Kertész Imre élete és halálai

Clara Royer író, irodalomtörténész, a Saul fia társ-forgatókönyvírója életrajzi esszét írt a Nobel díjas Kertész Imréről, mely Marczisovszky Anna fordításában március végén jelenik meg. A kötetből a Magvető Kiadó engedélyével közlünk részletet.

„De persze a Kaddis… teljes egészében fikció…”

Bárki is merüljön el a Kaddis a meg nem született gyermekért olvasásában, nem jön ki belőle sértetlenül: Kertész egyetlen írása sem semmisíti meg ily mértékben a folyamatosan megszólított olvasót, a szöveg magába szippantja, majd magára hagyottan, brutálisan taszítja ki magából.

A Sorstalanság azért sebzi meg az olvasóját, mert egyfelől elutasítja a krisztusi passiótörténet óta megszokott szenvedés esztétizálását, másfelől Köves Gyurit egy személytelen nyelv személytelen befogadójává teszi, amely nyelv megakasztja az olvasói azonosulás szokásos folyamatát. A Kaddis a meg nem született gyermekért viszont az olvasók reakciójának gondolatát veti fel, akiknek generációs, nyelvi és társadalmi különbözőségeik legalábbis nem hagyhatók figyelmen kívül.

Az mindenesetre valószínűsíthető, hogy a regény indirekt módon feltételezi az olvasó, vagy akár a hallgató alakját, a Kaddis narrátora ugyanis sokáig nem körvonalazza, kihez is szól pontosan. Az intratextuális olvasónak hamarosan azonosulnia kell a létezésében megtagadott, ám egy entitás emléke által kísértett gyermekkel, amely entitást a narrátor – a „te” megszólításán keresztül – alighogy a meg nem született gyermekként azonosít, az drasztikusan el is tűnik a szövegből: „»…az egyetlen lehetséges diadalra, amilyen e megmaradt létnek, tehát önmagamnak az utódokban – az utódban – benned – meghosszabbított és megsokasított továbbélése, túlélése lenne – lett volna –, nem…«”[1] (Kds., 45–46)     S ahogy a narrátor fokozatosan „saját sírját ássa” és saját „önfelszámolását” valósítja meg, s ahogy elutasítja a fajfenntartási ösztönt, úgy az olvasó egy nem-teremtéssel azonosul: önnön „én”-je száműzetik, majd „te”-vé válva egy nem-apa gyászimája által végleg megsemmisül. Az implicit olvasó alakjának megteremtésével Kertész a szöveg valódi olvasójára radikális másságot kényszerít. Alighanem kizárólag ez az olvasóra kényszerített megsebzettség képes kijelölni a „holokauszt kultúrájának” etikája felé vezető utat.

Szövegét újraolvasva Kertészt magát is „megdöbbent[ette] a halálvágy őszintesége, ami ennek a regényének az ősoka, a spiritus rectora volt”. (MM, 31; K.dossz., 196–197) A kaddist, a judaizmusban a fiúgyermek által a szülei halálakor elmondott imát B., az egykori deportált, a radikálisan éleslátású író „ássa” mind mélyebbre a szövegben, aki megtagadta az időközben volt feleségévé váló nőtől a közös gyermeket. E meg nem született lény, akinek létezését már a szöveg első szava is – egy kiáltás formájában: „Nem!” – tagadja, vezet nem csupán az írás megváltó és önpusztító munkájába temetkező B., hanem felesége meneküléséhez is, aki végül elhagyja a férfit, hogy „éljen”.

Kertész Kaddisa valóban egy hosszú, sűrű, litániaszerű mondatokból szőtt menekülésnek mutatkozik, amely a refrénekben mérlegeli, majd zárja ki még erőteljesebben a gyermek lehetőségét. A regény egy vezérmotívumokkal teli „zenei szövevény” (Kds., 110) – ilyen motívum például a narrátor által a levegőbe ásott sír. A Paul Celan Halálfúgájához hasonlatos kép, amely hasonlóságot Kertész már a mottóban is jelzi, B. tollát ásóvá, az írást pedig az „önfelszámolás” aktusává alakítja.

