Ember, hatalom, történelem

Spiró György regényei

Az ebben az évben 80. születésnapját ünneplő Spiró György évtizedek óta fontos alakja a magyar kortárs irodalomnak, miközben nem tartozik egyetlen csoporthoz, trendhez sem, s teljesen szuverén életművet mondhat a magáénak. Emellett mintha két különálló szerzői személyisége lenne. Van egyfelől a drámaíró Spiró György: kultikus darabja a Csirkefej, de egyéb színpadi művei is – néhány jelentős kivétellel, mint amilyen például A békecsászár, Az imposztor – kortárs témákat, problémákat dolgoznak fel, mai társadalmi közegeket mutatnak be. Azt mondhatjuk, kvázi-naturalista színpadi szerző, akinek ugyanakkor a nyelvhez való viszonya, iróniába fordított tragikum-szemlélete túlmutat elődei elképzelésein és praxisán. Van másfelől a prózaíró Spiró György, aki főként regényei révén ismert, s ezen, többnyire nagyterjedelmű, „asztalt beszakító” és főként az elmúlt korok iránt érdeklődő műveivel válik el, különböződik el prózaíró kortársaitól. (Itt tehetjük hozzá, hogy ír emellett novellákat, méghozzá kifejezetten jókat, de a mai kortárs prózában meghatározó szerepét mégis a regényei adják.) Első nagy sikere, Az Ikszek középpontjában a 19. század első felének sztárja, a színész, drámaíró és színigazgató, Boguslawski életének utolsó éveit dolgozza fel, ezen belül is a környezetéhez és a hatalomhoz való viszonyát (és azok viszonyát hozzá); a Jövevényben és annak átírt, sűrített verziójában, a Messiásokban pedig a 19. századi párizsi lengyel emigráns-kör, illetve a körülöttük kibontakozó vallási szektáról olvashatunk, ahol költők, többek között Adam Mickiewicz és Juliusz Słowacki is jelentős szerepet játszottak; a Fogság egy, az első században Rómában nevelkedő, majd egészen Jeruzsálemig és Alexandriáig eljutó zsidó fiú, Uri életét mutatja be, aki tanúja lesz számos történelmi eseménynek, és a később megváltóként tisztelt elítélttel, Jézussal is találkozik a börtönben; a Diavolinában Gorkij súlyos betegségének, olasz emigrációjának és hazatérésének éveit (és összetett viszonyát a sztálini diktatúrával) az őt ápoló doktornő, volt cseléd szemszögéből láttatja; a Tavaszi Tárlat az 1956 utáni letartóztatások során kialakult terror légkörét érzékelteti egy mérnök kálváriáján keresztül, felesége munkája révén pedig a korabeli magyar kultúrpolitikát és a diktatoriális viszonyoknak kitett képzőművészek érvényesülési (és élet-)lehetőségeit; a Padmalyban Táncsics Mihály megszállott (és némileg meddő) küzdelmét a társadalom modernizálásáért és a nép felemeléséért, s ezzel együtt életét az 1848-1849-es forradalom, az azt követő megtorlás, valamint a dualizmus idején, ugyanakkor nem őt, hanem feleségét, a rendkívül nyomorúságos körülmények közül érkező Seidl Terézt állítva a fókuszba. És így tovább: Spiró könnyedén mozog különböző korok, birodalmak és országok, népek, nyelvek, kultúrák, nagypolitikai és egyéni sorsok (a történelem makro- és mikroszintje) között.

Ami a korhűség mögött van

Ami köztudott róla, mert többször nyilatkozta is, hogy a könyvei megírása előtt nem is hosszú hónapokig, hanem olykor évekig komoly könyvtári-levéltári kutatómunkát végez, hogy minden apró részletnek, körülménynek, adatnak utána eredjen, megismerje az adott kor történelmére, adott esetben építészetére, művészetére, tudományára, filozófiájára stb. vonatkozó szakirodalmat, valamint elolvassa szinte az összes vonatkozó forrást. Első regényében, a századfordulón játszódó Kerengőben még nem így járt el, de ott nem is volt számára fontos a történelmi helyzet és a miliő ilyen pontos megrajzolása: más volt a regény tematikai fókusza. (Ráadásul a századforduló kultúrájával kapcsolatban egy átlagbölcsésznek vannak is alapismeretei, ezért sem volt szükség komolyabb előkészületekre; a római császárság első századi szakaszáról, amikor a Fogság játszódik, már lényegesebben kevesebb tudásunk van; vagy éppen a 19. századi párizsi lengyel emigráns-körnek, illetve az ottani vallási szektájuknak is nyilván nagyon alaposan utána kellett nézni, hiába „lengyeles” – műfordító és irodalomtörténész is – a szerző.) Tehát az Ikszektől, a második regénytől kezdve ez az akkurátus anyaggyűjtés, kutatás hozzátartozik Spiró módszeréhez, azóta következetesen eszerint dolgozik.

