Egy galamb és egy fiú

Írta: Meir Shalev - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A független Izrael Állam 1948-as kikiáltását követő háborúban – melyek során még postagalambok segítették a harctéri kommunikációt – egy halálosan megsebesült fiatal galambász útjára engedi utolsó madarát, különleges búcsúajándékot küldve távoli kedvesének.

Meir Salev

A “Csecsemő” becenévre hallgató fiú tragikus története szárnyra kap, és generációkon átívelve kíséri végig Jáir Mandelszon, egy középkorú, az ország madarait jól ismerő idegenvezető életét, aki kudarcba fulladó házasságából menekülve, haldokló édesanyja végakaratának engedelmeskedve épp álmai házát igyekszik megtalálni, melynek során újra találkozik rég nem látott egykori szerelmével. És a párhuzamosan kibontakozó, fél évszázaddal elválasztott két történet egyre közelebb kerül egymáshoz, ahogyan egymás után kirepülnek csontkalickájukból az emlékezet postagalambjai – felelevenítve megszakadt kapcsolatokat, összekötve messzi sorsokat, múltat és jelent

Meir Shalev a legismertebb kortárs izraeli írók egyike. Regénye a Helikon Kiadónál lát napvilágot, ebből olvashatnak alább részletet.

*

Elkezdtem lakást keresni. Miközben mások lövöldöznek – másokra, vagy saját magukra –, én lakást keresek. Egy lakásban gyógyulni lehet, a lakás megnyugtat és épít, ahogy az ember építi őt. A ház hálás ezért, az építő pedig hálás a háznak.

Tehát elindultam, zsebemben az anyám meglepő ajándékával. Elhatároztam, hogy teljesítem az akaratát. Kis szomorúsággal a hangjában azt mondta nekem:

– Vedd csak el, Jáir! Menj, keress magadnak egy házat! Hogy legyen egy hely a talpad alatt. Ahol már laktak mások előtted. Egy kicsi és régi házat. Csak egy kicsit újítsd fel!

Egy pillanatnyi szünetet tartott. Már alig kapott levegőt.

– A ház egy régi faluban álljon, és legyenek öreg fák a közelében. A legjobb a ciprus, de a kenyérfa is megteszi. Azt is nézd meg, hogy a ház előtti járda repedésein kibukkan-e a gaz.

El is magyarázta, miért jó egy falu, amelyik régi. Az ilyenekben a helyi csetepatékat már régen elsimították, az ellenségek már hozzászoktak egymás jelenlétéhez és az igazán nagy szerelmek lángja – nem a vacak kicsiké – már régen ellobbant. Már nincs téma, amin csámcsogni lehet, már nem kell találgatni és kísérletezgetni.

– Rendben, de most pihenj egy kicsit, Anyu! Ha ilyen sokat beszélsz, kifáradsz, és az nem tesz jót neked.

Az ágyadban feküdtél, alig kaptál levegőt. A fejed kopaszságát kék kendő fedte el. A betegségedet nem viselted türelemmel. Az éjjeliszekrényen egy váza állt kardvirágokkal.

– Ne feledd, Jáir, nagy fák legyenek! Ahol ilyen fák vannak, ott a szél is máshogy fúj. Itt van, fogadd el! Építs egy kerti zuhanyt is! Milyen kellemes lezuhanyozni nyáron, amikor fúj a szél, és közben nézni a tájat!

Testem reszketett, ahogy kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a pénzt. Megnéztem, megszámoltam.

– Ez honnan van?

– Anyától.

Köhögtél, görcsösen kapkodtad a levegőt.

– Addig akartam odaadni, amíg a kezem még meleg és élek. Ne szólj róla senkinek! Sem az öcsédnek, sem Avihemnek. A feleségednek se mondd el!

Szó szerint ezt mondta: „menj” és „keress” és „egy saját otthont magadnak”. A köhögési rohamok között a Spinoza utcai lakás járt a fejemben, amit Liora vett a városban. Ott laktunk, de a lakás Lioráé volt. A lakás és az úrnője. Az úrnő és a szállása. A szobák olyanok voltak, mint ő maga: nagyok és világos színűek. Minden a megfelelő szögben áll, az ablakok távolsága egymástól éppen megfelelő. Minden csodálatos.

2

Anyám a betegsége előtt jó kiállású asszony volt, hullámos hajjal, kis gödröcskével az egyik arcán. Aztán beteg lett, a háta meggörnyedt, a haja kihullott, a gödröcske eltűnt az arcáról. Halálának első évfordulóján mindannyian kimentünk a temetőbe. Ott álltunk a sírnál, és az öcsémmel vitázni kezdtünk. Benjámin szerint a jobb arcán volt a gödröcske, szerintem meg a balon. Eleinte csak viccelődtünk a dolgon, egymás hátát csapdosva és csípős megjegyzéseket váltva, de aztán a vita elfajult, és csapásaim erősebbek, öcsém szavai pedig egyre mérgezőbbé lettek.

