, időtlenül lebeg.

Mint Vajda Lajos lebegő házainak, sötét háttér előtt, ablakként világító fehér téglalapjai, amit tegnap látott a könyvtárban, amikor kikérte a festő, csak helyben olvasható levelezését és egy nagyméretű, nehéz albumot. Sokáig figyelmesen nézte a festményt és úgy érezte, Maleviccsel ellentétben őt a legkevésbé sem a tiszta geometria érdekelte, a Lebegő házak négyszögeiben és háromszögeiben a valóságos világ jelenik meg, Szentendre házainak, kapuinak, templomtornyainak emléke. A formák nem puszta absztrakciók, sokkal inkább a mindennapi életből kiszakított töredékek, falak, ablakok, tetők, amelyek mindig történetet hordoznak.

Éppen ilyenek a keménytojás darabok is, ahogy a konyhaasztalon sorakoznak, egyszerű táplálék, de a mindennapi anyag mégis mássá válik. V.L. nem absztrakt tisztaságot hirdetett, mint Malevics, nem optikai játékot, mint Vasarely, ablakai szabályosak ugyan, de mögöttük mindig ott rezeg a személyes élmény csendes fehérsége.

Az idea, hogy a tojás belsejében talán végtelen nagyságú felület lakozik, csak egy nagyító szemüveg kell hozzá, és megfelelően apró részekre kell vágni, majd minden darabot további egységekre, Szerémi egész hátralévő életét olyan váratlanul vissza-visszatérő boldogságmorzsákkal töltötte el, hogy ezekben a pillanatokban egy másik, titkos dimenzió érintését érezte a bőrén és hátul a kisagy tekervényeiben valami határozott, vakító villanást.  Azon az egyetlen alkalmon kívül azonban soha többé nem merte megengedni magának ezt a játszadozást, mert bár semmihez nem foghatóan vonzó volt a lehetőség, hogy ebben a másik dimenzióban töltse a napokká váló órákat és perceket, amelyek majd egybefüggő áradattá fogják össze az időt, volt egy jelzés, valamifajta gát, ami bent tartotta a sivár valóságban.

Nem volt kétséges, hogy még egy ilyen megingás, és örökre bele fog veszni, ott ragad a valóság másik oldalán, ahonnan nincs visszatérés, amire persze mindennél jobban vágyott, de a belénevelt anyai szigor megtartotta, a bizonyosság pedig éltette, hogy egyszer úgyis elhajózik ezen a lassú hullámokat vető mély folyón, hogy a hátralevő időben, melynek sosem lesz vége, átadhassa magát a keménytojás eszményi belső felületei szépségének.

Mondhatnánk akár, hogy Szerémi talán szenzoros volt, de minek ilyen megbélyegző címkéket aggatni valakire, aki egyszerűen csak képes értékelni a jól elhatárolható, abszolút formákat.

A vászonra festve is ezt szerette látni, gyakran járt múzeumba, de semmiképpen nem az általa régóta kinézett és várt kiállítás megnyitójára, amikor hemzsegtek a népek, hangos és erőltetett bennfentességgel üdvözölték egymást, túlkiabálva a másikat, és sosem a képekről szólt az esemény, hanem valami egészen másról, amit Béla nem értett, és nem is akart érteni.

Kizárólag hétköznap délelőtt ment, hogy lehetőség szerint egymaga bámulhasson egy-egy neki való kompozíciót, ameddig csak akarja.

Tehát egyezzünk meg abban, hogy Szerémi purista volt, az elválasztás, a dolgok világos és éles metszeteinek rajongója és értője, talán kicsit különös ember, de ki nem az, a maga módján?

Hegedű utcai lakásának legfőbb kincse mégsem egy híres geometrikus festmény, vagy azt ábrázoló nyomat, nem is gondosan rendszerezett albumok sokasága a könyvespolcon, hanem egy meglepő gyűjtemény volt, századfordulós és 20. század eleji festőecsetek, mind természetes anyagból, egykor élettel teli darabok.

Vitrinekben és dobozokban rendezgette őket, némelyiknek saját története volt, ami szorgos kutatómunkával vagy feltárult előtte, vagy éppen az idők végeztéig rejtve maradt. Ott sorakoztak a disznósörtéből készült lapos ecsetek, tömör szálakkal, amelyek valaha erőteljes, széles mozdulatokkal hordták fel a festéket a vászonra, mellette katonás rendben a kolinsky nyest szőréből készült kerek ecsetek, finom hegyükkel, rugalmas ívükkel. Szerémi úgy tartotta, ezekben még ott él a hajdanvolt mesterek keze.