Kertész 1983-as, első NSZK-beli útja során, amikor keresztülutazott Münchenen, nem is annyira magát a Celan-verset, mint inkább Celan hangját, „zenéjét” fedezte fel. (BKR 13) Straelenben, a holland határ közelében Beckett német fordítója, Elmar Tophoven kezdeményezésére 1978-ban megalapították az Európai Műfordítók Kollégiumát, ahol Kertész egy fordítói ösztöndíjnak köszönhetően tartózkodhatott. Itt ismerkedett meg Elkével, egy sovány, művelt keletnémet nővel, aki mindenáron Nyugatra akart szökni, akár „biciklin” is. A nő, akivel soha többé nem találkozott, meghallgattatott vele egy felvételt, amelyen Celan a Halálfúgát olvassa. Kertész nem értette a német sorokat. Az 1945-ben írt Celan-vers és a saját metaforája közötti hasonlóságra csupán a magyar fordítás olvasása után ébredt rá: „és sírt ásunk a szelekbe / feküdni van ott hely”.[2] Kertészt mélységesen megrendítette ez a költői „esemény” (GN, 209), s a szövegbe német és magyar nyelvű részleteket is illesztett a versből: „…mi közöm nekem az irodalomhoz, arany hajadhoz, Margarete, hiszen a golyóstoll az én ásóm, hamu hajad síremléke, Szulamith…” (Kds., 115)

A regény zenéjének komponálásához azonban, miként azt a regényt nyitó „Nem!” is jelzi, a Thomas Bernhard-i Igen tagolását kölcsönözte. Ez tisztán stiláris, nem tartalmi imitációt jelentett: „…én mindig is stilizálok, vagy mert nem vagyok elég eredeti, vagy mert valóban úgy áll a helyzet, ahogyan Hermann Broch írja, hogy stílus nélküli korban élünk”, írta humorosan barátjának, Eva Haldimannnak 1992-ben, a könyv német megjelenése idején. (HL, 45) A bernhardi mondatban más szövegek is visszacsengenek: az Ördögök, A tulajdonságok nélküli ember, a Közöny, A per, a Levelek egy ifjú költőhöz, vagy Calderóntól Az élet álom – a szövegekből vett idézetek a regény polifóniájáról tanúskodnak.

A szöveg ihlető forrása mindazonáltal a zene volt – elsősorban Gustav Mahler zenéje, akitől akkoriban a Kilencedik szimfóniát hallgatta. (Kds., 43) Eleinte a Gyermekgyászdalok regénycímen gondolkodott, a zeneszerző Kindertotenliederére utalva. „Ily vad vihar, ha bomolt odakinn, / nem küldtem [volna] el én soha gyermekeim”[3] – szól az egyik, lelkiismerettől gyötört sor. A Kaddis világa ugyanakkor semmilyen kétséget nem hagy a „vad vihar” jelentése felől. Az Auschwitz utáni katarzis hiányát feltételező B. végérvényesen nemet mond a felesége által vágyott gyermekre – és indokait sorolva magyarázza döntését. Mert „a totalitarizmus esztelen helyzet”, és „életünk […] puszta fenntartásával is annak fenntartásához járulunk hozzá”. (Kds., 111) Mert B. nem akarja másra rákényszeríteni, hogy zsidó legyen, márpedig a gyermekük védhetetlenül zsidó lenne. (Kds., 136–137) Mert szerinte a jó az irracionális, és a rossz a norma. (Kds., 64–65) Végezetül pedig mert gyűlölte a részben egy internátus elhagyatottságában töltött gyermekkorát. B. radikális pesszimizmusa, amely miatt felesége korábban beleszeretett, végül elpusztítja házasságukat. Amint Kertész egy 1994-es interjúban megvallotta, a Kaddis eredeti szándéka szerint a túlélő lélektanát térképezte volna fel.[4] 1977-ben olvasta a magyarul egy évvel korábban megjelent Efraim című regényt Alfred Anderschtől. Mérhetetlenül felbosszantotta a könyv. „Auschwitzra nincs magyarázat”, bizonygatja Andersch hőse. „A szokott humanista közhely.

