„Életmű-kötetnek tekintem, lezárásnak”

 Hogyan került Jászai Mari a szegedi főrabbi, Löw Immánuel üvegházába? Ki volt a tudós botanikus Löw barátja? Sőt, egy átírt családtörténet hogyan olvadt fel a teljes fikcióban? Kárpáti Péter drámaíró és rendező Térkép a túlvilágról című kötetéről és azonos című színdarabjáról beszélgettünk.

Hogyan lett az önéletrajzi esszéregényéből személyes színház? Mikor érlelődött a cseppet sem szabályos próza költői csúcsjelenete drámává?

A regénynek is ez a fókusza: a nagy találkozás, a világhírű rabbi, Lőw Immanuel és a „nemzet nagyasszonya”: Jászai Mari egymásra találása az üvegházban. 2005-ben találtam egy levelet, amelyben Jászai megköszöni Löwnek, hogy kölcsönadta neki a posztósapkáját. Attól kezdve kutattam, és készültem rá, hogy majd megírom ezt a történetet valamilyen formában, csak nem tudtam, hogyan. Tizenhat éven át dolgoztam rajta, persze óriási kihagyásokkal, és tudtam, hogy majd eljön az a nap, amikor elérek a legnehezebb részhez, a történet csúcspontjához az üvegházban. Éppen rengeteg dolgom volt, és ekkor éltem át, micsoda önhazugság, ha azt mondjuk, hogy valamit azért nem csinálunk meg, mert nincs rá időnk. A nagyjelenet megírása annyira foglalkoztatott, hogy fölkeltem miatta hajnalban, és inkább nem aludtam éjszaka, de megcsináltam. Emlékezetes időszak volt.

Jászai Marinak azt a bizonyos ismeretlen levelét úgy találtam meg, hogy Löw Immánuel és Kálmány Lajos néprajzkutató hagyatékát kutattam a szegedi Somogyi Könyvtár levéltárában. Ők ketten nagyon jó barátok voltak, a piarista iskolában padszomszédok, a levelezésüket Scheiber Sándor és Péter László gyűjtötte össze, már ami belőle megmaradt. Ekkor találtam meg véletlenül azt a kartonlapocskát a Jászai Mari köszönő soraival. Színháztörténeti szempontból nem túl lényeges ez a történet, Jászai pár napig Szegeden ragadt, mert váratlanul kitört a történelem első nemzetközi vasutassztrájkja, más szempontból azonban nagyon érdekes, mert bepillantást nyerhetünk egy olyan szelíd világba, amelyben természetes volt, hogy a nemzet nagyasszonya kölcsön kapja a nemzet főrabbijától posztósapkáját. A dolognak az a közvetlen előzménye, hogy a Lőw által építtetett szegedi Új Zsinagógában a tóraszekrény új ajtaját éppen akkor helyezték fel. A három mázsa súlyú ajtó virágdíszes faragásait maga Löw tervezte. És ha már Jászai Mari a sztrájk miatt kényszerűen a városban tartózkodott, a főrabbi meghívta a zsinagóga ünnepségére, hogy a tóraszekrény ajtajának felhelyezésekor ő szavalja el a hálaadó zsoltárt. És magától értetődő, hogy az ország legnagyobb színésznője ezt a felkérést megtiszteltetésnek veszi, és rohan oda boldogan. 1904-ben történt, ez még nem az a világ, mint a világháború után, amikor Löw Immánuelt börtönbe zárják koholt vádakkal, hazaárulás és felségsértés miatt. Bár abból a szempontból jól sült el a dolog, hogy Löw, akinek rabbiként mindig rengeteg tennivalója volt, a börtönben, illetve később a házi őrizetben, mintegy a kényszerű semmittevésben végre elkezdhette megírni a háromkötetes főművét, a Flora der Juden-t.

A történet kiindulópontja: egy családi emlék. Az anyai dédapa Bergl (Bíró) Mór titokzatos eltűnése már a mesélési kényszertől fűtött nagypapának köszönhetően feltárul, majd transzformálódik ez a történet. Sőt, érdekes csavar, hogy a valóságban a dédapa Székesfehérváron élt.

