Futni valakivel

Írta: David Grossman - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Egy kutya vágtat az utcákon, egy fiú meg utána. Hosszú kötél köti össze őket, ami folyton belegabalyodik a járókelők lábába, akik méltatlankodnak és szitkozódnak, a fiú meg azt mormogja: „Elnézést, elnézést”, újra és újra. Az elmotyogott bocsánatkérések szünetében kiáltozik: „Megállni! Stop!” – és legnagyobb szégyenére még az is kicsúszik a száján, hogy „Bakker!”. De a kutya fut tovább.

A túlontúl komoly és félénk tizenhat éves Aszaf élete legrosszabb nyarát éli. Nővére eltűnt, ő maga pedig barát nélkül maradt. Rosszul fizetett nyári munkával üti el a nappalokat a jeruzsálemi városházán, esténként egyedül van, tévét bámul és az interneten játszik. Egyik reggel fura, már-már abszurd „küldetéssel” bízzák rá: meg kell találnia egy kóborló sárga labrador gazdáját. Közben a város túlsó oldalán a szintén magányos, viharos lelkű, tehetséges énekes lány, Tamar, ugyanolyan reménytelen feladatot vállal magára: ki akar menteni egy fiatal drogfüggőt a jeruzsálemi alvilágból, és…. megtalálni szeretett kutyáját.

David Grossman, a világszerte ismert és kedvelt izraeli író regénye a Könyvfesztiválra jelent meg a Scolar Kiadónál, ebből közlünk részletet

*

Szinte repül a forgalmas utcákon át, ott is átrohan, ahol pirosat mutat a lámpa. Aranyszínű bundája el-eltűnik a fiú szeme elől, hogy rejtjelként bukkanjon elő ismét az emberek lába között. „Lassabban!” kiáltja a fiú, magában azt kívánva, bárcsak tudná a kutya nevét. Akkor a nevét kiáltaná, és a kutya talán meg is állna, vagy legalább lassítana. Persze tudja, hogy nem így van: a kutya akkor is futna tovább. Még ha szorítaná is a kötél a nyakát, rohanna a célja felé. Hogy vágyom már arra, hogy érjünk már oda, hadd szabaduljak már meg tőle!

Mindez rosszkor történik. Fut Aszaf, a fiú, és zavaros gondolatai messze lemaradnak tőle. Nem akar gondolkodni, teljesen a futásra szeretne összpontosítani, de úgy érzi, mintha a gondolatai hátráltatnák, mintha egy csomó spárgára fűzött konzervdobozt vonszolna maga után. Az egyik doboz a szüleinek az elutazása. Éppen az óceán felett vannak. Először repülnek életükben. A másik doboz a nővére. Rá gondolni sem mer, abból csak baj lehet. Vannak további dobozok is, kisebbek és nagyobbak, összeütődnek, zajt csapnak bent a fejében – a spárga végén van egy, amit már két hete húz maga után, ennek az erőszakos zörgése már-már megőrjíti, azzal nyaggatja, hogy zúgjon már bele Dafiba, hiszen meddig lehet ezt még halasztani? Aszaf tudja, hogy meg kell állnia egy percre, hogy rendbe rakja a dobozait, de a kutyának más tervei vannak.

Aszaf felsóhajt – „A fenébe is!” –, mert egy perccel az előtt, hogy az ajtó kinyílt és őt behívták volna, hogy nézze meg a kutyát, már nagyon-nagyon közel állt ahhoz, hogy azonosítsa magában azt a részt, amelyik épp készül belezúgni Dafiba. Akkor végre rájöhetett volna, melyik az a hely, amelyik állandóan sugdos neki, és rászólhatna, hogy hagyja már abba. Dafi nem neked való. Ez a lány mindig csak gúnyolódik mindenkin, különösen rajtad: miért kell ezt a butaságot csinálnod, ráadásul minden éjjel? Már majdnem sikerül elhallgattatnia ezt a zavaró hangot, amikor kinyílt az ajtó. Annak a szobának az ajtaja, ahol a múlt héten minden nap ült, reggel nyolctól délután négyig. Az ajtóban soványan, sötét és keserű képpel ott áll Avraham Danoh, a városi Köztisztasági Hivatal helyettes vezetője. (Aszaf apjának a majdnem-barátja, aki munkát szerzett a fiúnak augusztusra.) Danoh felszólította a fiút, hogy emelje fel a hátsóját és jöjjön vele a ketrecekhez, mert végre van munka a számára.