Dehogy nincs!”[5] – vitatta naplójában, majd hősére hárítja a „divatos” regény elleni kirohanását:

…mintha ez a minden kijelentést csírájában elfojtó kijelentő mondat valamit kijelentene, holott nem kell éppen Wittgensteinnek lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye: már pusztán a nyelvi logikát figyelembe véve is hibás, legföljebb vágyak, hazug vagy őszintén gyermeteg moralitás és különféle elfojtott komplexusok tükröződnek benne, ettől függetlenül azonban semmiféle kijelentésértéke nincsen.

– fakad ki B. egy összejövetelen, leendő felesége érdeklődését felkeltve. (Kds., 54)

Egy 1984. januári, szigligeti beszélgetés „L.”-lel, a hatvanöt éves egyetemi tanárral – aki sajnálattal mesél neki „az érzelmi elmeszesedéstől” való félelméről, és arról, hogy nincs gyermeke (Kds., 17–18) – valószínűleg tovább érlelte a regényterv gondolatát.[6]

1984 és 1987 között a naplóként is szolgáló füzetében bekezdésenként, ötletenként próbálkozva dolgozta ki a szöveg nagy részét, miközben kétségeivel és az öregedés érzésével viaskodott. Az új regény első mondataival azonban minduntalan elégedetlen volt: „Lábam alatt a csatorna zubog, mintha emlékeim szennyes árja akarna rejtett medréből kitörni, hogy elsodorjon.” (Kds., 185) Így kezdődött a szöveg, egy otthontalan, társtalan férfi bolyongásával, aki önmaga magányos árnya, „egy zsidó, aki el akar pusztulni, de még bolyong a városban”. (BKR 13) A kaddistól a búcsúig vezető utat kellett volna bejárnia. Ám valami hiányzott.

A hiányt egy nő jelentette. Kertész így nyúlt a volt feleség figurájához, akinek a hangját át- meg átszövi az őt megszólító B. hangja – és válik a megsemmisülés imájaként alakot öltő regény csodálatosan többszólamúvá. Egy nő: hogy a B. szavaival ásott sírnak tétje legyen, hogy megtörje a monológot. Kertész „másvilági sétá[ikon]” a valóságban is gyakran egy nővel beszélgetett a születőben lévő szövegről. (GN, 152)

Egy szigligeti este, miután szövegével bajlódott, Kertész bekapcsolta a rádiót. A walkür utolsó jelenetét adták, Wotan búcsúját. Kertész megvilágosodott: megcserélte a búcsú és a kaddis sorrendjét. A városi bolyongást a regény legvégére helyezte, majd egy „Ámen”-nel zárta. S közben úgy határozott, ezzel ellentétesen az eredetileg a végére tartogatott „csúcsponttal” kezd, amelyet végül az egész szöveg egyik refrénjévé alakít: „»Nem!« – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek…” (Kds., 6) Ez az élettől búcsúzó szöveg a még mindig felszabadító merényletként ható wagneri opera előtt is lerója tiszteletét: „…és szűkölésem csak lassan […] csitult bennem valami mélabús világfájdalommá, akár Wotan tomboló haragja a nevezetes búcsú során, mígnem, mintegy az elfúló vonósszólamok ködképeiből, lassan és rosszindulatúan, akár valami lappangó betegség, mind határozottabb körvonalat öltött bennem egy kérdés…” (Kds., 10–11)

A Kaddis megírásában halálvágy hajtotta Kertészt: „Mire befejeztem, többé már nem az a szegény fiú voltam, aki korábban: gazdagabb lettem egy művel, amit sokan elolvastak, sokan megsirattak, sokan nagyon megszerettek…” (BKR 3) Az írás ezúttal is egzisztenciális tapasztalatnak, megsemmisülésnek, átalakulásnak bizonyult.

