„Én is csak rendező lettem”

Esztergályos Károly pályája az 1960-as évek elején indult, amikor a televízió még gyerekcipőben járt Magyarországon. A főiskolán filmrendezést tanult, bár eredetileg karmester vagy színházi rendező szeretett volna lenni, végül a televízió mellett döntött, mert állandó munkalehetőséget kínált. Első televíziós filmjét 1963-ban készítette (Egy csónak visszafordul), utoljára 2010-ben ült a rendező székben. A beszélgetésben szót ejtünk az öregedésről, családról, regényírásról, régi filmekről, szerelemről és természetesen a zsidóságról is.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– Ilyen kérdést csak öregeknek tesznek fel. Óvatosan, nem kimondva a teljes kérdést: mi a fenével telik el a napja ennek a vén marhának, ha nem csinál semmit? Pedig a semmittevés nagyon időigényes tevékenység. Most például próbálok válaszolni egy interjú kérdéseire, és nem foglalkozom azzal, mit csinálok utána. Eszembe jut, hogy a Bóka László név többször is előfordul a múltamban. Ön, gondolom, nem rokona a hatvanas években elhunyt egykori írónak. Én két filmet is csináltam, nem túlzottan jelentős filmeket, két művéből, de a családi legendárium szerint a Papa, amikor kiszabadult a hadifogságból, akkor a szintén ott hadifogoly Bóka László nadrágjában jött haza. Gondolom saját katonanadrágja nem bírta volna ki ezt a hosszú utat.

 – Ha már család, gondolkodott már azon, mit örökölt az Édesanyjától és mit az Édesapjától?

– Ma, amikor húsz évvel vagyok öregebb, mint a Papa, amikor meghalt, viszont egyre jobban hasonlítok rá. A Papa 1942/43-ban amikor az ország törvényei a zsidók kirablására és megölésére szólítottak, a saját élete kockáztatásával mentett zsidókat a biztos haláltól. Ezt gyerekkoromtól fogva tudtam. Ez fontos. Szeretném, ha azt a tartást örököltem volna Tőle, akkor is, ha az én életem nem állított ilyen próba elé. „ALKALMATLANSÁGI BIZONYÍTVÁNY. …a Vilma királynő úti parancsnokságon – ott, ahová bevonultam….  Amikor a szemem kitisztult, azt már könnyebben olvastam el, ami fölötte állt: „Mindennemű szolgálatra alkalmatlannak osztályoztatott”, akkor értettem meg, hogy többé nem kell félnem a munkaszolgálattól (részlet VAS ISTVÁN: AZUTÁN című memoárjából)” Az apám számára Ady Endre volt a költő, Vas István nevét nem ismerte. Ismerte viszont Faludy Györgyét a rossz Villon átköltésekből. Ő nem tartotta rossznak ezeket, csak a Mamám. Apám mentette meg Vas István életét, de nem azért, mert a verseit szerette, ahogy ezt Vas az emlékezéseiben gondolja, megmentett másokat is, akik egyetlen sor verset nem írtak soha. Vagy negyven év telt el, amikor a már rég elporladt doktor emlékét emlékirataiban, néhány mondatban, Vas István felidézte. Bár minden részletét tévesen, de a lényeg igaz volt. A főorvosnak ez már teljesen mindegy volt, mert akkor már halott volt. A maga szerény módján megmentett néhány lelket. Ha igaz, hogy aki megment egy életet, … (és miért ne lenne igaz?), akkor ő valóban megmentette a világot, bár a világ erről nem látszott tudomást venni. Pedig azt is elismerésnek vette volna, ha a világ kis igazának tekintik (ad notam: kisnyilas), de nem tekintették. Erős volt. De ekkor már ez is teljesen mindegy volt. A halottak már nem erősek. De nem is gyengék.