A családi történet nem fikció, viszont a Löw Immánuellel való összekombinálása már igen. A dédapám Székesfehérváron élt, és nem Szegeden. Kalandos úton került oda, a családja a Felvidéken, Trencsén megyében lakott. Az odavalósi fiúkat Fejér megyébe sorozták be katonának, így került oda ő is, és egy lány, a dédmamám miatt ott ragadt. Nagyapám mesélte, hogy a Trencsén megyei nagyszülei szlovákul beszéltek, ortodox zsidók voltak, de erősen szlovák érzelműek, Kossuth Hundnak hívták a magyarokat, persze közben nagyon büszkék voltak, hogy van egy magyar unokájuk is. Ezt csak azért mondom el, mert lehet, hogy ma már szinte elképzelhetetlen, hogy akkoriban a zsidó ortodoxiával teljes harmóniában megfért a kor hagyományos nemzeti nacionalizmusa. Nekik szlovák öntudatuk volt, Székesfehérváron a nagyapáméknak pedig magyar. Sőt, nagyapám anyai nagypapája Damjanich seregében szolgált, és élete nagy élménye, hogy a saját két szemével látta Kossuth Lajost. A könyvemben megírom, ahogy a dédapám halála után a tízéves nagyapám öreg, ortodox nagyapjával egy éven keresztül minden hajnalban elment az imaházba elmondani az engesztelő imát, és a pirkadati szürkeségben a fehérvári utcákon azt hallgatta, ahogy nagyapja, a 48-as honvéd, Kossuthról áradozott és a Szabadságharcról. Aztán amikor az öreg meghalt, és kamasz nagyapám elment az imaházba, hogy most már őérte mondja ez az engesztelő imát, az öreg zsidók rárivalltak: „Mit keresel itt, a nagyapád helyén? Már meghalt, takarodj onnan!” Mert a templomban mindenkinek saját foglalt helye volt. Ekkor a kamaszfiú nagyapám kijött az imaházból, és soha többé az életében be nem tette oda a lábát.

A könyv egy vallomás, melyben műfajok keverednek, szélsebesen, töredező, széttartó szövegmontázsként. A korabeli források felfedezése mentén mesékkel és fikciókkal, naplórészletekkel tűzdelt a mégis összeolvasható szöveg. A családtörténeti nyomozás mellett mintha az alkotás kínjairól, a meg nem valósított színpadi ötletekről is olvasnánk.

A műfajok alapvetően azért keverednek, mert színdarabíró vagyok, és azt írom le a könyvben, hogyan próbáltam színdarabot írni a dédapám történetéből. Tehát amikor a próza átmegy színdarabba, ez amiatt van, mert beletettem ezeket a darabkezdeményeket, félresikerült próbálkozásokat. Máskor naplószerűen folytatom a sztorit, ennek is logikus oka van. Ezek a naplórészletek valódiak, és dokumentálják azt a több évtizedes írói küzdelmet, ahogyan nem boldogulok a témával. És közben egy-egy másik téma érdekesebbé válik számomra, majd egy harmadik, negyedik, végül harminc évvel később, kábé az életutam végén újra visszakanyarodom az eredeti témához, amit még kamasz koromban kezdtem el. Tehát ilyen értelemben ez a könyv egy alkotáslélektani dokumentáció, talán ez benne a legérdekesebb.

Megkülönböztethetőek a karakteres rétegek a prózai szövegben, a történet történetei logika mentén, finom keresztutalásokkal korábbi színdarabokra (Díszelőadás, Tótferi, A pitbull cselekedetei).