1989. április 29-én fejezte be a Kaddist, és Bözsike nagynénjének ajánlotta a regényt, amely még ugyanabban az évben, a Kortárs utolsó számában meg is jelent. A folyóiratot akkoriban barátja, a neves költő és műfordító, Orbán Ottó vezette. Orbán állhatatos kérésére Kertész végül engedett, és kivette a címből az eredetileg tervezett pontot a Kaddis és A meg nem születetett gyermekért között. 1990 júniusában egy lila borítójú, vékonyka kötet jelent meg a Magvetőnél. 1987 végén Kertész ugyanis szerződést kötött azzal a kiadóval, amely korábban elutasította, a Magvető élén azonban akkor már egy éve Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom korábbi főszerkesztője állt. Az 1989 utáni új piacgazdaságban a Szépirodalmi csődbe ment, Kertésznek nem lett volna oka nemet mondani.

 

Rövidítések

Kertész Imre művei, kiadatlan szövegei és beszélgetései[7]

BKR            Kertész Imre és Clara Royer beszélgetései, 2013–2015

1. 2013. július 15.
2. 2014. január 23.
3. 2014. január 25.
4. 2014. január 28.
5. 2014. február 23.
6. 2014. február 24.
7. 2014. február 25.
8. 2014. február 26.
9. 2014. február 27.
10. 2014. április 11.
11. 2014. április 12.
12. 2014. április 14.
13. 2014. április 18.
14. 2014. április 19.
15. 2014. július 26.
16. 2014. július 28.
17. 2014. július 31.
18. 2014. december 22.
19. 2015. május 30.

AdK                Akademie der Künste, Berlin, Imre-Kertész-Archiv – a Berlini Művészeti Akadémia Archívuma, Kertész Imre-archívum

Felsz.             Felszámolás

Film                Sorstalanság. Filmforgatókönyv

GN                  Gályanapló

HL                   Haldimann-levelek

JK                    Jegyzőkönyv

K.dossz.        K. dosszié

Kdc.                A kudarc

Kds.                Kaddis a meg nem született gyermekért

Lob.                Az angol lobogó

MM                Mentés másként

Néz.               A néző

NézGI.           A néző, napló 1991–1994, gépirat

NJ                   Naplójegyzetek, napló 1995–2001, gépirat

NK/DT           A nyomkereső; Detektívtörténet

NK2                A nyomkereső

Örök.             Európa nyomasztó öröksége

Pad                 A pad, novella, 1978

STS                 Sorstalanság

Triv.               Trivialitások kertje, napló, 2003. december 5-től 2009. július 14-ig, gépirat

VK                   A végső kocsma

VM                 Valaki más

[1] Kiemelés tőlem – C. R.

[2] Celan 1981, 16–17. (ford. Lator László)

[3] Csengery Kristóf fordítása.

[4]  Szántó 1994, 73.

[5] AdK, 39. sz., 1977. február 23.

[6] Szántó 1994, 72–73.

[7] 1 A rövidítések mellett a szövegben Kertész Imre megjelent kötetei esetében a Petőfi Irodalmi Múzeum – Digitális Irodalmi Akadémia honlapján található digitalizált művek oldalszámait közöljük, lásd https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/kertesz-imre#digitalizalt-muvek, letöltve 2019. január 23. Kivétel ez alól négy megjelent, ám még nem digitalizált kötet: a Haldimann-levelek, A néző és A végső kocsma, valamint a Jegyzőkönyvet tartalmazó, Esterházy Péterrel közösen megjelent kötet, az Egy történet. A Jegyzőkönyv ugyanis a digitalizált változatban oldalszám nélkül szerepel, így JK jelzéssel ebben az esetben is a nem digitalizált kötetre utalunk (a négy könyv bibliográfiai adatait lásd Függelék – Kertész Imre művei). A meg nem jelent írások esetében (NézGI., NJ, Triv.) a gépirat oldalszámait jelezzük. A nyomkereső és a Detektívtörténet esetében az NK/DT rövidítés az 1977-es megjelenésre vonatkozik, amely a digitalizált változatban szerepel, az NK2 pedig A nyomkereső javított, 1998-ban megjelent változatára.