Ebből is következik, hogy Spiró regényeinek leginkább szembeötlő jellegzetessége a korhűségre törekvés. A Fogságot illetően például Szilágyi Ákos ír szinte mértéktelenül burjánzó történelmi tudásról, amely egyfelől korabeli forrásokból (Suetonius, Tacitus, Josephus Flavius, Cassius Dio) és mai, nagyrészt pozitivista szemléletű, azaz (elvileg) nem prekoncepciózus szakirodalomból származik. Érdekes, hogy éppen a korhűség kívánalmának követése alapján derül ki viszont, hogy a római birodalom egyes városai mennyire modernnek tűnő helyek voltak, ahol virágzott a kereskedelem és a banki szféra, a hajózási és biztosítótársaságok, az emberek többemeletes társasházakban laktak.

Jól látható ugyanakkor, hogy a jobban sikerült könyvei nem fordulnak át terméketlen adathalmozásba, pozitivista részletgyűjtögetésbe, hanem ezek apró építőkockákként világokat építenek, oly módon, hogy ott harmonikusan összeépüljön ez a referenciális, történelmi tényekre alapozódó fikció a tisztán irodalmival, azaz a csakis a fantázián alapuló szövegtérrel. (Az egyetlen kivétel talán a Diavolina, ahol egy idő után az olvasó minden bizonnyal kezd belefáradni, belefásulni a szereplő-, és az ebből következő névkavalkádba – holott érthető a szándék, annak érzékeltetése, hogy a nagybeteg Gorkij körül mennyi ismerős, látogató, követő vagy épp haszonleső tolongott, milyen politikai játszmák zajlottak a Szovjetunióban és kifejezetten az író körül, és hogy ő maga is mennyire erőltette ezeket a látogatásokat, a társasági életet, hogy ne kelljen belegondolnia a közelgő elmúlásba.)  S nem csak összeépül referenciális és fiktív, hanem kölcsönviszonyba is kerül, megmozgatja egymást, valami radikálisan újat hoz létre, s így az apró részletek is más vonatkoztatási rendszerbe kerülnek, mint amelyre számíthattunk volna. Ráadásul szerencsésebb esetben ezek az újonnan születő világok némi elvonatkoztatással „világmodellé is válnak”, valami olyasmivé, amelyek az olvasóra tett intenzív hatásukkal az értelmezés egy absztraktabb szintjéhez terel bennünket. Margócsy Az Ikszekről írta ezt (de voltaképpen az igazán jól sikerült kisregényeinek bármelyikéről el lehetne mondani): „Spiró regényének az értéke nem abban rejlik, hogy történelmi érdekességeket tudott nagyszabású előadásban megeleveníteni, hanem abban, hogy sikerülvén kikerülni a parabolás ábrázolás csábító kelepcéit, a leleplezett történelemnek mint anyagnak és témának kihasználásával olyan világmodellt alkotott, melynek tragikus belátásaiból fakadó összhatása, mind a teoretikus, mind az érzéki befogadás számára felkavaró erejű.” A tárgyi részletesség mellett viszont nagyon kevés a klasszikus leírás, az apró részletek, adatok inkább a többnyire sodró erejű narrációban jelennek meg, de tömegesen, zuhatagszerűen, mintegy egyetlen levegővel áradó szöveg: ebben mesterének az amúgy a Diavolinában is megidézett – igaz, ott sok vonását tekintve kicsit karikaturisztikusan megrajzolt – Gorkijt tartja.