Sokszor tört ki vita közöttünk, később pedig gyakran kötöttünk fogadásokat. Ahogy most is. A dolog, mint mindig, ebédnél zajlott le, mindig ugyanabban a román étteremben. Mindenkit megkérdeztünk, aki jól ismerte anyámat, hogy szerinte melyik arcán volt a gödröcske. Az emberek összeráncolták a homlokukat, új viták törtek ki és újabb fogadások köttettek. Régi fényképeket vettünk elő – gyerekes izgalommal, a frissen elárvultak édes fájdalmával a szívünkben –, és nagy csalódásunkra felfedeztük, hogy a gödröcske egyetlen árva képen sem látszik sem a jobb, sem a bal arcon.

Csak képzelődtünk volna? Nem is volt gödröcskéje? És mosolya sem, magas termete sem, hullámos haja sem? Mindez csak a fantáziánk szülötte lett volna? És anyánk sem volt? Dehogyisnem. Persze, hogy volt anyánk, de csak a halála után jöttünk rá, hogy ha fényképezték, akkor soha nem mosolygott. A fényképeken ezért nem is látni a nagy, egyforma fogait, a félrehúzott felső ajkát, a gödröcskéjét, és azt a jellegzetes nézést, amely az Avihemmel kötött házasságának első évében vált a sajátjává.

Ha velünk beszélt róla, sosem mondta, hogy „az Apu”. Mindig azt mondta, hogy Avihem: Mondjátok meg Avihemnek, hogy várom. Meséljétek el Avihemnek, mit láttunk ma az utcán. Kutyát szeretnétek? Kérdezzétek meg Avihemet, de említsétek meg, hogy én helytelenítem a dolgot. Amikor kicsik voltunk, nem jöttünk rá, hogy azt mondja, hogy „az apátok”: azt hittük, hogy az apánknak az a neve, hogy Avihem, és így kezdtük hívni mi is. Máig így szólítjuk. Apánk nem tiltakozott, mindössze megkért bennünket, hogy idegenek előtt ne hívjuk így.

Anyu szeretett pontos lenni, mint minden jeke. Pontban fél kettőkor minden áldott nap így szólt:

– Ebéd! Szóljatok Avihemnek, hogy jöjjön fel!

Ötéves lehettem akkor. Egymást félrelökve rohantunk le a lépcsőn a földszinti gyermekorvosi rendelőbe – azaz a nálam két évvel fiatalabb Benjámin rohant, én inkább botladoztam. Közben kiabáltunk:

– Avihem, Avihem! Anyu hív! Gyere föl enni!

Mindketten nevettek: Anyu hangosan a konyhában, Apu csendesen a rendelőben, miközben a levette és felakasztotta a fehér köpenyét. Néha leszidott bennünket:

– Gyerekek, ne rohangáljatok így a lépcsőn! Zavarjátok vele a szomszédokat.

Ilyenkor rosszallóan csóválta szőke, magasan hordott fejét. Néha lehajolt és bekapcsolta a kedvünkért a „színes lámpát”, ami valójában egy nagy zseblámpa volt piros, sárga és zöld lencsékkel. Apu ezzel szokta volt vigasztalni az ijedt kis pácienseit.

Anyu már nem él, és Avihem sem praktizál már. Most ott lakik a földszinten, ahol régen a rendelője volt. De akkor gyermekorvos volt, négy évvel idősebb Anyunál és húsz évvel érettebb nála. Sokszor láttam, hogy úgy néz rá, mintha Anyu is gyerek volna. Néha rosszallóan megrótta:

– Már megint elfelejtetted, ugye?

Utasításokat osztogatott Anyunak: mit vegyen fel, ha lehűl a levegő, mit egyen, ha nagy a meleg odakint.

Néha azért Anyuban is felkelt a vágy, hogy szabályokat állítson fel, de ezek nagyon eltértek Apu szabályaitól. Egy nap az ebédnél éppen a desszertnél tartottunk, amikor feltette a nagy kérdést:

– Mire van szüksége egy embernek? Nem sokra. Egy kevés édességre, egy jó történetre, ezekhez időre és helyre, egy vázára, benne kardvirágokkal, és két jó barátra. És két dombtetőre: az egyiken állnánk, a másikat néznénk. És két szemre, hogy az eget pásztázzuk és várjunk. Érted, hogy miről beszélek, Jáir?

Egy másik alkalommal, amikor már Jeruzsálemben laktunk, belemerültél az olvasásba, aztán hirtelen becsuktad a könyvet – egy kicsi, elég vastag kötet volt, a fedele világoskék (az öcsém, Benjámin szerint szürke) –, és a következő kijelentést tetted:

– Nem bírom tovább. Nem bírom tovább.