Danoh fel-alá járkált a szobában és elkezdett magyarázni valamit egy bizonyos kutyáról. Aszaf nem figyelt. Általában egy perc kell neki ahhoz, hogy belerázódjon egy új helyzetbe. Lassan követte Danohot a Városháza folyosóin, ahol emberek álldogálnak, mert vagy számlákat és adót jöttek befizetni, vagy fel akarták jelenteni az egyik szomszédjukat, aki engedély nélkül bővítette a házát. Aszaf a tűzlépcsőn át lement Danoh után a harmadik emeletről a hátsó udvarba, és közben azon tűnődött, hogyan fog ellenállni Dafinak, és hogyan kellene reagálnia arra, ha Roi azt mondaná neki, hogy próbáljon meg végre férfiként viselkedni. Távolról már hallatszott egy kutya kitartó és erős ugatása. Vajon miért ugat? A kutyák kánonban szoktak hangoskodni – többször meg is zavarják álmodozás közben –, most viszont csak ez az egy ugat. Danoh kinyitott egy ajtót a drótkerítésen, és közben hátraszólt, de Aszaf a nagy zaj miatt nem értette, mit mond. Még egy ajtó következett, majd Danoh intett, hogy lépjen be a ketrecek közötti szűk folyosóra.

Összetéveszthetetlen volt a hang. Danoh nem csak egy kutya miatt jött le vele. A ketrecekben nyolc vagy kilenc kutyát számolt össze. De csak az egyik állat volt izgatott; mintha a többit is ő képviselné. A többiek csendben voltak, kábán nézelődtek. A szóban forgó kutya nem volt nagy, de tele volt erővel és vadsággal. Elkeseredettnek tűnt. Aszaf ennyire elkeseredett kutyát még soha nem látott. Minden rázkódott és zörgött, ahogy a kutya nekitámadt a dróthálónak, újra és újra – aztán rémületes vonításban tört ki, ami nem is vonítás volt, inkább a sírás és az üvöltés furcsa keveréke. A többi kutya állt vagy feküdt, és meglepetten, sőt tisztelettudóan hallgatott. Aszafnak sajátos gondolata támadt. Ha egy ember így viselkedne, ő odasietne hozzá és megkérdezné, mi a baja. Vagy inkább sarkon fordulna, hogy a másik egyedül maradhasson a bánatával.

A zajok és ugatások szünetében Danoh csendben és gyorsan magyarázni kezdett: az egyik felügyelő két napja találta meg a kutyát a Kikar Cionon. Először azt hitte, hogy a veszettség kezdeti stádiumában van, de a dühöngésen kívül az állat ennek nem adta más jelét. A kutya piszkos volt, és volt rajta néhány sérülés, de máskülönben kitűnő egészségnek örvendett. Aszaf észrevette, hogy Danoh a szája sarkából beszél, mintha nem akarná, hogy a kutya is hallja. Szinte suttogott.

–  Már negyvennyolc órája csinálja, és még mindig nem fáradt. Nem semmi, mi? – A kutya rábámult, amitől Aszaf egy kicsit összezavarodott. – Nem kóbor kutya.

–  Miért, kié? – kérdezte Aszaf, és hátrahőkölt, mert a kutya megint nekitámad a dróthálónak, megrázva a ketrecet.

–  Ez itt a kérdés, – felelte Danoh orrhangon, és megvakarja a fejét. – És ez az, amit neked kell megválaszolnod.

–  Nekem? Hogyhogy nekem? Hol találjam meg a gazdáját?

–  Amint ez a kalb lecsillapodik, megkérdezed tőle.

Érdekes, hogy Danoh a kutya arab megfelelőjét használta: kalb. Aszaf kérdően nézett rá, és Danoh folytatta:

–  Egyszerűen azt tesszük, amit ilyen esetekben mindig. Pórázt teszünk rá, és megsétáltatjuk. Egy-két óra, és biztos, hogy a tulajdonosnál köt ki.

Aszaf azt hitte, viccel – ki hallott már ilyet? De Danoh nem viccelt. Ingzsebéből kivett egy összehajtogatott papírlapot, és azt mondta:

–  Nagyon fontos, hogy mielőtt visszaadod a kutyát, ezt aláírasd a tulajdonossal. Ez itt a 76. számú űrlap. Tedd a zsebedbe, és el ne veszítsd! Kissé szórakozottnak tűnsz. Még fontosabb, hogy magyarázd el a mélyen tisztelt tulajdonosnak, hogy büntetést kell majd fizetnie. Százötven sékelt. Először is azért, mert nem vigyázott a kutyára, és majd ebből megtanulja, hogy ezentúl gondosabban járjon el. Másodszor meg azért, mert ez a minimális (itt Danoh gúnyosan meghúzta az első szótagot) kárpótlás azért a fejfájásért és kényelmetlenségért, amit a városnak okozott, nem is beszélve arról, hogy micsoda remek munkaerő pazarolta erre a drága idejét! Szóval jobb, ha fizet, különben pert kap a nyakába.

Amikor a remek munkaerőt említette, kissé túl erősen rácsapott Aszaf vállára, majd így folytatta:

–  Ha megtalálod a tulajdonost, utána visszatérhetsz a Vízügyi Osztályon lévő szobádba és az adófizetők pénzén tovább vakargathatod a füled tövét egészen a nyári szünidő végéig.

–  De hogy találjam meg? – próbált ellenkezni Aszaf. – Nézd, ez őrültség…

De akkor megtörtént: a kutya meghallotta Aszaf hangját, és egyszerre elhallgatott.

Rajki András fordítása

támogatás