A történelmi regény ma

Szóval történelmi regény…  Sokan és régóta űzik ezt a műfajt, ugyanakkor jól látható, hogy Spiró regényei azért már más kulcs alapján működnek, mint Walter Scott művei vagy Victor Hugótól A párizsi Notre-Dame – de nyilván Mikszáth regényeihez képest is más az atmoszférájuk és működésmódjuk.

Nem igazán alakult ki konszenzus abban a tekintetben, hogy Spiró vajon a történelmi regény megújításában, átformálásában, újraszabásában sikeres-e, vagy éppen áltörténeti regényeket ír: definíció kérdése. (Miközben arra is hivatkozhatunk, hogy Spiró tudatosan hagyományos eszközökkel működtetett regényeit – prózapoétikai jellemzőiket tekintve – többnyire a posztmodern trenddel szembemenő kísérletekként szokás emlegetni.)

Definíció, fogalomtisztázási kísérlet sokféle létezik, most az egyszerűség kedvéért nézzük azt a formulát, amely Heller Ágnes A mai történelmi regény című, némileg Lukácsra támaszkodó, az ő tézisét továbbgondoló és frissítő könyvében fogalmaz meg. Heller egyfelől általában is jellemzi a történelmi regényt, tehát a műfaji hagyományokat is rögzíti. Eszerint egyrészt itt a főhős maga a történelem, de a jó művek esetében mindazonáltal egyensúly van a történeti tények, események, figurák köré rendeződő „történeti fikció” és a tisztán irodalmi fikció között. Valamint: szemben a történetírói munkákkal, itt minden történés cselekvés is egyszersmind, és itt többnyire el vannak varrva a szálak, van lezárása a szövegnek. Viszont – és ez már az ún. lélektani prózával állítja ellentétbe a történelmi regényt, szereplőinek van ugyan belső életük, de ezek a benső történések nem annyira pszichológiai szempontból érdekesek, inkább „belső reflexiók”, mint például „lelkiismeretfurdalás, bosszú és megbocsátás konfliktusa, az ügynek való odaadást vagy az ügyben való csalódást követő belső dialógusok, főleg a döntést megelőző belső beszéd folyamán”. (39) S talán a legfontosabb megállapítása: „A jó történelmi regényben az ember nemcsak részt vesz a történelemben (…), hanem a történelem is rajta hagyja a pecsétjét”. (40)

A főszereplők akkor érdekesek, ha középen állnak történelmi erők között: ettől a pozíciótól épphogy nem középszerűek lesznek, hanem „nagyobbak a hatalmasságoknál”. S itt már a mai, kortárs történelmi regénynél jutunk el, hiszen ez a verzió immáron nem igazodik normákhoz (a korszellemhez viszont igen), s gyakran szándékosan nem csak hogy hétköznapi szereplőket működtet a fókuszban, hanem olykor kifejezetten csekély hatalmi pozícióval bíró, subaltern (alávetett) személyeket: nőket, etnikai kisebbségeket például; vagy éppen a szerelmi szálat emeli ki. Cselekménybonyolítás és értékviszonyok kifejezése tekintetében hajlik a toleranciára is, azaz a cselekmény központi tárgyát képező küzdelemben mindkét oldalnak elismeri a saját igazát.

Spiró „történelmi embere”

S valóban, Spiró György történelmi regényei számos szempontból nagyjából meg is felelnek az utóbbi verziónak, a műfaj kortárs változatának. Már csak a szereplők szintjén is: régi környezetben is modernizálja őket, ami persze némileg anakronisztikusnak hat a szövegeiben. Főként Urit a Fogságban: a mai emberekhez közelálló személyisége egyértelműen modernnek tűnik (igaz, ugyanakkor jól megfeleltethető a korszakhoz képest „modern” körülményekkel, ami miatt kevésbé is lóg ki a lóláb az olvasó számára). Vagy ilyen Boguslawski Az Ikszekben, aki – noha a 19. század elején, a Napóleon bukását követő években vagyunk – mentalitását tekintve ugyancsak korunk emberének tűnik. (Nem is véletlenül indult be a könyv megjelenésekor a pletyka, hogy a színészzseni és direktor főhős modellje a történelmi személyen túl a magyar színházi világ rendkívül tehetséges, ámde diktátori hajlamú és manipulatív ura, Major Tamás volt.)