Igen, a regényben vannak utalások a pályám során megírt egyes színdarabokra, és ezeket is belevettem a kötetbe, ráadásul valamilyen végleges, letisztult formában. A regény mellett hét dráma van a könyvben, és a legvégén egy esszé, túlvilágjáró magyar és zsidó népmesékről. Mindegyik színdarab sokkal jobb, mint ahogy eredetileg megjelentek a Jelenkor Kiadónál gondozott drámaköteteimben. Egyszerűen az történt, hogy időközben elkezdtem rendezni, megrendeztem ezeket a darabokat, és ennek a munkafolyamatnak rengeteg tanulsága volt: kiderült, mit kell kihúzni vagy éppen kibontani, hol kell a történetet élesíteni, hol nem elég világos, hol túl csapongó. Tehát amik ebben a kötetben megjelennek, azokat tekintem a végleges változatnak. Ezek a szövegek hatalmas életutat jártak be, amíg eljutottak idáig. Tessék, ilyen kalandokért azért mégis érdemes kicsit megöregedni.

Mennyire fontos a zsidó kultúrához való viszony? Korábbi darabok közül például a Negyedik Kapu Jiři Langer művéből merített. Itt a szegedi vonatkozások hangsúlyosak. Kálmány Lajos folklorista és katolikus pap és Löw Immánuel főrabbi és híres botanikus barátságáról, e két tragikus személyiségről nagyon érzékeny a portré. Jászai Mari is mélyen drámai szereplő. De a két barát folklórgyűjtéséből elénk penderül a Krisztus mondákból Szent Pétör és a Teremtő is.

A nagymamám használt bizonyos jiddis szavakat, 10-15 kifejezést ismertem a gyerekkoromból, de nem kaptunk vallásos nevelést semmilyen irányban. Elfogulatlannak érzem magam, hiszek a végtelenül színes, de egységes kultúra eszméjében, írtam muzulmán tematikájú darabot is az Ezeregyéjszaka alapján, illetve Krisztus-mondákkal is sokat foglalkoztam, bár ez bonyolult anyag, nem egyértelműen keresztény, át van itatva az ősi pogány magyar hitvilág motívumaival. A haszid világot Martin Buber korszakos jelentőségű könyvén keresztül ismertem meg, de aztán egy színházrendező barátom, Forgács Péter adta a kezembe Jiři Langer könyvét, a Kilenc Kaput, ami végképp elbűvölt. Csodálatos könyv, annak és sok-sok más haszid anyag felhasználásával írtam a Negyedik kapu című darabot. Azért ez a címe, mert a Kilenc Kapu negyedik fejezete szól arról a bizonyos sztreliszkai szent Úri rabbiról, akinek a történetét feldolgoztam.

Nehéz munka volt, outsiderként intellektuálisan átlátni és birtokolni ezt a tudás- és élményzuhatagot, de hatalmas örömet jelentett. Sajnos elég hamar sok mindent elfelejtettem, és amikor tizenöt évvel később elkezdtem foglalkozni Löw Immánuellel, csomó mindent újra kellett tanulnom. Ebben a fajta kutatásban nincs tudományos alaposság, ez inkább egyfajta hedonizmus, alkotói kutatásnak nevezném, nem áll össze rendszerré, az irányadó a csapongó szabad kíváncsiság, nem pedig a tudományos szempontok. De azért persze végigolvastam és kijegyzeteltem a Löw Immánuelről magyarul fellelhető irodalmat, sőt a németet is, egy barátom segítségével. De a regény megírása olyan hosszú ideig tartott, hogy mire a végére eljutottam, Lőw német írásainak nagy része magyarul is megjelent. A Flora der Juden még nem, leginkább a folklór írásai, illetve a töredékesen maradt Mineralien der Juden csodálatos fejezetei.

Szent Péter és a Teremtő Kálmány Lajos folklórgyűjtését idézi, ő gyűjtötte a Krisztus mondákat, amik a pogány hiedelemvilágból szűrődhettek át. De Löw is gyűjtött…