Gyerekkoromban annyira hasonlítottam a Mamára, előfordult, hogy vadidegenek szólítottak meg az utcán, nem az Ő gyereke vagyok-e… Vonzódásomat a komolyzenéhez, a világlátásom, a humorom, a lányom tekintetét, mosolyát, szinte mindent, ami fontos, Tőle örököltem. A Mama származásáról nem tudtam, soha nem mondta, hogy zsidó lenne. A Nagymamám mindig keresztet vetett a villamoson, ha a Mártírok útján kanyarodott a katolikus templom előtt. A férje 29 évesen elesett az I. világháború első évében. A Nagymamám ekkor 27 éves volt, 93 éves koráig élt. A második világháborúban elvesztette a fiát. Eltűnt, mondták. Talán tényleg nem tudták, talán jobb, ha az anyja így tudja. Ma már tudom, munkaszolgálatos volt. Van olyan hír, hogy agyonlőtték. Megtizedelték valamiért az egységét, és ő tizedik lett. Sosem derült ki. Emlékszem, hogy kisgyerek koromban, nem is olyan kicsi, 11, 12 éves lehettem, ha váratlanul csöngettek a lakásban, mindig azt gondoltam, lehet, hogy a Pistika… A Nagymamám így emlegette. Ha emlegette egyáltalán hangosan, talán nem. Talán csak a Mamám. A Nagymamám akkor még biztos, hogy várta vissza. 7-8 éve ért csak véget a háború. Mi az a hét, nyolc év, ahhoz képest, hogy a férje harminchét, harmincnyolc éve halt meg. Azt hiszem, én is azt gondoltam, hogy mi közöm van nekem ahhoz, hogy milyen vallása volt annak a szegény fiatalembernek, aki a nagyapám volt és az első világháború első évében meghalt…

– Mi az, ami fiatal korában a filmkészítésen kívül még érdekelte, hiszen, ha jól tudom nem filmrendezőnek készült?

– Fiatal koromban – ezt az időszakot meglehetősen szabadon értelmezve – mindenekelőtt a szerelem érdekelt. Aztán a komolyzene, az irodalom, Olaszország, a lányok, a második világháború története, de elsősorban a szerelem filmen, zenében, irodalomban és az életben. Szerelem a filmjeimben. Száz százalékig vallom, amit Updike megfogalmazott: „Az ember elmehet akár a hold túlsó oldalára, és vissza is térhet, de akkor sem fog csodálatosabbat vagy különösebbet látni annál, ahogy a férfiak és a nők egymásra találnak.” („Szerelemfigurák a hidegháború idején” ford. Sipos Katalin)

Amúgy karmester szerettem volna lenni, de nem voltam elég tehetséges. Így aztán, mint sok rendező, aki kudarcot vallott az álmaiban, én is csak rendező lettem.

– Nagyon kedveltem a Szigorúan retusált portrék című könyvét. Jól sejtem, hogy a könyv bármennyire is Ghitta Carellról szól, azért mégiscsak a szülei szerelme adta az inspirációt? Vagyis ez kötet talán kissé önéletrajzi ihletésű, nem?
– A regényt nem a szüleim szerelme inspirálta. Kiindulása egy kiállítás kapcsán (Ghitta Carell fényképei a Nemzeti Múzeumban) az az ötletem, hogy elképzeltem, hogy Carellt meghívják Rákosi 60. születésnapi ünnepi fotóját elkészíteni. Ez olyan a valóságtól elrugaszkodott ötlet volt, (Ghitta a háború után soha nem járt Magyarországon) hogy utána már bármit írhattam, nem gátoltak a tények. Amúgy persze vannak benne önéletrajzi elemek, de a hűség a tényekhez nem jellemző erre a könyvre, ez színtiszta fikció.

– Azt gondolom, már nem szeretne sem filmet, sem színházi előadást rendezni, de azon nem gondolkodott, hogy újabb regényt írjon? Kérdezem ezt annál is inkább, mert rendkívül izgalmas a családfája, jó pár történet rejtőzhet ott.

– Azt hiszem, annál izgalmasabb nem történt a szüleimmel és velünk (hárman vagyunk testvérek), hogy megszülettünk ,1941-ben én, 43-ban Cili, János 46-os születése már természetesebbnek tűnik, a felszabadulás után. Visszatérve arra, hogy regényt tervezek-e. Nem tervezek. Viszonylag jól írok, főleg dialógot, mondták néha elismerően, mikor visszautasították a regényem kiadását, de egész biztos nem vagyok író. Ez már elég ok lenne, de van prózaibb is. Regényt még csak-csak lehetne írni, de megjelentetni alig. Én nagyon hálás vagyok a kiadómnak, aki abszolút idegenként felajánlotta, hogy megjelenteti a regényemet, de mivel egy kis és szegény kiadóról van szó, egy sor reklámra nem tellett. Így a könyvem teljes titokban jelent meg, egy-egy példány megbújt a könyvhegyek árnyékában a boltokban, és aztán el is tűnt. Az igazat megvallva, azt se tudom, hogy eladtak-e belőle akár egyetlen példányt is… Nincs szerencsém a kiadóimmal, az első könyvem, amiben filmjeimről, színészekről és a tévéről írtam, (Meztelen képernyő – A tévé aranykora) azért tűnt el, mert a kiadó csődbe ment és megszűnt. Azóta egy újabb kötetre való írást publikáltam a facebookon, ezeket szívesen összegyűjteném, de kiadót már nem keresek.