A szereplőket egyúttal – főként, ha ismert és sokak által nagyra tartott „hősökről” van szó – egészen a deszakralizálásig és/vagy demitizálásig banalizálja: a regény idejére már inkább hanyatlófélben levő Gorkijt és Boguslawskit például (bár az utóbbi zsenialitása itt-ott azért kiütközik). Vagy éppen Táncsicsot (kezdetben még: Stancsics), akire persze a magyar átlagolvasó leginkább az iskolás március 15-i ünnepségekről emlékszik, vagy legfeljebb a gimnáziumi tankönyvek rá vonatkozó egy-két bekezdésére, de mégiscsak hősnek gondolja, nem ilyen, a feleségénél jó egy fejjel alacsonyabb, vékonypénzű, izgága és önző, ugyanakkor életidegen grafománra. Nem is beszélve a Fogság Jézusáról, arról a csak mellékesen feltűnő, jelentéktelen figuráról, Uri átmeneti cellatársáról, kinek az ábrázolását egyesek akár szentségtörőnek is gondolhatják keresztény közegben. (Ebben a regényben a helyszíneket is deszakralizálja Spiró: például a jeruzsálemi Templomot, amelynél Uri ezerszer szentebb helynek tartja az alexandriai könyvtárat.)

S ami még árulkodó: a nagytörténelmet ezekben a szövegekben sokszor a (látszólag) passzív és a hatalomból eleve is kizárt szemtanú (vagy akár: a társadalom Másikja) felől látjuk. Ilyen a római birodalmat gyalog bejáró Uri is: ugyan zsidó, vaksi, lúdtalpas és gyenge fizikumú, de okos és művelődni vágyó, ráadásul korának – és egyáltalán, a világtörténelem – paradigmaváltó történéseinél szinte állandóan jelen van. Látszólag az ő párja Gerson Ram is, a Jövevény, a kajla fülű, tömzsi zsidó fiú, aki a párizsi szektából egészen a római pápáig és Jeruzsálemig jut, valamint vissza az övéihez, Vilnába (Vilniusba). Rá azonban fontos feladatot bíznak – a térítést, saját népének megtérítését, de akár a pápáét is –, ha nem egyenesen a megváltást magát. De említhetjük Seidl Terézt is, Táncsics Mihály iskolázatlan feleségét, aki azonban hosszú házasságuk alatt bőven belekerül a történelem legsűrűjébe. Ugyan többnyire nem aktív ágensként, de mindvégig jelen van a politikai történéseknél, s főként, támogatja kissé életidegen, megszállottan körmölő urát: eltartja őt és a családot, neveli és – szomorú sors – eltemeti gyermekeit, szervezi szállásaikat és menedékeiket, sőt, egymaga ássa ki a házuk alatti rejtekhelyiséget, a „padmalyt”, ahol aztán Táncsics a szabadságharc leverése után nyolc évig bujkál. Teréz „csupán” a mindennapok hőse lenne, ha nem élne történelmi időket. Hasonló szerepet játszik a Diavolinában Gorkij mellett a cselédként indult, később orvostudományt tanuló asszony, Olimpiada (Lipa), a csendes szerelem, aki szolgálja, gondozza az írót, s az évek hosszú során át végignézi, ahogy a barátok és ellenségek, szeretők és gyermekek, írók, költők és politikusok hada nyüzsög körülötte, illetve a szovjethatalom magasrangú hivatalnokai a diktatúra természetének megfelelően felfalják egymást, (illetve értelemszerűen sokakat másokat is, akik kívül estek a legbensőbb körökön); vagy másképp, ahogy a hatalom felfalja gyermekeit.

S ez megint egy nagyon fontos szempont Spiró regényeiben: állandó kérdésük ember és hatalom viszonya, egyrészt a diktatúrában való érvényesülési lehetőségek a tehetség – Boguslawski, Gorkij – számára, illetve mindennek személyiségromboló ereje; másrészt az is, ahogy a kisember (Fátray Gyula a Tavaszi Tárlatban például) elveszetten, rettegve és reménykedve, s kissé értetlenül kapkod a kafkaian groteszk hatalmi gépezet fogaskerekei között.