Igen, mint előbb mondtam, a magyar népi Krisztus-mondák egy részének forrása nem egyértelműen a keresztény, hanem inkább az ősi magyar hitvilág. Egyébként ez talán a legértékesebb, egyúttal “legmagyarabb” része is, olyan vonatkozásban, hogy a népmeséknek nincs nemzeti hovatartozásuk, ezek európai vagy még inkább eurázsiai közös kulturális kincsek, és csak nagyon kevés köztük az olyan, ami kifejezetten egy-egy nemzeti kultúrához köthető. Pontosan ilyen ez a szűk Krisztus-mondakör, amelyet Lőw Immanuel jóbarátja, Kálmány Lajos tárt föl, és ami egyébként halványan az ősi zsidó hagyományhoz köthető. Ezek mulatságos, megható történetek, tele iróniával. Nincs dokumentálva, hogy Lőw Immanuel és Kálmány Lajos együtt jártak volna gyűjtőúton, ezt már én képzeltem hozzá, a legendás nagy barátságukból kiindulva. Az biztos, hogy mind a ketten írtak folklór tanulmányokat, és ezek hatottak egymásra. Löw Immánuel a könny és a csók jelentőségéről írt a zsidó mitológiában. Kálmány Lajos a csillagokról és a holdról a magyar pásztorok mitológiájában. Inspirálták egymást, sok-sok adatot kértek egymástól, ráadásul akkoriban nagy kincs volt, ha valakinek megvolt egy-egy idegen nyelvű szakkönyv, amit kölcsön lehetett kérni, szóval a barátságuk szakmai szempontból is életmentő volt. Kálmány 1919 decemberében halt meg, a fehérterror idején. Móra Ferenc írt róla csodálatos szépen, egyébként Löwről is van egy gyönyörű írása. A főrabbi nem lehetett ott barátja temetésen, mert éppen börtönben ült. Móra Ferenc maga az elfogadás, az empátia, az áradó szeretet abban a gyűlöletteljes világban. Ő mentette meg Kálmány Lajos hagyatékát. Kálmányban egyébként mérhetetlen sok keserűség volt a városával, az országával szemben, ahogy Löw Immánuelben is, érthető okokból. Rengeteg panasz hangzik el a levelezésükben.

A hétköznapok billegő realitása, összemosódó műfajok és apró csodák alakítják a prózát, stilárisan a szöveg bármely rétege páratlanul izgalmas. Nehéz feladat volt a sokféleségben az egyes részeknél a nyelvteremtés?

Létezik egy ilyen irodalmi hagyomány, ami számomra nagyon szimpatikus. Már említettem az Ezeregyéjszakát. Van egy csodálatos magyar fordítása, Prileszky Csilla életműve, haláláig dolgozott a hét kötetes Ezeregyéjszakán, és kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy ilyen színvonalú fordítása van. Pedig nyilván a magyar szövegből nehezebben felfogható, hogy nagyon különböző nyelvezetű és műfajiságú anyagok kerültek bele a gyűjteménybe. Az ilyenfajta almanachszerű irodalom szexepiljéhez hozzátartozik a sokféleség, ez a tarkaság. A posztmodernnel ez egy máig is létező hagyomány. Az Ezeregyéjszakában a legjelentősebb az alexandriai anyag, illetve a bagdadi, de óriási a perzsa mesék aránya is, és különböző évszázadokban kerültek bele a gyűjteménybe. Mikroszkopikus méretekben, de én is hasonlóan dolgoztam: egy emberöltő alatt sok különféle szöveganyag került bele a könyvembe.

Eredetileg kétszer ilyen hosszú volt, csak aztán az volt az érzésem, nincs szüksége az olvasónak arra, hogy nyakon öntsem ennyi mindennel. Történet-kacskaringókkal haladunk, de vegyük példának a Don Quijoté-t, az is tele van melléktörténetek tömkelegével, de a fővonalat azért egy pillanatra sem tévesztjük szem elől. Emiatt hagytam ki sok mindent, hogy az olvasó ne vesszen el a szórengetegben.

Mikor volt Szegeden a darab ősbemutatója?

Tavasszal próbáltunk a Trafóban, és júliusban a Thealter Fesztiválon, a szegedi régi zsinagógában volt a bemutató. Most újra beköltöztünk a Trafóba, itt játsszuk rendszeresen az előadást, aminek ugyanaz a címe, mint a regénynek: Térkép a túlvilágról. De valószínűleg megyünk majd vissza Lőw Immanuel otthonába, Szegedre is.