– Tudom, hogy nem kedveli a „televíziózás aranykora” kifejezést, ennek ellenére nem úgy látja, hogy amikor aktívan készített tévéfilmeket az mégiscsak egyfajta termékeny időszak, televíziózás szép időszaka volt?

– Teljes mértékig az volt. Számomra a televíziózás időszaka volt, jelző nélkül, ma meg nincs televíziózás, illetve ami van az teljesen más. Még azt se mondom, hogy rosszabb, de köze ahhoz, amit televíziózásnak neveztek, amikor én ott filmeket rendeztem, nincs.

– Ha valaki megkérdezné, ahogyan most én, melyik filmjét említené, amit nagyon szeret, természetesen a mai szemével? (Hiszen bármennyire is úgy tűnik, mintha nem szeretne nosztalgiázni, azért mégiscsak elindította a facebookon a Sehol nem látható filmek krónikája című sorozatát. Ez mégiscsak jelez valamit.)

– Egy csónak visszafordul (1963). Ez volt az első film az életemben. Hogy jó volt-e ez a film, vagy rossz, nem derül ki már, mert valaki aláírt egy papírt arról, hogy a filmet „ki kell selejtezni”. Így aztán kidobták, talán fésűt csináltak belőle, selyempapírral lehetett rajta muzsikálni. Ez csak évek múlva derült ki, amikor valaki kereste a filmet az archívumban, de az soha nem derült ki, ki írta alá azt a papírt, és miért? Azóta már papírt is kidobták…

„Te fiú!” – mondta Venczel Vera az ablakban, virrasztva félálomban, hajnalban a Táncsics Mihály utcából nyíló kis benyílót lezáró boltíves ház első emeleti ablakában. A fiú keserűen, másnaposan és csuromvizesen megy hazafelé, a lány virraszt az ablakban, megsajnálja a fiút, hogy olyan vizes. Ledob neki egy törülközőt az Egy csónak visszafordul, a már csak az én emlékeimben élő film egyik, már csak az én emlékeimben élő jelenetében. Talán azért ezt a jelenetet mondom, mert úgy érzem, egy több mint hatvanéves filmet jobb, ha csak az emlékezet őriz.

Nem nagyon szoktam megnézni régi filmjeimet, inkább csak akkor, ha valami miatt muszáj. Krisztina szerelmese (1969), azaz ötvenhat éve. Még leírni is sok. Azért került elő, mert az M3 műsorára tűzte, gondoltam belenézek. És ottragadtam. Sok mindenre nem emlékeztem belőle, a forgatás emlékei előbb tolultak fel, minthogy mi lesz a következő jelenet. De mire a végére értünk, megfogott. Nem emlékeztem, rá, hogy ennyire jó. Második szerzői filmem volt, saját forgatókönyvemből rendeztem. Persze nem egy mai film, de olyan volt, mint a hatvanas évek jó francia filmjei. De nem zárom ki, hogy csak az én szememmel. Ezt egy pár éve gondoltam, de az a pár film, amit „szeretek” olyan, mint a szerelmeim, akkor mindegyik az igazi volt: Pillangó (1971), Az ember melegségre vágyik (1972), Kaputt (1974), A portugál királylány (1974), Tanúkihallgatás (1981), Operabál 13 (1981), Hajnali párbeszéd (1985), Dráma a vadászaton (1987), és végül, de semmikép nem utolsósorban 1990-ben az Édes Anna.

– Néz ma tévét? Ha igen, milyen műsorokat?

– Ritkán és teljesen véletlenszerűen.

– Figyelemmel kíséri, érdeklik a mostani magyar filmek?