Még ma is hallom a szavaidat.

Elhallgattál, hogy a szobában mindenkinek bőven legyen annyi ideje, hogy meghűljön az ereiben a vér, majd ismét belemerültél a könyvedbe. Engem, az öregedő bikát, aki most februárban lettem negyvenkilenc éves, még mindig elönt a bánat, ha eszembe jut ez a régen lejátszódott jelenet. Tisztán emlékszem a színekre: a könyv borítója világoskék, a lapszélek rózsaszínűek, a selyem könyvjelző mélyarany színű. Pont, mint a szemed, a bőröd, a hajad. Csak a könyv címe nem jut az eszembe. Így aztán nem is fogom megkeresni azt a részt, ami arra indított, hogy kimondd azokat a szavakat. Vajon ekkor született meg a fejedben az ötlet, hogy otthagyj bennünket?

Anyám olyan módon ment el, ami teljes mértékig jellemző volt rá. Lassan, hosszú idő alatt megérett a fejében egy döntés, amitől aztán semmi és senki nem tántoríthatta el. Leült a konyhaasztalhoz egy nagy ív papírral, amit egy tollvonással kétfelé osztott. Az egyik oszlop tetejére felírta, hogy „mellette”, a másik tetejére meg azt, hogy „ellene”. A lépcsőház fala fehér legyen, vagy ne? Rántott hús legyen vajas-snidlinges főtt krumplival, vagy fasírt babérlevéllel? Kemoterápia és sugárkezelés, vagy öngyilkosság? Készültek a listák, számolt, amihez az ujjait használta, mindent gondosan felírt és megfontolt – aztán meghozta a döntést. Néha próbálom kitalálni, miket írhatott fel akkor, amikor úgy döntött, hogy elmegy – ilyenkor félek a saját döntésemtől: merjek-e kíváncsi lenni? Vagy jobban járok, ha nem?

Nekünk – nekem és Benjáminnak – azt mondta:

– Én le szeretnék menni a tengerhez, de Avihem ellenzi!

Ugyanilyen módon vásárolt könyveket is, illetve némelyiket így száműzött otthonról. Utóbbiakat azért, mert nem szerette őket, szerinte ugyanis „a szerző vagy túlságosan élvezte az írást, vagy nagyon szenvedett írás közben”. És ugyanezzel a határozottsággal fogalmazta meg a mi Családi Alkotmányunkat, amellyel kapcsolatban Benjámin és én már nem köthetünk fogadásokat, ugyanis ez – ellentétben azzal a bizonyos kékkötésű könyvvel – még ma is megvan nálam, ki lehet nyitni és meg lehet nézni.

Bár nem ilyen a személyiségem, és formában sem vagyok, de azért néha én is meglepő fürgeségre és határozottságra vagyok képes. Akkor is így volt, azon a napon, amikor meghalt. Elkezdett terjedni a hír. A lényege sehogyan sem akart megváltozni, és lelkiismeret furdalásnak sem adta a jelét. Lassan tudatosult a dolog mindenkiben, folyton becsengetett valaki, a telefon percenként megszólalt. Benjámin szokása szerint most is késett: sok volt a dolga, mint mindig. Miközben Avihem cél nélkül bolyongott a lakásban és neki-nekiment egyik vagy másik falnak, megragadtam a Családi Alkotmányt és kivittem a Behemóthoz. Bedugtam a kesztyűtartóba, és azóta is birtoklom. Itt is van, vékony, világoskék levélpapíron, a te jellegzetes írásoddal. Kövér, nagy hasú pe betűk, peckes bétek. A kaf-szofit magas és karcsú, akár a darumadár, a számeh viszont nálad olyan apró, hogy pontnak látszik.

Sokszor kiveszem rejtekhelyéről a kincsemet, és élvezettel nézem, hogy a kezed miket írt a világoskék papírra. Ilyeneket:

„A gyerekek tartoznak rendben tartani a szobájukat, eltörölni az edényeket és ki kell vinniük a szemetet.”

„A gyerekek meséljenek történeteket az édesanyjuknak, és szombat reggelenként a család minden tagjának a cipőjét tartoznak kifényesíteni.”

„A gyerekek tartoznak megöntözni az édesanyjuk petrezselymét a konyhában.”

„A szülők tartoznak öltöztetni, etetni, tanítani, simogatni és ölelgetni a gyerekeiket– újabbakat nem hozhatnak világra.”

És így tovább és így tovább. Mindez itt áll, ezen a papíron. A kezed. Ott köröz a papír felett, már-már leszáll rá, finom és meleg. Él.

Rajki András fordítása

támogatás