Íróasztala egyik titkos, kicsiny, zárható fiókjában – melynek különleges, mívesen megmunkált, apró kulcsát egy lelakatolt  fadobozban rejtette el az ágyneműtartóban,  az ehhez tartozó lakat kulcsát pedig a konyha, fekete-fehér pepita kőlapokkal burkolt padlóján álló, középmély olajzöldre festett régi kredenc, melyről egyébként már több helyen, főleg a sarkoknál erősen lepattogzott a zománcfesték,  rengeteg, vasalat nélküli, ezért sokszor nehezen kihúzható, néhol már megvetemedett fiókja közül a középső sor, balról a második fiókjában leghátul a kis kerek mécsesek és százas csomag papírzsebkendők mögé dugta el egy gondosan  leragasztott borítékban, melyre 2B grafitceruzával, amelynek puhasága volt a legmegfelelőbb erre a feladatra, mivel a golyóstollal ellentétben, kissé halványabb írásképet adott, hogy semmiképpen ne keltse fel egy esetleges illetéktelen szemlélő figyelmét, meggyőződése szerint ártalmatlannak tűnő, megtévesztő  szavakat írt csupa nagybetűvel, mint például ZÖLD BŐRÖND, vagy KUKORICA TÁROLÓ, esetleg SAVANYÚCUKOR, mindegyiket nagyon alapos megfontolásból – tartotta legféltettebb kincseit, olyan ecseteket, amelyekről úgy tudta vagy hitte, hogy jelentős festők keze nyomát viselik. Egy, állítólag Csók István műterméből kikerült lapos disznósörte, és egy finom, hosszú hegyű ecset, amelyről a szóbeszéd azt tartotta, hogy egy szentendrei festő kezéből származott.

Most már láthatjuk, hogy Szerémi Béla egész élete megfeszített küzdelem volt az intenzív késztetésekkel szemben, melyek ki tudja, honnan jöttek, de az biztos, hogy miközben a külső szemlélő úgy gondolná, hogy latszólag megkeserítették az életét, szépen keretbe is foglalták, saját bejáratú útvesztővé változtatva azt, melyben minden egyes nap újra meg kellett találnia a kijárathoz vezető ösvényt. Ezek a szokások és rítusok pedig kiváló fogódzót nyújtottak az élet általános ürességének elviselésében, melyet még csak nem is érzékelt, hiszen annyi tennivaló várt rá felkeléstől lefekvésig.

Gyakran keresték meg gyűjtők, és Szerémi az utóbbi időben igazán jó üzleteket kötött. Persze nemcsak jól szituált, megbízhatónak tűnő – azt, hogy pusztán csak annak tűnő, nem győzzük eléggé hangsúlyozni ezekben az esetekben, hiszen természetesen nem lehetett annyira rutintalan, hogy ne legyen tisztában azzal, hogy a jólöltözöttség, a szabott öltöny, csináltatott cipő, hozzá illő övvel és a drága óra semmit nem jelent, mivel ebben a szakmában mondhatni szinte már elvárás legalább némi kis csalás, valami fondorlat és furfang, ügyeskedés,  egymás és a vevők épp csak leheletnyi, de mégis kötelező átverése, hogy az üzlet mindenképpen meghozza az eladó számára a várt elégedettséget – személyek keresték fel, sokszor jelentkeztek nála fura szerzetek, néha egyenesen félelmetes alakok, nem mintha nem lett volna alapvetően mindenki gyanús ebben a nyerészkedésre és/vagy megszállottságra épülő közegben.

A kialakult kapcsolatrendszer mintha magától épült volna fel körülötte, ő biztosan nem tett érte semmit, hiszen sem motivációja sem tehetsége nem volt ilyesmire. Szerémi Béla az elhivatottságban és a rendszerezésben hitt, aminek híre ment bizonyos körökben, ahogy ez lenni szokott.

A Kvintett az idők végezetéig három ember sorsát kapcsolja össze: egy szüleit gyászoló fiatal csellista lányét, egy különös, bogaras, mindenfajta kényszerekkel küzdő középkorú gyűjtőét és egy állami gondozásból frissen nagykorúvá vált fiúét. A három főszereplő nem ismeri egymást, a történetükben azonban lassan kirajzolódik egy közös pont: egy ikonikus festőecset. Az ecset a regényben közel sem csak egy egyszerű tárgy – nyomként és közvetítőként kerül egyik szereplőtől a másikhoz, miközben korszakokat és sorsokat köt össze.

A szerző a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon dedikál: 2026. október 3., szombat, 15 óra Kalligram Kiadó stand, Hungexpo.

Könyvbemutató az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon: 2026. október 15., csütörtök, 19 óra Millenáris, Kávézó színpad.