– Soha nem néztem meg minden magyar filmet, ma még kevesebbet nézek. Azt hiszem, a legjobbakat láttam. De nem fogok bizonyítványt osztani. Amikor csak kapcsolgatva a magyar mozitévén bele-beleszaladok egy-egy régi filmbe, amit nem láttam a maga idejében, általában úgy látom, valamikor helyesen döntöttem. Persze a tévéfilmekre ez ugyanúgy vonatkozik. És régi igazság: rossz filmet csinálni, pontosan olyan nehéz, mint jót.

– Mi a véleménye a mai filmkészítési lehetőségekről összehasonlítva a Kádár-koriakkal?

– Nem ismerem a mai lehetőségeket, és régen is nagyon kevéssé ismertem. A TV másként működött.

– És utoljára: tekintettel arra, hogy ez az interjú a Szombatnak készül, elengedhetetlen, hogy rákérdezzek, fontos-e Önnek a zsidósága?

– A nagyapám, Esztergályos János (1873-1941) gondolatait idézem, aki a Képviselőházban 1939. március 7.-én, „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvényjavaslat” vitájában, mint a Magyar Szociáldemokrata Párt vezérszónoka mondta:

„…Én ott álltam az esztergapadnál hosszú évtizedeken keresztül, mint vasesztergályos. Sohasem jutott eszembe megkérdezni, hogy aki mellettem dolgozik, zsidó-e, buddhista-e, vagy sváb, sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezzem: te, szaktárs, mi a vallásod, zsidó vagy-e, vagy keresztény? Az volt a fontos, hogy becsületes munkástárs legyen, (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) aki munkástársainak érdekeit gyalázatosan nem árulja el.”

A nagyívű beszédet – melyet Tanúkihallgatás című filmemben Tordy Géza tolmácsolásában idéztem, így fejezte be: „S befejezésül meg kell állapítanom, hogy annak az új világnak a megszületését, amelyet önök hirdetnek, nem fogják elősegíteni ezzel a törvényjavaslattal. Mert az új világnak az emberszeretet jegyében kell megszületnie, nem pedig a gyűlölet jegyében. A mának mütyürke-politikusai az ő békaszemléletükkel nem tudnak felemelkedni oda, hogy ember és ember között a békét, a szeretetet, a megértést, a megbecsülést szolgálják; ezért hozták ide ezt a gonosz javaslatot, amelyet én nem szavazok meg. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)” Apai nagyapám két héttel a születésem előtt, 1941. május 4-én halt meg.

Anyai nagyapám mikor elment a nagy háborúba, Goldberger Vilmosként ment. Az értesítés szerint „Geréb Vilmos zászlós, magyar királyi 24. honvéd gyalogezred, hősi halált halt a hazáért 1915 november 1-én.” A hadseregben gondot okozott neki zsidós neve, vagy csak egyszerűen magyar nevet akart, ha már úgyis meghal a hazáért, ki tudja? Most meg az első világháború veszteségi adatbázisában a neve: Gellért Vilmos, Goldberger… Vajon milyen néven halt meg szegény, ott a Siemikowce körüli csatatéren? A halálhírnél egy kereszt és egy szám: 29, azaz huszonkilenc évesen halt meg. A kereszt azt jelenti. Mit jelent a kereszt? Geréb volt, csak a nevét valahol elírták Gellértre? Vagy fordítva. A gyerekei Geréb István és Geréb Borbála lettek, később (1928-ban). Felesége, Márkus Ilona, özvegy Geréb Vilmosné néven élte hosszú életét.

Pár hónappal ezelőtt kikértem a rólam szóló III/ jelentéseket (nem voltam egy nagy falat, alig van) ezek között találtam Kristály fedőnevű ügynök jelentésében: „…tudomásom szerint félzsidó származású…” Mindezt 1975-ben. Hát, nem tudom, ő honnan tudta, de többet tudott, mint én.

Pár évvel ezelőtt egyértelműen azt válaszoltam volna, hogy nem lehet fontos az, ami nincs. Hozzá tartozik, hogy soha, iskolában, munkahelyen nem tudtam, hogy ki zsidó, és ki nem. Soha nem is érdekelt. Ma azt mondanám, olyan sokáig nem tudtam róla, hogy nem tudom értelmezni a kérdést. Idén tudtam meg, hogy a Mama csak 1928 óta Geréb, bár 1911-ben született. Hogy megtaláltam a zsidóságom, nem érzem, áldás ez, vagy átok. Azt hiszem, az én számomra, az én koromban ennek már nincs jelentősége.